Sir George, a Sahib

A trópusi külszolgálatban talán ez a legnagyobb ajándék. A személyzet. Mindenki azt gondolja, ez maga a paradicsom. Látszólag csakugyan sok előnye van, ám ezek az emberek előbb-utóbb majdnem családtagok lesznek a maguk gondjaival, aminek a megoldását természetesen a Sahibtól,  vagyis tőlem várják, én pedig nem tehetek sem úgy, mintha családtagok lennének, sem úgy, mintha nem érdekelne, mi lesz velük. Több szerencsétlen kísérlet után végülis megtaláltuk Rakesh Kumart, délről érkezett, állítása szerint katolikus (de nem tudta pontosan, ez mit jelent),  szénfekete bőr, csillogó mosoly, szorgalmas volt, szívesen dolgozott, ha szükség volt rá, szerelőket hívott, akik pontosan meg is jelentek, ha valami különleges dolgot kellett beszerezni, elkerékpározott a város túlsó végébe, ami Delhiben azért nem kis teljesítmény, gyorsan megtanulta Mari magyar receptjeit, csodálatos palacsintát sütött a lányoknak, bíztunk benne, megkedveltük, szóval minden a legjobban alakult.

         Vagyis ha minden a legjobban alakul, akkor valami egyszercsak másképpen kezd alakulni. Lal, a kulturális intézetünk könyvtárosa a rá jellemző előkelőséggel – korábban engedélyt kért, hogy névjegyén professzorként tüntesse fel magát,hogy a szomszédjainak elbüszkélkedhessen – finoman megemlítette nekem, hogy Kumar beiratkozott a magyar nyelvtanfolyamra, hetente kétszer jár, és nagyon szorgalmasan tanul.

         -És mi ebben a különös? – kérdeztem.

         -A személyzet tagjai nem szoktak nyelvtanfolyamra járni.

         -Kumar lelkes fiú – zártam le a beszélgetést.

         Lal nyugdíj előtt állt, még akkor szerződtette a kulturális intézet, amikor a kommunista párt tagja volt, azóta állandóan azzal foglalkozott, hogy mi kémkedünk-e Indiában vagy az indiaiak kémkednek-e Magyarországon.

         -És nem kémkedik – tettem hozzá.

         Lal nem hitt nekem. Tulajdonképpen senkinek sem hitt már.

         -Csakugyan,  miért tanul Kumar magyarul? – kérdeztem este Maritól. Ilyen az, ha ez ember egyszer gyanakodni kezd. És ezek azok a helyzetek, amiket a Sahib nem szeret, mégsem tudja áthárítani másokra, mert akkor már nem ő lenne a Sahib.

         -Rakesh – kérdeztem tőle másnap reggel, mert akkor már tegeződtünk.  Nekem Rakesh volt, én neki Sir George. Ez így volt stílusos, és mindketten szerettük is. – Miért tanulsz te magyarul?

         -Mert hallottam, hogy jövőre hazautaznak és…

         -És?

         -Én is szeretnék veletek utazni. Szeretem a Madame-ot, a lányokat és Sir George-ot is. Ott szolgálnék Magyarországon.

         -Rakesh, ez nem így megy. Mi otthon nem tartunk személyzetet, egy nagy házban lakunk, nem is tudnánk… - elképzeltem a Márvány utcai bérházban hogyan fogadnák az indiai szakácsot.

         -A nagypapám is Angliában szolgált…

         -Az más – magyaráztam. – Mi Magyarországon nem engedhetjük meg magunknak…

         Rakesh végtelenül szomorúnak látszott, vagy az is volt.

         -Már útlevelet is szereztem.

         -Sajnálom, Rakesh, ez lehetetlen…majd jönnek más családok, neked itt mindig lesz munkád.

         A fiú bólintott, befejeztük a beszélgetést. Sajnáltam, hogy így alakult, és azt is, hogy nem tudtam neki elmagyarázni, hogy mi mások leszünk otthon, mint itt voltunk.

         Végülis belenyugodott. Egy hónap múlva elutaztunk Delhiből. Rakesh kijött a repülőtérre, egy csokor virágot hozott Marinak és azt mondta, hogy nagyon sokat köszönhet neki. Persze puszi, meg ilyesmi nem volt, elvégre az egy másik kultúra. De ahogy a busz a gép felé kanyarodott, láttam, hogy párás szemmel integet.

         Vajon mi lett vele?

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban 2017 szeptemberében.

        

Kínában mindenki utazik

És valóban. Kínában évente három, egy-egy hetes szabadság-időszakot ismernek, amit hétvégék ügyes áttornázásával tíznaposra növelnek januárban, májusban és októberben, amikoris aztán mindenki útra kel, hogy felkeresse rokonait. A szegényebbek napokig vonatoznak vagy buszoznak, a tehetősebbek repülnek, ám a zsúfoltság mindenhol óriási, hiszen gyakorlatilag arról van szó, hogy fél milliárd ember az ország valamely pontján felkeresi a másik fél milliárdot, majd ugyancsak egyazon napon hazaindul.  Kínában amúgy sem divat a nyári szabadság, mert a „pihenés” nem szerepel az időtöltések szótárában. Őszi hétvégéken két-három millió ember kirándul az amúgy gyönyörű és csakugyan illatos Illatos Hegyekre, mi magunk is többször jártunk ott, és mindig pontosan olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban a Népstadion bejáratánál egy kettős rangadó előtt, amikor egyszerre százezer szurkoló igyekezett bejutni a kapukon. 

Titkárnőm egy alkalommal kérte, hogy elmehessen a vasútállomásra, szeretne időben menetjegyet venni  tervezett családi utazásához. És aznap már nem is jön dolgozni, tette hozzá. Mert a sor olyan hosszú, hogy egész nap ott kell állnia. Na és mit tesz az, akinek a főnöke nem ilyen nagyvonalú, kérdezem. Sokan sorbanállókat bérelnek, akik helyettük várakoznak. Ünnepek előtti héten mindenki őrült módjára vásárol, felszerelkezik, ünnep után pedig teljes a kimerültség. Jó ez nekik?

         -Ez a szokás – mondja titkárnőm, kínai módon. Felel, de nem válaszol. És azért sok igazság is van benne. A szokásoktól nem lehet egyik évszázadról a másikra megválni. Az ország hatalmas, a rokonokat évente egyszer-kétszer látni kell, útra kell tehát kelni. És hát megint, megint a méretek. Az egyik hivatalban mondja kínai partnerem, hogy édesapja beteg, meg kell látogatnia. Csunmingban lakik. Vonaton megy, hetvenkét óra. De nincs a hangjában helye panasznak vagy méltatlankodásnak.

         A vonatutazás amúgyis a nagy kínai kihívások egyike. A jegyvásárlást többnyire csakugyan az indulást megelőző napokra kell időzíteni, a sorok ugyanis hosszúak, az ügyfelek többnyire a pénztárnál tájékozódnak a menetrend lehetőségeiről, ezért aztán hosszú ideig tárgyalnak a pénztárossal, egyes esetekben mobiltelefonján felhívják családtagjait, hogy együtt alakítsák ki döntéseiket.

Én magam egy alkalommal eleget tettem olthatatlan kíváncsiságomnak és hálókocsival utaztam Pekingből Sanghájba. Méghozzá nem is a külföldiek által kedvelt, úgynevezett „soft-sleeper” megoldást választottam, hanem a kínaiak által használt „hard-sleeper”-t. Igen, pusztán kalandvágyból. Végülis egy éjszakáról van szó.

És azt gondoltam, nem lehet rosszabb, mint a szovjet belföldi repülőjáratok, amelyeken fiatalkoromban utaztam. (Nem ide tartozik, de el kell mesélnem, hogy egyszer egy zajos és olajszagú IL-62-es típúsú repülőgépen utaztam Moszkvából Habarovszkba. A mintegy nyolc órás utazás közepefelé felkerekedtem, hogy megkeressem az illemhelyet. A kis helyiség ajtaja nyitva volt, és legnagyobb meglepetésemre a lehajtott vécéfedőn egy utas szundikált. Passzazsír, mondta róla némi utálattal a légiutaskísérő. Ő ott utazik. Kinek hol jut hely. De a férfi udvarias volt, a szükségemre álló időre elhagyta a mosdót és a folyosón várakozott, majd visszatért és folytatta a szunyókálást. A kínai vasutakon nem utaztak a mosdóban, ám szaguk és látványuk alapján megállapítható volt, hogy igen komoly forgalmat bonyolítottak le a hosszú út alatt.)

De hát az ember ennyi tapasztalat birtokában már semmin sem lepődik meg.

Vagy legalábbis azt gondolja.

A hard sleeper nem más, mint egy viszonylag normális, háromszemélyes utazófülke, amelyiknek ülése fölött este a kalauz két további ágyat nyit ki, ílymódon mindenkinek lehetősége nyílik az éjszaka vízszintes eltöltésére.

-Arról, hogy akár egy percre is lehunyod a szemed, ne is reménykedj – mondta előre egy amerikai diplomata-ismerősöm, ám akkor úgy gondoltam, csupán elkényeztette őt a nyugati civilizáció.

         A kupé nem zárt, 

természetesen nem hárman, hanem négyen (három férfi és egy nő) szorongtunk már induláskor, az enyhe létszámtöbblet azonban sem utastársaimat, sem a kalauzt nem zavarta, én pedig nyelvi akadályok miatt nem voltam véleményformáló helyzetben. Időnként látogatók is érkeztek hozzánk, meg az én utastársaim is felkerestek másokat, mintha legalábbis veterán diákok osztálykirándulásán lennénk.

A vonat időben kihúzott a pekingi központi pályaudvarról, ettől kezdve a kis társaság – olykor vendégeikkel együtt – lényegében megállás nélkül táplálkozott, különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő a táskákból, és amikor már azt gondoltam, hogy több termosz, konzerv és üveg már nem kerülhet elő a táskából, természetesen újabb termoszok, konzervek és üvegek következtek. Étkezések közben – a tilalom ellenére – rágyújtottak, egy táskát az oldalára fordítottak, azon kártyáztak, rádiót és magnetofont hallgattak, előkerültek a kisméretű televíziók és DVD-lejátszók. Láthatóan élvezték az utazást. A vagonban csak egy mellékhelyiség volt található, ami előtt minden időpontban hosszú sor kígyózott, hiába, a természet megköveteli a magáét. A vécét gyengébb idegzetűeknek nem ajánlanám, ezúttal még a leírásától is tartózkodom. Este megjelent a kupéban a kalauz, kinyitotta az ágyakat. Enyém volt a legfelső, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára: és igazuk volt, a legalsó ágyat ugyanis gyakorlatilag belepték az ételmaradékok, az azokból áradó igencsak kellemetlen szagok pedig már cigarettafüsttel és a kiböfögött sörrel egyre erősebben terjengtek a légtérben. A legalsó ágyat az egyik férfi foglalta el, népes társaság kártyacsatát vívott, hangosan nevettek közben, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak. Ott ismerkedtek meg, de  középen aludt a másik férfi a társaság hölgytagjával és amennyire a hangos zakatolás mellett hallottam, szoros fizikai kapcsolatra is léptek egymással.

Manapság azért más a helyzet.....

---

[1] 

Mit tanulhatnánk a finnektől?

2010. őszén ügyvivő voltam Helsinkiben, amikor felhívott Hoffmann Rózsa akkori oktatási államtitkár  (a képen nem ő látható) egy munkatársa.

         -Az államtitkár asszony szeretne látogatást tenni Finnországban, hogy tanulmányozza az oktatási rendszert.

         -Szívesen segítek, beszélek a helyi oktatási vezetőkkel.

         A helyi oktatási vezetők – a finnekre jellemző – készséges és együttműködő választ adtak, kérdezték, pontosan mi érdekli az államtitkár asszonyt, annak megfelelően állítják össze a programot. A budapesti munkatársnak továbbítottam az üzenetet, azt felelte, beszél az államtitkár asszonnyal, de válasz soha nem érkezett.

         Pedig lenne mit tanulni. Egy sokat szenvedett, „balsors által tépett” nép, évszázados svéd és orosz megszállás, éhínség, küzdelem a klímával, háborúk színtere, a második világháborúban német megszállás, aminek befejezéseként felégették egész Lappföldet. 300 millió dollár háborús kártérítés az oroszoknak, ehhez képest 1952-ben – Los Angeles jelentkezését legyőzve – olimpiát rendeztek és finn lány, Ami Kuusela lett Miss Universe. Hát igen, az oktatás. A finnek már a XIX. században felismerték a jelentőségét, kiépült egy népfőiskolai hálózat, amihez csatlakozott, és ma is jól működik a felnőttképzés,  aminek célja a műveltségi szint emelése. Felvételi nincs, a tandíj formális, a nyugdíjasok és bevándorlók kedvezményt kapnak. Azoknak  a fiataloknak,  akik a gimnáziumi tanulmányaik mellett járnak ide, az iskolájuk beszámítja a tanulmányi  értékelésbe az iskolán kívüli tanulmányokat.  A 250 ezer lélekszámú Espoo-ban működő főiskolának 50 ezer hallgatója van, tizenhárom idegen nyelven folyik intenzív képzés, az érdeklődés pedig óriási. Személyesen tapasztaltam, hogy a fővárostól hétszáz kilométerre északra fekvő, - külföldiek által kevéssé látogatott -, háromezer lakosú Tervola panziójának portása magabiztosan beszélt angolul, nem is beszélve a nagyvárosokról, ahol a kötelező svéd mellett ennek a nyelvnek az ismerete természetes.

         Szóval lenne mit tanulni és az sem mindegy, hogy hogyan és mennyire akarunk tanulni. Amikor Orbán Viktor Helsinkiben járt, a nagykövetség diplomatáitól azt kérte, készítsenek tanulmányt a híres finn egészségügyi rendszerről.

         -Ragyogó ötlet – mondtam, és emlékeztem az oktatási államtitkár elmaradt látogatására -, de sokkal hatékonyabb lenne néhány, angolul jól beszélő szakember kiutazása, mert ők tudják, mit kell kérdezni.

         -Az is egy megoldás – felelte a miniszterelnök, közben egy munkatársára pillantott, aki szorgalmasan jegyzetelt, és én akkor már biztosra vettem, hogy ebből sem lesz semmi.

         És még valami, amit még nehezebb megtanulni: a szerénység. Amikor Alexander Stubb külügyminiszter budapesti látogatásra készült, a szokásoknak megfelelően, comme il faut, felajánlottam, hogy búcsúztatom a repülőtéren.

         -Akkor találkozunk a VIP-váróban – javasoltam.

         -Soha nem utazom VIP-váróban – felelte ő -, úgy vélem, ez csak felesleges előkelősködés az adófizetők pénzén.

         A történetet sok magyar politikus ismerősömnek elmeséltem. Nem volt nagy sikerem vele.

