Futárút 1956

Athénban még minden rendben volt. A két futár, Solymosi elvtárs és Tanító elvtárs a nagykövetségi gépkocsival, egy diplomata kíséretében hajtott ki a Hellinikon repülőtérre, miközben vasmarokkal szorították a titkos iratokkal és a külképviseleteknek szánt dollárkötegekkel tömött fekete, szkáj futártáskát és pillantásukat le nem vették róla. Hivatásos futárok voltak, járták a világot. Tartásuk egyenes, tekintetük komor és felelősségteljes. Más ember örömét lelte volna abban, ha utazgathat a világban, ők azonban ezt munkának tekintették, nem pedig élvezetnek.

         -Mi újság Budapesten? – fordult hátra a kocsiban Solymosi elvtárs, a főfutár a mögötte ülő harmadtitkárhoz, aki a futárfogadó diplomata volt.

        -Minden a legnagyobb rendben, Solymosi elvtárs – biccentett készségesen a diplomata. Ő is tudta, hogy a futárokat szoros kapcsolat fűzi illetékes belügyi szervekhez, amelyeket diplomáciai körökben senki sem szokott ennél pontosabban megnevezni. Nem is nagyon kellett. A diplomatának ezért esze ágában sem volt elmesélni, hogy egész éjszaka a Deutsche Welle adását hallgatta, onnan értesült arról, hogy Magyarország számos egyetemén diáktüntetések robbantak ki.

         -Helyes – felelte Solymosi elvtárs. Rutinmozdulattal megérintette zakója alatt lapuló kézilőfegyverét. Ő volt a testesebb, fiatalkorában atletizált. A szabályok szerint az éjszakát is közös szobában töltötték. Az éberség, ugye, mindennél fontosabb. Megérkeztek a repülőtér forgalmi épülete elé, a gépkocsivezető szolgálatkészen kiemelte a bőröndöket a Mercedes csomagtartójából, a két futár pedig a diplomata munkatárs kíséretében a jegykezelő pulthoz ment, kiváltották a beszállókártyát az isztambuli Sabena-járatra.

         -Küldjél értesítést a Központnak és Ankarának is – adta ki az utasítást a főfutár a diplomatának, mielőtt beléptek a tranzit területére. A megjegyzés felesleges volt, valamennyi nagykövetségi beosztott pontosan tudta, milyen feladatai vannak a futárutak adminisztrálásában. A harmadtitkár azonban rezzenéstelen arccal bólintott, sőt, mosolyogva integetett a két férfinek, majd megkönnyebbülten felment az emeleti étterembe, ahol a gépkocsivezető már várta őt és a konyakot is megrendelte. Koccintottak.

         -Végre elment ez a két fasz – mondta a diplomata. Kipillantott a betonra, ahol éppen üzemanyaggal töltötték fel a belga légitársaság Convair típusú gépét.

         A futároknak Isztambulban néhány órát várniuk kellett a török légitársaság belföldi gépére és csak este kilenckor indultak tovább Ankarába. Tanító elvtárs el is álmosodott. Általában korán ébredt, de most hamar elnyomta az álom. Akkor ébredt fel, amikor a kis  Fokker futóműve földet ért a repülőtér leszállópályáján. Az épületbe érve Solymosi elvtárs tekintetével azonnal a nagykövetségi futárfogadó elvtársat kereste, de senkit sem látott. Az érkezési területen csak néhány török atyafi kószált. Ilyen esetre még nem volt példa hosszú futármúltja során. Hogy nem várták volna a repülőtéren. Pedig az értesítést megkapták még Budapestről és biztosra vette, hogy Athén is elküldte a megfelelő jelzést. Igen, késett a járat, a nagykövetség munkatársának azonban ilyen esetekben is kötelessége a végsőkig kitartani, ellenkező esetben fegyelmivel sújtják és hazarendelik.

-Mi az isten fasza van itt? – nézett Tanító elvtársra Solymosi. – Hol a picsában vannak ezek?

Kiváltották a csomagjaikat és kiléptek a zsúfolt, sötét járdára.

-Taxit kell fognunk – szögezte le Tanító elvtárs.

-A taxi nem biztonságos – utasította el a javaslatot Solymosi.

-De hát itt sem maradhatunk – vélekedett Tanító.

-Menj el és telefonálj a követségre – adta ki az utasítást Solymosi elvtárs.

Tanító elvtárs kelletlenül elindult, hogy keressen egy fülkét, előtte még aprópénzt is kellett szereznie, Solymosit pedig közben megrohanták a kétségek. Belügyes ismerősei  már a Rajk-temetés után mondogatták, hogy ebből még lehetnek bajok, de hát persze, az ilyesmi vélekedést imperialista forrásból származó felesleges aggodalmaskodásnak tartották.

A nagykövetségen senki sem vette fel a kagylót, így Solymosi és Tanító a szabályokat megszegve taxival indult a misszióra. Majd félórás út után szálltak ki a kocsiból és becsengettek az elhagyottnak látszó villa kapuján. Némi várakozás után megjelent egy hivatalsegéd és megkérdezte, hogy mit akarnak.

-Hogy mi mit akarunk? – kérdezte felháborodva Solymosi. – Mi vagyunk a futárok.

-Az lehet – mondta a férfi, aki Solymosi megfigyelése szerint enyhén alkoholista befolyásoltság alatt állt. – De bennünket ez már nem érdekel.

-Mi az, hogy bennünket? És mi az, hogy nem érdekel?

-Budapesten győzött a forradalom. Mi pedig a forradalmi kormányt akarjuk szolgálni.

-Miről beszél, maga szerencsétlen? – kérdezte erre a főfutár. – Inkább engedjen be.

A hivatalsegéd kinyitotta az ajtót, Solymosi és Tanító megragadták a csomagjaikat, és felmentek a nagyköveti irodába, ahol együtt találták a diplomatákat és családtagjaikat. Valamennyien italoztak és népdalokat énekeltek. Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország.

-Mi történik itt, Sebestyén elvtárs? – vonta félre  Solymosi Sebestyén Bódogot, a nagykövetet.

-Többé nem vagyok az elvtársad – szögezte le elszántan Sebestyén. Testes, őszülő férfi volt, vasmunkásból lett diplomata. - Elegünk volt a szocialista önkényből. -  Arra kérlek benneteket, hogy tegyétek ki az asztalra a szolgálati fegyvereteket és a pénzt. Az iratokra nincs szükségünk. Már nem tartozunk a bolsevista seggnyalók bandájához. A független magyar kormányt kívánjuk szolgálni.

Solymosi egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. Érezte ő még a budapesti elindulás előtt, hogy ebből még baj is lehet. Tanító elvtárs némi csalódottsággal nézett a főfutárra, miközben a hivatalsegéd elmélyülten a futártáska tartalmát vizsgálgatta.

-Mi testületileg menedékjogot kérünk az amerikai nagykövetségen – folytatta a nagykövet -, ti pedig itt maradtok. Aztán boldoguljatok, ahogy tudtok.

Néhány perc múlva csakugyan távoztak, Solymosi kettesben maradt a nagykövetség épületében Tanítóval. Ittak egy korty whisky-t,

-Mi lesz most? – kérdezte tőle Tanító.

-Semmi – felelte ő. - Mi a lófasz lenne?

Két évvel később Solymosi még mindig futár volt, és egy alkalommal  Amerikában járt. Első este New Yorkban kiment sétálni, a főpályaudvarról felhívta Budapesten Ildikót, akit azóta sem vett feleségül, aztán egy csomag Lucky Strike cigarettát vásárolt az egyik kioszkban. A férfi, aki kiszolgálta, Sebestyén Bódog volt. Solymosi egy dollárossal fizetett, Sebestyén visszaadta az aprót.

Úgy tettek, mintha nem ismernék egymást.

A Delhi-spuri

Az Indiába érkező magyarok legjobban a hasmenéstől féltek. Sokan már a repülőgépen marokszám kezdték Sulfaguanidin-nal, ami a trópusi körülmények között teljes mértékben hatástalan volt. Persze, elismerem, nem kellemes dolog. Az emberből feltartóztathatatlanul ömlik a béltartalom, úgy tűnik, se vége, se hossza. Különösen akkor kell összpontosítani, ha az ember hirtelen a klasszikus, guggolós változattal 

kerül szembe.  
Nem volt  kivétel Losonczi Pál, az akkori Elnöki Tanács elnöke sem, aki valósággal rettegett az efféle dolgoktól.

         -És mi lesz, ha tárgyalás közben jön rám? – kérdezte a nagykövettől idegesen, akivel már számtalan alkalommal történt hasonló.

         -Előfordulhat – felelte a nagykövet.

         -És kiérek időben?

         -Kizárt dolog – bólogatott a nagykövet.

Félni amúgy felesleges volt, egyszerűbb az első napokban átesni a Delhi-spurin, aminek megfelelője a Bombay-roham és a Kalkutta-vágta, a félelelem azonban erős érzés és nincs ellene gyógyszer.  

És ha az ember fél valamitől, az sokszor be is következik. Szántó volt a leggyávább, akivel az öt év során találkoztam. Egy kartondoboz konzervet és több liter ivóvizet hozott magával, mert úgy tervezte, hogy kéthetes tanulmányútja során nem szeretne indiai ételt és italt magához venni.

         -Ezt nem tanácsolom – mondtam neki, miközben a repülőtérről a város felé hajtottunk. – A hasmenés…

         -Nem szeretnék hasmenést kapni – mondta rémült arccal. 

         Megvontam a vállam. Én csak egy kultuszminisztériumi kiküldött vagyok, gondoltam, nem lélekgyógyász.

         Másnap éjjel kettőkor megszólalt a telefon. Szántó volt a vonalban.

         -Hasmenésem van – mondta kétségbeesetten.

         Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, reggel majd elmegyünk az orvoshoz.

         -Lehet, hogy nem érem meg a reggelt. Ilyen hasmenésem még nem volt az életben.

         -Ez a Delhi-spuri. Pontosan tudom, magam is átéltem.

         -De hát hogyan kaptam? – kérdezte. – Még egy teát sem ittam.

         Azt feleltem, hogy erre nem tudok válaszolni.

         -Éjszakai ügyelet nincs? – faggatott tovább. De már nem volt ideje megvárni a válaszomat, elszólította a bélműködés.

         Reggel elvittem orvoshoz, aki felírta a szokásos karamellízű folyékony gyógyszert, biztosította a sápadt és végsőkig elkeseredett Szántót, hogy másnapra rendbejön.

         Aztán kimentünk a régi városba, a pályaudvar környékére, ahol utcai árusok sütötték a rántottát és friss lepényt árultak hozzá. Ha arra jártunk, soha nem mulasztottuk el Marival, hogy megkóstoljuk.

         -Zabálj – mondtam Szántónak, miután kiparancsoltam a kocsiból és magammal ráncigáltam az egyik árushoz. – Zabálj, ha nem akarsz meghalni.

Nagymama nem beteg, csak haldoklik

Nagymama akkor már nyolcvan éves elmúlt, fáradt volt, fájtak a lábai, nem tudott rendesen székelni, ez még nagy téma volt a családban, a bélműködés, ami a jó közérzet alapja, mert csak az a nap lehet eredményes, ha reggel sikerül az embernek ürítenie, nagymamának ez volt a legnagyobb gondja, látszólag, persze, valójában voltak más gondok is. kihívták Ler doktort, a körzeti orvost, aki beöntést javasolt nagymamának, már maga a tény, hogy egy gumicsövet illesztenek a végbelébe, önmagában drámaian hangzott, ez már majdnem műtét, pedig Japánban állítólag rendszeresen használják és csak az előnyeit ismerik, ráadásul lehet benne valami fojtott erotika is, ha éppenséggel egy kedves ápolónő ragadja meg a cső végét,   anya azonban leküzdötte ellenérzéseit, meleg, szappanos vizet pumpált nagymamába, majd várta, hogy nagymama nagydolgozzon, ez a szertartás másnaponta ismétlődött, ráadásul nagymama olykor rosszul is időzítette kimenési terveit és hosszú, barna csíkot húzott maga után a lakásban, mielőtt elérte volna megkönnyebbülésének remélt helyszínét, akkor Ler doktor azt javasolta, hogy nagymamát vessük alá egy alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, hogy nagymama meghal, hát igen, mondta Ler doktor, szinte bocsánatkérően, de hát Rozi néni korában már minden megtörténhet, a bármi megtörténhet, az a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani magától a gyanút, hogy ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, ugyan, semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, valami komoly dolog van itt, amiről azonban senki sem akar beszélni, és mire akarnak erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban, a kórházban meg azután végképp nem, kórházba menni majdnem azt jelentette, hogy az ember aláírta a végrendeletét,  anyám és Vilmácska hosszasan mérlegelték az esélyeket, végül úgy látták jónak, ha elfogadják Ler doktor tanácsát, nagymama hétfőn reggel vonult kórházba, és az aztán csakugyan vonulás volt, már vasárnap felkereste őt a család összes tagja, ő csak ült a fotelében és szipogott, mindenki csókolgatta a kezét és az arcát, minden rendben lesz, mondogattuk, pedig tudtuk, hogy semmi sem lesz rendben. 

Lefelé, a liftben anya már arról beszélgetett Vilmácskával, hogy mi legyen a Baross téri lakás sorsa nagymama halála után, én bíztam benne, hogy az enyém lesz, végülis az egyetlen gyerek voltam a családban, és igyekeztem is szorgalmas köhentésekkel felhívni magamra a figyelmet, megszólalni persze, nem mertem, Vilmácska aztán rám is szólt, hogy ne krákogjak, mi van, kérdezte türelmetlenül, megfáztál, nagymama lakásánál azonban szóba sem kerültem, és miután a lift megállt a földszinten, ők is lezárták a témát. Majd beszélünk róla. Ebben állapodtak meg, és ebből világossá vált számomra, hogy más terveik vannak, amelyeket velem nem akarnak megosztani. De persze, soha nem beszéltünk róla, álszentek voltunk és szemérmesek, nagymama kivizsgálása azzal az eredménnyel járt, amire számítottunk, Ler doktor először anyának mondta meg, hogy  nagymamának rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan szakaszban, erről azután anya tájékoztatta a családot, nálunk, a Hajós utcában, a nagy családi beszélgetések helyszínén, a konyhaasztal körül ültünk, rák, ez a szó úgy hangzott anya szájából, mintha mázsás súly zuhant volna le a mennyezetről, mit tegyünk, ez volt a kérdés, végül abban állapodtunk meg, hogy nagymamát hazahozzuk,  inkább otthon haljon meg, abban a lakásban, amit annyira szeret, mintsem a kórházban, másnap haza is vittük, felváltva lakott vele anya és Vilmácska, neked is meg kell látogatnod, mondogatta anya, nekem azonban semmi kedvem sem volt hozzá, de hát az embernek nem csak olyasmi dolgokat kell megtennie az életben, amihez kedve van, így is fél órát álldogáltam a Baross téri kapuban, azon gondolkodtam, hogy milyen kifogásokkal menekülhetnék el, ez volt az én életem a családban, kifogások keresése és kényszerű beleegyezések, az örökös kényszerek, amelyek kikezdték az idegvégződéseimet, de az is lehet, hogy minden család ilyen, végül felmentem, akkor éppen Vilmácska volt ott ügyeletben, nagymama falfehéren feküdt az ágyban, amit naponta telepisált, mert senki sem tudta rendesen használni a katétert, az egész lakást betöltötte a vizelet szúrós szaga, az orvosságszag, sőt, nem is orvosságszag volt, hanem betegségszag, a halál szaga, csak néhány percet töltöttem ott, hányingerrel küszködve, amíg aztán Vilmácska is belátta, hogy a látogatásomnak semmi értelme, így aztán intett, hogy menjek el, nagymama pedig néhány nappal később meghalt, a lakás pedig, amint arra az előjelek már mutattak, nem lett az enyém, megint volt egy családi beszélgetés a konyhában, ahol anya úgy döntött, hogy én még fiatal vagyok ahhoz, hogy saját lakásom lehessen, ezért eladtuk és elosztottuk a pénzt, amit kaptunk érte, egy kalapos férfi járt nálunk egyszer és letette az asztalra az újságpapírba csomagolt bankókat, neked most a tanulás a legfontosabb, vígasztalt anya, de én nem engedtem magam megvigasztalni.

Weisz rabbi

Hat éves koromban nagypapával sétáltam a Bem rakparton. Szembejött velünk egy sötét ruhás férfi. Megszorította nagypapa kezét és megérintette a vállát.

         -Csak a hiány állandó az életben – mondta szomorkásan és továbbment.

         Leültünk egy padra, nagypapa rágyújtott.

         -Ő volt Weisz rabbi. Láthatod, mindent tud, azért ő a rabbi. 

Az újságíró most rosszul kérdezett

Az Index újságírója egy Fideszes rendezvényen (mondjuk így: Polgári Piknik) a kormánypárt vezetőinek, sőt magának Orbán Viktornak a közelébe jutott és ezt a kérdést tette fel: „Mit gondol a Fidesz értelmisége Felcsút polgármesterének nyári kikapcsolódásáról?” Nyilvánvaló volt, hogy a „Fidesz értelmisége” erre a kérdésre egybecsengő válaszokat ad: nem érdekli Felcsút polgármesterének magánélete, nem is tudja, mit csinál nyáron Felcsút polgármestere, és ha tudná, sem érdekelné mások magánélete, valamint, ha a riportert érdekli, kérdezze meg őt magát. Ezzel a riport le is zárult, nem lettünk  okosabbak, nem azt tudtuk meg, hogy mit gondolnak, hanem azt tudtuk meg, hogy amit gondolnak, azt nem mondják meg. Tudjuk, hogy a volt gázszerelő adriai luxusnyaralója közelében egy luxusyachton napozik, ám azt is tudjuk, hogy a kormányzati propaganda most a kedélyes bagatellizálásra játszik (Lázár), vagy erre a hamis magánügy-témára hivatkozik (mint mindenki más).

         Hát az újságíróknak is valahogy fortélyosabbnak kell lenniük különben ezek az értelmiségiek összekacsintanak a hátuk mögött.  

A szolgáltató gyakorlatilag hazudik

Nem először, és nem ez az egyetlen szolgáltató, amelyik hazudik vagy mellébeszél, de a két dolog között nincs nagy különbség. Bevallom, nagy rajongója vagyok az angol labdarúgásnak, és miután külszolgálatom végén hazatértem Magyarországra és új televíziós szolgáltatót kellett választanom, döntésemet alapvetően az befolyásolta, hogy a mérkőzések közvetítése egyedül a DIGI csatornáin volt elérhető. Tapasztalataim szerint ezzel nem álltam egyedül, számos ismerősöm és családtagom döntött hasonlóképpen. A dolog éveken át működött is, ahogy kell,  ám egyszercsak, ahogyan ez Magyarországon szokás, megváltozott. Most, hogy kezdődött a Premier League szezonja, hiába kerestem a rádióműsorban a szokásos szombat és vasárnap délutáni programok között az angol mérkőzéseket, nem találtam őket. Természetesen felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol gyakorlatilag semmitmondó válaszokat kaptam, aztán találtam egy érdekes kis közleményt a cég honlapján, amit érdemes szó szerint idézni: „Tisztelt Előfizetőink, tájékoztatjuk Önöket, hogy a DIGI Sport által kizárólagosan sugárzott Premier League közvetítésének szabályai az Európai Unió közösségi jogának tükrében megváltoztak. Ennek megfelelően - más európai televíziókhoz hasonlóan - magyar idő szerint 16.00-kor a DIGI Sport csatornáin is egyidejűleg csak egy Premier League mérkőzést közvetíthet élőben szombatonként, ez azonban a többi élő mérkőzés közvetítését nem akadályozza. Természetesen igyekszünk így is biztosítani a legrangosabb mérkőzések élő közvetítését, a többi mérkőzést pedig felvételről megtekinthetik programkínálatunkban. A DIGI Sport és a DIGI Sport Plus továbbra is mindent megtesz, hogy előfizetői a legjobb bajnokságokat élvezhessék a legjobb minőségben!”

            Túl azon, hogy a szöveg fogalmazása meglehetősen hebehurgya és sok szempontból értelmetlen is, a legnagyobb baj vele az, hogy egyszerűen nem igaz. Az Európai Unió közösségi jogainak pillanatnyilag semmi köze sincs a DIGI labdarúgó-közvetítéseihez. A Népszava figyelmes olvasói már idén tavasszal felfigyelhettek egy tudósításra, miszerint harc indult el a Premier League közvetítési jogaiért azt követően, hogy 2016-ban a DIGI szerződése lejárt.  A cikk 2016. április 1-én íródott és a következőket tartalmazta: „A Népszava biztos forrásból úgy értesült, a DigiSport a következő évadtól elveszítheti a jogot, hogy idehaza közvetítse az angol futballbajnokság összecsapásait. Az egyre élesebb harc akár azzal is fenyegethet, hogy a magyar szurkolók lemaradnak az Arsenal, a Chelsea, a Leicester, vagy éppen a Manchester United bajnoki találkozóiról. A DigiSport hat évvel ezelőtt kötött megállapodást a Premier League jogtulajdonosával, kedvezőbb ajánlatot téve az addig közvetítő Eurosportnál. A csatorna már korábban is sugárzott mérkőzéseket a világ egyik legtöbbre értékelt bajnokságából, de 2010-ben a kizárólagos jogot is megszerezte Magyarországon, illetve Romániában és Szlovákiában. Az Index akkori információi szerint a DigiSport három évre, a három országra közel 25 millió eurót, azaz mai árfolyamon számolva 7,8 milliárd forintot fizetett a jogokért.”

      Vagyis a DIGI elveszített egy üzleti harcot, lemondott az addig „zászlóshajójaként” közvetített angol mérkőzésekről, helyette a közömbös belga és nem túlságosan érdekes francia mérkőzéseken unatkozhatnak majd a nézők. De nem is ez a gond, majd eltöltjük délutánjainkat más, értelmes tevékenységgel.

            A nagy gond, hogy egy nemzetközi szolgáltató valótlanságokat állít, az átlagemberek által értelmezhetetlen európai uniós jogokra hivatkozik, zavarában nyilván rosszul is fogalmaz. És a végén azért jöjjön a fordulat: az angol mérkőzéseket egy addig ismeretlen Spíler TV közvetíti, amelyik a Vajna irányítása alatt működő TV2 egyik új kisgyermeke.

            Őket nem zavarják az Európai Unió közösségi jogai. A DIGI nézői rosszul járnak, de ez senkinek sem fontos.  

Mit csinált a diplomácia?

Visszatérve Bahreinre.

Milyen szánalmas kép. A miniszterelnök rosszul öltözött lánya, rosszul öltözött milliomos férje. Beszélnünk kell arról, hogy minek is kellett volna történnie. Mert az, amit tudunk, rávilágít a külügyi szolgálat - s mindazonáltal az ország egyik legérzékenyebb kormányhivatalának - gyengeségeire. A diplomáciának van egy sajátos feladata is, ez pedig az állampolgárok védelme és a megnövekedett utazási lehetőségek nyomán tájékoztatás az őket fenyegető veszélyekről. Erre találták ki a finom „utazási tanácsok” szakkifejezést, amelynek keretében minden országról leírják, mire lehet ott számítani.

