Felvételi beszélgetés 2000-ben a Budapesti Média Intézetben, újságíró-szakra. Hárman ültünk a bizottságban Szegvári Katival és Réz Andrással. A jelentkező egy csinos, fiatal lány, rövid szoknyában, homlokára tolt napszemüvegben, nagy önbizalommal.
-Újságíró szeretnél lenni? - ez afféle szokásos bevezető kérdés volt Szegváritól, hogy oldja a feszültséget.
-Azt átugranám - nem kellett oldani a feszültséget.
-Pontosabban? - kérdeztem.
-Tévé.
-Még pontosabban? - kérdezte Réz.
-Tévésztár. Show-műsorok, ilyesmi. Tóksó. Huszonkét éves vagyok, olyan típus aki egyből belevág. A tanulásnak semmi értelme. Mindenki azt mondja, hogy van tehetségem hozzá. Jó a dumám, jól nézek ki. Ez kell.
-Nem kétséges - dőlt hátra Réz. Nem veszítette el a türelmét. - Ha nincs értelme tanulni, akkor miért jelentkezett hozzánk?
-Segítsenek bejutni valamelyik televízióba. De nem szeretném díszlet-tologatással kezdeni.
-Ebben nem segíthetünk - mondta Szegvári. - Esetleg...
A lány felállt.
-Csak vesztegetjük egymás idejét - mondta, orrára tolta a napszemüveget, hóna alá csapta a táskáját. - Még hallanak rólam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése