Amikor hat
évvel ezelőtt Tihanyba költözünk, nem is tudtuk pontosan, mire vállalkozunk.
Egy budai bérlakásból egy önálló házba, nagy kerttel, különösen egy olyan
városi fiúnak, mint én, aki szinte semmihez sem ért és semmit sem tud
megjavítani, nagy kihívás volt. Az első ember, Jóska, a mesterember, aki velünk
szemben lakik, már első nap érdeklődött, kell-e segítség. Nem jött át, én sem mentem át, a kerítésnél fogtunk kezet. Ott állt mellette Borisz, a barna, szigorú tekintetű rottweiler, nem
kell tőle félni, mondta Jóska, és csakugyan nem kellett tőle félni, soha nem
lépett ki a kertkapun, szeretett labdázni, játszani, futni, és rövidesen engem
is megkedvelt. Mindig szerettem volna kutyát, gyerekkoromban szüleim ellenezték,
apám óvott attól is, hogy egy kutya, aki aztán egyszercsak családtag lesz,
elvesztése keserves , később gyerekeim sem lelkesedtek, aztán jöttek az ázsiai
kiküldetések a diplomáciai pályán, hát nem biztos, hogy szerencsés lett volna
mindezt kutyával.
Aztán
a feleségem egy délután hátradőlt egy kerti széken, már itt Tihanyban, és
azt mondta, Gyurikám, ha akarod, hát
legyen, de akkor meg én rettentem meg a felelősségtől. Borisszal persze nem ment könnyen, először
még bizalmatlan volt, később megenyhült, ha látta, hogy hazaérkezem, még ki sem
szálltam az autóból, már jött a nyálas labdájával, amit néhány száz alkalmimmal kellett kötelezően
visszadobnom neki és ő újra meg újra elém hozta. Ha átmentem Jóskához egy
csavarhúzóért (ilyen bonyolult eszközöket nem tartottam otthon), már hozzám
dörgölőzött, szerette, ha megvakarom a fejét,
amikor Jóska átjött, megjavította, amit kellett, Borisz ott állt a kerítésüknél
és féltékenyen nézett rám. Elfogadta, ha Jóska másokkal beszél vagy máshol
dolgozik, hiszen tudta, hogy ez a munkája, de nem szerette. Jóska az övé volt. Reggelente
nagy, elmaradhatatlan sétákat tettek, de nem úgy ám, ahogy sokan, hogy csak úgy
tessék-lássék, nem, az egy igazi közös szórakozás volt, még esőben, hóban is,
mindketten élvezték. Tessék, gondoltam, ilyen egy melegszívű rottweiler. Ha
Jóskáék elutaztak, csakugyan a ház őrzésével foglalkozott, aznap este pedig,
amikor hazaérkeztek, már reggel óta, szinte mozdulatlanul ott állt a kert
sarkában és szomorkás, de reménykedő tekintettel várta őket. Mi lesz, gondolhatta, ha baj éri őket vagy éppen
világgá mennek.
Akkor
legyen labrador, döntöttem el, mert olvastam, hogy mennyire tudja olvasni a
gazdája gondolatait, attól persze féltem, hogy csakugyan olvassa majd, de akkor
már ott volt Borisz, akihez különleges kapcsolat fűzött. Amikor egyszer kutyás
vendégeink érkeztek, ott állt a kapujukban és csak azt nézte, hogy mi történik
nálunk, különös kényszert éreztem, hogy átmenjek hozzá, megsimogassam, a
szemébe nézzek, ne aggódj, mondtam neki, nem lesz sajátunk és ha a szavaimat
nem is értette, de a gesztusaimat mindenképpen. Amikor a lányaim meglátogattak, természetes volt,
hogy Borisz örült nekik és ők is örültek Borisznak. Szóval megszerettük. Néha,
rosszabb hangulatomban, ha éppen nem ment az írás, meglátogattam Jóskát a
műhelyében, jó volt beszélgetni vele, szerettem hallgatni a véleményét, és
persze ott volt Borisz, aki csodálkozott, hogy mit is keres ez az új ember a
környéken, de mindig szeretett hozzám simulni.
Borisz aztán egyre lassabban járt,
elmaradtak a reggeli séták, már
szívesebben feküdt mint járt, már nem evett, nem ivott, nem érdekelte, ha simogatom.
A szíve, mondta az állatorvos. Tizenegy év mégiscsak hosszú élet, nincs mit
tenni. Beteg, mondta Jóska. Aztán vége lett. Jó lett volna tudni, mi volt az
utolsó gondolata, mert biztosan volt neki. Talán én is szerepeltem közöttük. Jó
lett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése