Előszavak - XXII. - Első nap a Delhi Public School-ban

 

Első napom az új iskolában. Előtte már jártam három hónapot prep-school-ba, azaz előkészítőre. Tíz éves voltam, ott igyekeztek valami angol-tudást belém táplálni, főleg bárgyú gyerekdalokat, Humpty-Dumpty Sat On a Wall,  Baa, baa, black sheep, és egyebeket, amiknek semmi  hasznát vettem, de úgy bevésődtek, hogy még ma is emlékszem a szövegükre. A Public School aztán komoly volt, egyenruha, órarend, orvosi vizsgálat. Apám elkísért, de csak a bejáratig, aztán otthagyott, legyél ügyes, mondta. Az osztályfőnök, Mrs. Gupta (a képen középen) nagyon kedves volt, bevitt a tanterembe, bemutatott.

-Are you veg? - kérdezte.

-I am a Hungarian schoolboy - feleltem, mert azt tanították a prepben.

-Do you eat meat? - kérdezte.

-Yes - feleltem némi szorongással, mert nem értettem, hogy ezt  miért akarja tudni, de hát később, persze, kiderült. Körbejártuk az iskolát, megmutatta  a menzát, so you have to stand on the right, to have non-veg, udvariasan bólintottam, mint mindig, későbbi életem során is, ha valamit nem értettem és abban bíztam, hogy a dolgok valahogy kialakulnak majd. If you wish to have pastry, you have to stand in the third queu, ok, feleltem erre, mert azt is tudtam, hogy a beleegyezésből nagy baj nem lehet. This is the gymnasium, mutatott egy nagy teremre, you will  have PT here, ez érdekes, gondoltam, mert azt hittem, hogy a gimnázium csak később jön. Mindegy, ha PT lesz, abból nagy baj nem lehet. Délután megkaptam a tankönyveket, Sciences, ez volt a kémia-fizika-biológia együtt, Maths, földrajz, kultúra, India és a világ művészete. Zene. Rajz. Kreatív művészetek. Kinek mihez van kedve. 

    Mrs. Gupta kijelölt egy mentort, aki majd foglalkozik velem, hogy ne maradjak le a többiektől, és segít fejleszteni a nyelvtudásomat. Ő volt Usha Mohan, a legszebb lány az osztályban. 

Előszavak - XXIII. - Piazza Navona, 1984

Azon a nyáron  a szabadság után együtt utaztunk vissza Delhibe. Kilencen voltunk, a gyerekekkel, mi öten, ők négyen, igazi családi barátok voltunk, mindig jól éreztük magunkat együtt. A Via Giulián laktunk, a Magyar Intézet vendégszobáiban. Augusztus vége volt, forró napok. Esténként kiültünk a Piazza Navonára, volt ott egy kedvenc kis éttermünk, a Bernini. Szalámit rendeltünk, paradicsomot, vörösbort, a gyerekeknek pizzát. Akkor is jól éreztük magunkat együtt, de nekem máshol járt az eszem. Évekkel később olvastam az ókori Jóga-rendszer egyik tankönyvében, a Patandzsaliban, hogy minden embert csak egyetlen másik ember ismerhet meg az Egész Világmindenségben. Pusztán szerencse kérdése, hogy találkoznak-e, vagy sem. És az ember, ha, mint egy szakadék mélyére, egy pillanatra belelát a saját lelkébe, megtalálhatja azt, akit korábban olyan sokáig keresett.  Ez történt velem Rómában. 

Előszavak - XIX.: A Bem rakpartról Londonba

És tényleg találtak jó állást. 1992 szeptemberétől az akkori, angol-nyelvű országokkal tartott kapcsolatokért felelős főosztályon lettem főosztály-vezető-helyettes, és ide csatolták Izraelt is, szóval igazán érdekes munka volt, jó kollégákkal. A főosztályt Bollobás Enikő, a kiváló irodalomtörténész és amerikanista vezette, aki akkor tért vissza egy washingtoni külszolgálatból. Munkaidőn kívül (és néha belül is) jókat beszélgettünk könyvekről és filmekről. Minden nap megállapítottuk, hogy a hivatal szörnyű munkahely, én azonban igyekeztem megtalálni benne azt, ami érdekes. Akkor jártam először Amerikában,  megismerkedtem Simon Peres izraeli külügyminiszterrel - erről majd külön is írok. De egy év után kezdett előjönni a szokásos hogyan tovább? érzés, még pontosabban egy külföldi kiküldetés járt az eszemben. De hová is? A külügyben akkor pályázati rendszer volt, három állomáshelyet lehetett megjelölni. A szolgálat megkezdése 1994 szeptember. Választási év. Ezt is bele kell számolni. Melyik lenne a legjobb? London. Sajtótanácsos. Vitán felül. A lányok pont középiskolások lesznek, egy angol gimnázium önmagában is főnyeremény, London a kedvenc városom, nagyon érdekelt volna a brit média. Ez volt az álmom. Tökéletesnek látszott tehát,  de azt is láttam, hogy a legjobb állásokat párt-szimpatizánsok kapják, nekem pedig semmiféle párt-támogatásom sem volt. A környezetemben sokan szadeszesnek tartottak, a szadeszesek madöfösnek, a madöfösek szocinak. Ráadásul 1994-ben választások, lehet, hogy változnak a párt-preferenciák.  Inkább beírtam elsőre Jakartát, első beosztottnak, ott is vannak jó középiskolák, nem lesz gond. Másodikra Londont jelöltem, harmadikra egy ENSZ-állást, de csak azért, hogy minden rovatot kitöltsek. Beadtam a Személyügyre Nagy József Zsigmond főosztályvezetőnek.

    -Mit akarsz te csinálni Jakartában? - kérdezte csodálkozva, miután belenézett a nyomtatványba.

    -Regényeket fogok írni - feleltem.

    -Nem rossz gondolat. De nem is jó - mondta és eltette a pályázatot.  

    Különleges volt a kapcsolatunk, kedveltük egymást. Kedves, közvetlen, kedélyes ember volt, történész, Kosárynak is jó ismerőse, egykori kollégája. 

    Néhány hónappal később Jeszenszkyt kísértem egy tárgyalásra. A végén megkérdezte, mik a terveim.

    -Jakarta - mondtam.

    -Nem jó ötlet - felelte.

1994 márciusában a folyosón találkoztam Nagy József Zsigmonddal.

    -London - csak ennyit mondott és ment tovább. Megálltam egy ablaknál. Kinéztem az udvarra. London. Egy városnév, de most benne volt a jövő. Megoldódott a hogyan tovább. 

    

  

Előszavak XVII. - Szokások, szenvedélyek, hóbortok

Fontos részei az embernek. Milyen vagyok? Most banálisan hangzik, hogy persze, az írás, de az több, mint szenvedély, ez a hivatás, ezzel ezt le is zárom. Mi van még? A kíváncsiság. Minden érdekel, amit nem értek, főleg azok a dolgok érdekelnek, amikhez semmi közöm és nem tartoznak rám. De ebben is vannak különbségek. Még gyerekkoromban mentem hazafelé a Hernád utcán, a délutáni tanítás (ilyen is volt) után, sötétben és benéztem egy alagsori lakás ablakán. Egy család vacsorázott. Apuka, anyuka, két gyerek,. Mások voltak, mint mi. Tíz percig guggoltam az ablak előtt, amíg aztán egy felnőtt rám szólt, hogy ez nem illik. De érdekel, feleltem önérzetesen. Érdekelnek az emberi magatartások, ki mit miért csinál, kit mi mozgat. Váróteremben nézem, hogyan beszél egymással két ember. Mondjuk, férfi és nő. Házasok? Milyen a kapcsolatuk? Felnőtt és gyerek. Néhány perc elég. Más szenvedélyem nemigen van. Volt dohányzás, alkohol, lányok, autóvezetés, minden. Mindenben volt néha egy kis túlzás, meg volt bűnbánat. Szeretek füllenteni, kiszakadni a világból. Akkor vagyok igazán önmagam. Nem nagy dolgokban, és nem is ártok vele másoknak. Ez nem becsapás. A magam életét könnyítem meg vele. Nem kell komolyan venni. Szokásaim.  Jól alkalmazkodok, mert az alkalmazkodás érdekes dolog. A megismerés eszköze. Rendszerető vagyok, de csak az ésszerűség határáig. Tisztaság-mániás, ezt elismerem. Papír-mánia, ceruza-mánia.  Kedvenc szavam: köszönöm. Kedvetlen szavaim: lakásfestés, költözés, felújítás. Csőtörés. Nem bírom: Ne aggódjon, nem lesz rumli. Ne aggódj, nem fog fájni. Higgye el, jó üzletet fog csinálni. Minden rendben lesz. Nem szeretem, ha sokan egyszerre beszélnek, nem szeretem a nagy társaságokat. Nem szeretem a kényszerűségeket, a rám-erőltetett formaságokat.  Olvasás, persze. Még mindig a nagy klasszikusok. Versek. Mindig feltöltenek. Mostanában Jung. Amiért jól ismerte az embereket. Minden tudott, amit tudni kell. Gyerekkorában biztosan bekukucskált idegen emberek ablakán.  Semmittevés. A legjobb. Semmittevés, közben úgy tenni, mintha csinálnék valamit. Zene. Hóbortok. Újabban Scully és Rothko. Nem figyelek rendesen másokra, és mindig rám is szólnak azok, akik úgy érzik, hogy nem figyelek rájuk eléggé, miközben én meg úgy érzem, hogy ők ugyan figyelnek rám, de vajon értenek-e? 

    Mindent összevetve, átlagos pasas vagyok. 

Előszavaim XX.: - Ó, az a Bejrút

Szilárd Leó fizikus egyszer kijelentette barátjának, Hans Bethének, hogy azon gondolkodik, nem kellene-e naplót vezetnie.

    -Nem jelentetném meg. Csak leírnám a tényeket, tájékoztatásul Istennek.

    -Nem gondolod, hogy Isten tisztában van a tényekkel? - kérdezte Bethe.

    -De igen - felelte Szilárd. - A tényeket ismeri, de nem ebben a változatban. 

Valami ilyesmi járt az eszemben, amikor megírtam a Malév 240-es járatának történetét. A repülőgép 1975. szeptember 30-án hajnalban zuhant le Bejrút közelében, a Földközi-tengerbe, az ötven utas és a tíz főnyi személyzet, ahogyan ezt a közömbösen hangzó hírekben szokták közölni, életét veszítette.  Ezt megelőzően évekig dolgoztam a repülőtéren, pontosan tudtam, hogy a gép fegyvereket szállított palesztin terrorista mozgalmaknak, az előzményeket és leszállás körülményeiről kiszivárgó információkat összesítve biztos voltam abban, hogy nem baleset, hanem bűncselekmény történt. Az esetet hivatalosan "vizsgálták",  bizottságot is kijelöltek a feltárására, de a mai napig nem jutottak eredményre, a politika nem csak az áldozatokat,  hanem a bűnösöket is elfelejtette. Természetes volt, hogy nyomozni kezdek a magam módján, és erre - a diplomáciai pálya révén - sok lehetőségem is volt. Ez is egy doku-fiction lett, a magam elméletét dolgoztam ki és próbáltam közelíteni az igazsághoz, ami éppen olyan körülírhatatlan, mint a "tények", amelyek kétértelműségéről a zseniális fizikus beszél. Az igazságot is ismerjük, de nem ebben a változatban. Ennyi történt. Sokan támadtak a könyv miatt, különös, hogy éppen egykori maléves kollégáim, amiért "hánytorgatom a múltat", miközben úgy éreztem, hogy valósággal ránk ég egy rejtély, aminek megfejtéséért nem teszünk semmit.  

Előszavak XV. - Újságírást tanítottam

Felvételi beszélgetés 2000-ben a Budapesti Média Intézetben, újságíró-szakra. Hárman ültünk a bizottságban Szegvári Katival és Réz Andrással. A jelentkező egy csinos, fiatal lány, rövid szoknyában, homlokára tolt napszemüvegben, nagy önbizalommal. 

    -Újságíró szeretnél lenni? - ez afféle szokásos bevezető kérdés volt Szegváritól, hogy oldja a feszültséget.

    -Azt átugranám - nem kellett oldani a feszültséget.

    -Pontosabban? - kérdeztem. 

    -Tévé.

    -Még pontosabban? - kérdezte Réz. 

    -Tévésztár. Show-műsorok, ilyesmi. Tóksó. Huszonkét éves vagyok, olyan típus aki egyből belevág. A tanulásnak semmi értelme. Mindenki azt mondja, hogy van tehetségem hozzá. Jó a dumám, jól nézek ki. Ez kell. 

    -Nem kétséges  - dőlt hátra Réz. Nem veszítette el a türelmét. - Ha nincs értelme tanulni, akkor miért jelentkezett hozzánk?

    -Segítsenek bejutni valamelyik televízióba. De nem szeretném díszlet-tologatással kezdeni. 

    -Ebben nem segíthetünk - mondta Szegvári. - Esetleg...

    A lány felállt.

    -Csak vesztegetjük egymás idejét - mondta, orrára tolta a napszemüveget, hóna alá csapta a táskáját. - Még hallanak rólam. 

   

    

Előszavak XVIII. - Elbert, Onódy, Bejrút

Mondhatnám, hogy ez írói pályám új korszaka. Ez a három könyv, amit később követett egy negyedik, a  de arról majd később.  Ahogy a festőknél is van ilyen, úgy érzik, kimerítették a műfaj lehetőségeit, másképpen akarnak alkotni, mást és más formában akarják elmondani, hogy hogyan látják a világot. Egy pálya korszaka azonban nem feltétlenül egy megjelent mű időpontjához kötődik, hanem egy gondolathoz, ami sokkal korábban megjelenik az agyában. Az író maga sem gondolja még, hogy ez majd egy új korszakot jelent, először még elutasítja, nem tudja, hogyan illeszkedik majd a személyiségéhez és a korábbi műveihez. Az én új korszakom 1983. március 9-én kezdődött, Elbert János, a nagyszerű egyetemi tanár, műfordító és esszéista titokzatos halálának napján. A hírek szerint ezen a hideg, télies napon látszólag előzmények és ok nélkül Siófokra utazott. A Bányász-üdülőben ivott egy kávét, utána sétálni ment a szeles mólóra, majd a Balaton harminc centiméteres, hideg vízében megfulladt. Tudtam, hogy ez nem igaz. Honnan tudtam? Vagy csak sejtettem? Évekig nyomoztam, számos súlyos ellentmondást találtam, hazugságokat, ferdítéseket, eltitkolt vagy megmásított tényeket, és felépítettem a saját elméletemet. Sokat segített, hogy londoni külszolgálatom idején megismerkedtem egy ukrán diplomatával, aki mesélt néhány érdekes történetet az orosz titkosszolgálat munkájáról.  Nyolc kiadót járt meg a kézirat, érzékenynek tartották a témát,  a címtől egyenesen megijedtek, volt, aki a KGB bosszújától tartott, végül "A halál oka:politikai gyilkosság" címmel 2006-ban a Mérték vállalta be. Az Onódy-könyv egy tehetséges, ám túlzottan hataloméhes magyar üzletemberről szólt, akit koholt vádak alapján elítéltek, a Bejrút pedig az 1975-ben szerencsétlenül járt Malév-gépről. Erre még visszatérek, mert személyes kötődésem is van hozzá. 

    Ez az az új műfaj, amibe beleszerettem, a doku-fiction, amiben kedvemre használtam tényeket és mozgattam a fantáziámat, kevertem a megtörténteket a meg-történhetett-volna lehetőségekkel. 

    A három könyvet követte egy negyedik, annak is külön története van. Nem is akármilyen. 

Előszavak XVI. - Halotti beszédeim

Azt hiszem, ez a legjobb könyvem. Lehet, hogy írok jobbat, eddig mindenesetre ez a legjobb. Érdekes a keletkezésének története: 2003 tavaszán Pekingben dolgoztam, akkor tört ránk a SARS néven ismert járvány, a madárinfluenza, amiről akkor senki sem tudta, hogy pontosan honnan jön, meddig tart és egyáltalán túléljük-e. A követségi feleségeket és gyerekeket hazarendelték, tökéletes kényelemben egyedül maradtam a kertvárosi lakásban. Ideális idő és helyzet a tépelődésre, gondolkodásra, önvizsgálatra, lényegében mindarra, amit meditációnak neveznek.  Írói rezervátum egy válsághelyzet közepén. Talán segített, hogy egy idegen kulturális környezetben voltam, nekem mindig jót tett az elszakadás a korábbi megszokásoktól. Követségi munkatársaimmal csak ritkán találkoztunk, home-office rendszerben dolgoztunk, csak még nem így neveztük. Esténként bicikliztem. Kedvenc időtöltésemnek, a nézelődésnek hódoltam. Az is felmerült bennem, hogy vége lesz az életnek, elragad a járvány. Ötvenhárom éves voltam, eddig majdnem minden sikerült, amit elterveztem, néhány kivétellel, ami még az életrajzomban is titok marad, minden. Vajon mi marad meg a nemzedékünkből a következő generációnak? Ezen is gondolkodtam. Mi mit kaptunk a megelőzőktől? Mi az, amit kaptunk és továbbadunk? Mi az, amit kaptunk, de megtagadjuk? Visszaemlékeztem saját fiatalkoromra, amikor tizenhét-tizennyolc éves voltam, hogy felidézzem, milyenek is voltunk. Egy házibuli, amin szólt a Hey, Jude, amiben a zenén túl megszólalt a filozófia, ezt kezdtem el írni. A történet a saját életem volt, amit megéltem, amit elképzeltem magamnak és amit szerettem volna élni - mert ezek együtt adják ki az életet a maga teljességében. Közel háromszáz oldal lett, magamhoz képest hosszú, és hogy a lendület ne törjön meg, lábjegyzetekben magyaráztam el - elképzelt érdeklődő unokáimnak - korunk sajátos fogalomrendszerét. 