„A Külgazdasági és Külügyminisztérium javasolja, hogy az alább felsorolt országokba, illetve térségekbe utazó magyar állampolgárok különös körültekintéssel készüljenek fel utazásukra, tanúsítsanak fokozott elővigyázatosságot az utazás idején, illetve lehetőség szerint, a körülmények javulásáig egyes helyekre való utazásukat halasszák későbbre. Ezt járványveszély, háborús, illetve polgárháborús fenyegetettség, terrorista támadások veszélye vagy más rendkívüli körülmény indokolhatja. Ilyen lehet pl., hogy a konzuli szolgálat a magyar állampolgárok konzuli védelmét valamely okból egyáltalán nem vagy csak rendkívüli nehézségek árán képes az adott országban ellátni. Előfordulhat az is, hogy valamely állam hatóságai az állam egész területére vagy meghatározott részére beutazási korlátozást rendelnek el. E körülményeket a Konzuli Szolgálat folyamatosan figyelemmel kíséri, s elhárulásukról megfelelő tájékoztatást ad.

Kérjük, hogy utazása előtt részletesen tájékozódjon a célország viszonyairól. Kérdései esetén hívja a Külgazdasági és Külügyminisztérium központi telefonszámát: 458-1000.”

Bahrein is ezek közé tartozik. 

Ennek megfelelően tehát szerencsés lett volna jelentkezniük a Külügyminisztériumban, de hát nyilván nem tették, esetleg voltak más tanácsadóik, akik jobban értesültek, mint a Bem rakparti kollégák. Az nyilvánvaló, hogy a helyi tiszteletbeli konzuli ügynöknek tudomása volt az érkezésükről, és hogy egy kis szívességet tegyen a magyar vendégeknek, megszervezett egy találkozót az amúgy nyilván nem túl elfoglalt helyi vezetőkkel. Nagyon alapos előkészítés nem történhetett, ha nem tisztázták sem a protokoll formaságait, sem vendég státuszát. De abban a világban, feleség, lány, majdnem egyremegy.  A konzulnak az is feladata lett volna, hogy megtudja, milyen nyilvánosságot kap a látogatás, ha ezt megteszi, elkerülhető lett volna a későbbi kellemetlenség. A diplomáciában minden nyilvános megjelenés csak kölcsönös megállapodás után következhet. Továbbá tájékoztatnia kellett volna a rijádi (Szaúd-Arábia) nagykövetét, aki feltehetően értesítette volna budapesti főnökeit a Külügyminiszériumba, mintegy regisztrálva a történteket. Lehet, hogy így tette, ezesetben viszont a Bem rakparti apparátus mulasztotta el Szíjjártó Péter tájékoztatását. Ha a miniszter nem tudott róla, az mulasztás, nyilván elemezhető, hogy ki hol és mikor mulasztott.

         Amikor Szíjjártónak feltették a kérdést, hogy tudott-e a házaspár utazásáról, már felkészülhetett volna egy tisztességes válaszra, ám azt neki is nehéz lett volna megmagyaráznia, hogy hogyan hogyan lett a  magánútból egy udvariassági látogatás a helyi vezetőknél.

         Megint a szokásos amatörizmus.

         És még hátra volt Lázár János, aki  a csütörtöki, szokás szerint bohókás kormányinfón azt mondta: „ez egy magánút volt, nem foglalkozunk vele, ahogyan nem foglalkozunk mások magánutazásával sem”.

         Még egy rossz válasz. Magánembereket nem kísérgetnek konzulok magánúton külföldi  állami hivatalokba. Valami tehát sehogyan semmi sem áll össze. A szokásos helyzet. Ügyetlen lépések, rossz kommunikáció...