Kiről nevezték el? Downing Street: különös történet

A világhírű utca nevét a brit politika egyik legsötétebb alakjáról kapta. Sir George Downing a 17. században élt, Cromwell közismerten korrupt hírszerzőfőnöke, később hágai nagykövete lett, elárulta valamennyi szövetségesét, barátját, főnökét, ebből meggazdagodott és különböző ügyeskedésekkel hozzájutott a Temze északi partján egy darabka mocsaras területhez, felépített néhány házat, amelyekben kocsmák és bordélyházak működtek. Néhány tisztviselő megvesztegetésével azt is elérte, hogy 1680-ban ezt a kis utcát róla nevezzék el, és azóta senkinek sem jutott eszébe a név megváltoztatása. A területet lecsapolták, ezen a környéken épült fel a brit birodalom központja, a Whitehall, ebből következően a politikusok is errefelé kerestek lakásokat, ennek megfelelően természetesen emelkedtek a telekárak is. Sir Robert Peel volt az első kormányfő, aki feladta a addig divatosnak számító vidéki ház eleganciáját és beköltözött az akkoriban füstös, ködös városba. Akkor még az 5. számú házban laktak, állítólag a feleségének ez tetszett, majd végül 1902-ben Arthur Balfour  (vagy a felesége) nevezte ki hivatalos miniszterelnöki rezidenciának a kellemes, háromemeletes házat, amelynek van egy hátsó kijárata is.

         Popper Péter mondta nekem egyszer, hogy egy ország életében rendkívül fontos a megtörtént dolgok vállalása. Példaként említette, hogy a Westminster-apátságban fekszenek Anglia királyai és királynői, onnan még egyetlen egyet sem ástak ki vagy temettek újra máshol. Ott van a zseniális és a hülye is. És ha valaki a saját identitását keresi, annak azt a jóban és a rosszban egyaránt meg kell találnia.

         És amikor ott álltam a Downing Street sarkán, akkor ez jutott eszembe és el is határoztam, hogy írok egy képeslapot Popper Péter barátomnak.

         

Világutazó lányaim

„Ha utazol, megismerheted a világot, ha okosan utazol, megismerheted önmagadat” – ezt Somerset Maugham mondta, aki aztán tudta, hogyan kell okosan utazni. És a lányaim is okosan utaznak. Még velünk kezdték, de most már kettesben. Ügyesen választják ki a célpontokat és az időtartamot, most például egy napot töltöttek Milánóban.

Hajnali indulás, késői visszaút, de már kemény, kipróbált utazók, nem riadnak meg semmitől.

Büszke vagyok rájuk, hogy úgy utaznak, ahogyan Maugham tanácsolta.

Repüljön Air Indiával

Londoni külszolgálatunk alatt döntöttünk úgy, hogy a lányokat elvisszük New Yorkba. Csupán egyetlen kérésem volt: repüljünk a szívemhez gyerekkorom óta közel álló Air Indiával, amelyiknek naponta volt járata a brit fővárosból. Szerettem volna látni a gyönyörű, száriba öltözött légiutaskísérő hölgyeket,

beszívni az indiai konyha hamisítatlan illatát és csillogtatni pandzsabi kiejtésemet. Minden jól kezdődött, a Tanjore nevű 747-es már ott állt a Heathrow repülőtéren, beszálltunk, becsukódtak az ajtók, megcsodáltam a légiutaskísérőket, Namaskar, köszöntem nekik. Még készítettem egy fotót a Rolls-Royce hajtóművekről is.

Aztán a dolgok rosszabbra fordultak. A vezető légiutaskísérő,  Ram Ji, egy igazi pandzsabi kiejtéssel beszélő középkorú férfi közölte, hogy kisebb műszaki hiba miatt némi késéssel indulunk. Ismerve a hagyományos indiai ne-csináljunk-bajt-a-gondokból gondolkodásmódot, tudtam, hogy mit jelenthet a "némi késés". Két órai várakozás után megkerestem a kabinszemélyzet vezetőjét.

         -Ne aggódjon uram - mondta. - Never worry.

         További két órás várakozás után  újabb beszélgetés következett.

         -Ne aggódjon uram – mondta. – Ma este biztosan New Yorkban leszünk. A szavamat adom.

         És aztán   csakugyan elindultunk. New Yorkban a leszállásnál Ram Ji mosolyogva búcsúzott tőlünk a gép ajtajában.

         -Na látja. A szavamat adtam. 

         Bárhogy is történt. Megérte.