    Nyár végére elmúlt a járvány, kinyomtattam a kéziratot, hazajöttem és elvittem Ambrus Évának, a Mérték Kiadó főszerkesztőjének. Még fél évig dolgoztunk rajta. Nagyon ritkán történik meg egy íróval, hogy utólag is teljesen elégedett azzal, amit írt. 

Előszavak XIII. - Az Első

Magam se hittem, hogy ez velem történik. Tizenhét éves korában az ember felkészületlen. Azt hinné, hogy felkészült, aztán történik valami, amiből kiderül, hogy felkészületlen. Mindent akar, de keveset tud. Nők. A természet nagy titka. Szex. Belépni az Élet Kapuján. Egy este a Puskin moziban összetalálkoztam Verával, a fiatal angoltanárunkkal. Egyedül voltam, ő is egyedül volt. Belépni az Élet Kapuján, akkor is erre gondoltam.  Sok fontos dolog van a világon, aluminiumgyártás, a kiskunhegyesi csata évszáma, a gravitáció,  a svédszekrényugrás, mindenről azt mondták, hogy fontos, hazaszeretet, Anyák Napja, de mi tudtuk, hogy a szex, az mindennél fontosabb. Meg beszélni róla a fiúkkal tornaóra után, miközben izzadságtól nedves fenekünk a padra ragadt, már az is milyen fontos. Dicsekedni, hogy  ezzel voltam, azzal voltam, ilyen jó volt, olyan jó volt, szerettünk volna ezzel önbizalmat szerezni, de hát nem nagyon sikerült. 

        Vera gyönyörű volt, a gimnáziumban minden fiú róla ábrándozott. Nem csak gyönyörű, hanem okos, kedves és elegáns is.  Lényegében megőrültünk érte. Elérhetetlen messzeségben volt. Kedvelt engem, mondta is már. Szünetekben beszélgettünk, egyszer pedig tanítás után, az iskola előtt. Az írásról.  Jó volt az írásról beszélgetni, de én szerettem volna közel kerülni hozzá, mint férfi a nőhöz, de hát hol voltam én attól! Nincs nagyobb távolság a világon, mint egy okoskodó tizenhét éves fiú és egy harmincéves  gyönyörű tanárnő között. Nyári este volt,  végigsétáltunk a Kossuth Lajos utcán, egy pillanatra összeért a kezünk, uramisten, gondoltam, összeért,  ezért van az, hogy a szex körül forog minden, akárhogyan is próbálunk úgy tenni, mintha nem, de mégis e körül forog minden, Hamlet és Ofélia, Rómeó és Júlia, Antonius és Kleopátra, Otelló és Desdemona, én és Lukács Juli, van-e fontosabb ennél, kiskoromban apa mesélt arról, hogy nem csak a Föld forog a Nap körül, hanem a Föld is a saját tengelye körül, és ez a körbeforgás a legfontosabb az életben, mert minden forog valami körül és sok minden önmaga körül is forog, de az egész csillagrendszer semmiség a szexhez képest.

        -Van barátnőd?  - kérdezte.  Mondhattam volna, hogy van, de nem volt. És nem volt még Nagy Első sem, csak kezdemények. Esetlegeskedések. Kezdeményezgetések. Rendszeresen megvártam  Lukács Julit a karének után, hazakísértem a Munkácsy Mihály utcába, később a kapujukban csókolóztunk, még később már a lépcsőház üvegezett fordulójában, ahol a házmester a virágokat tartotta télen, hogy meg ne fázzanak, csókolóztunk, egyre szenvedélyesebben, de aztán Lukács Juli azt mondta, hogy itt most álljunk meg, neki ez túl nyálas. Inkább Bachot hallgattunk a szobájában egy Tesla lemezjátszón.

        -Nincs barátnőm.

        Hazakísértem. Egyedül élt a Várban.

        -Feljössz? – kérdezte. – De erről aztán  senkinek egy szót sem, rendben?

        Persze, feleltem,  és be is tartottam a szavamat, de ez volt az egészben a legkeservesebb. Pedig ezt elmesélni, gondoltam.