Búcsú Vilma nénitől

Ler doktor azt javasolta, hogy vessük alá egy alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, amit senki sem mondott ki,  hát igen, mondta Ler doktor, szinte bocsánatkérően, de hát az ő korában már minden megtörténhet, a bármi megtörténhet, az a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani magától a gyanút, hogy ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, ugyan, semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, valami komoly dolog van itt, amiről azonban senki sem akar beszélni, és mire akarnának erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban, kórházba menni pedig biztos halál.

Gyerekkoromban mindenki tanácsokat adott, mintha egy gyerek csak arra lenne jó, hogy tanácsokat adjanak neki, ne igyál hideg vizet, ne nyeld le a szilvamagot, mert vakbélgyulladást kapsz, ha mégis lenyelnéd, azonnal egyél meg néhány szelet friss kenyeret, de legjobb, ha azonnal orvoshoz rohansz,  végülis bármi baj van, rohanj orvoshoz, de közben meg rettegtünk az orvosoktól, de féltek a betegségtől is és féltek a fájdalmaktól is, én is féltem az orvosoktól, mert ezt tanultam a szüleimtől és a nagyszüleimtől, különösen pedig a fogorvostól, aki mindig talált egy olyan fogat, amit be kellett tömni, hát megint van itt egy fog, amelyik rosszalkodott, és élvezte is, hogy talált egy ilyen fogat, álságosan rám mosolygott és azt mondta, hogy nem fog fájni, miközben mindketten tudtuk, hogy fájni fog, ha pedig fájt, akkor azt mondták, hogy az erős fiúk legyőzik a fájdalmat, de vajon hogyan győzik le, ez lett volna az igazi kérdés, hogyan lehet a fájdalmat legyőzni, a fájdalom, az soha nem jön nyíltan szembe az emberrel, soha nem mutatja meg magát a maga teljes valóságban, a fájdalom mindig alattomosan érkezik, orvul, akkor, amikor az emberek nem számítanak rá, erről persze soha senki sem mesélt nekem. Ler doktor először anyának mondta meg, hogy  Vilma néninek rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan, sőt, a végső szakaszban.

Anya akkor azt mondta, menjek be Vilma nénihez és búcsúzzak el tőle. Abban a helyzetben kérdéseknek nem volt helyük, mert már minden családtagom járt ott elbúcsúzni. A Péterfy kórházban akkoriban csak hetente háromszor volt látogatás, a legközelebbi napon én is ott álltam a sorban, tanácstalanul.  Vigyek virágot? Egy haldoklónak? A látogatók beözönlöttek, mindenki megtalálta, akit keresett. Én úgy álltam ott,  a kórterem előtt, mintha egy szakadék nyílna meg a lábam előtt. Bekukucskáltam. Vilma néni ott feküdt az ablak előtti ágyon, arcán maszk, szemlátomást nem volt eszméleténél. Mit tegyek? Mit mondjak neki?  Csókolom, Vilma néni? Viszontlátásra? Hogy kell egy haldoklótól búcsúzni? Végül elsomfordáltam. Otthon anya első kérdése az volt, hogy elbúcsúztam-e Vilma nénitől, én persze azt feleltem, hogy igen, ő pedig megsimogatta az arcomat.

         Este a fejemre húztam a paplant és gyávának tartottam magam.

         Vilma néni az éjszaka meghalt.

         Szóval megúsztam.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban

Bandi

Mielőtt Londonba mentem sajtótanácsosnak a kilencvenes években, felhívtam, hogy tanácsolna-e valamit, merre induljak el.
-Olvass el mindent, minden szart is, bulvárt is, kerületi hírleveleket is, amit csak találsz, aztán ismerkedj meg a jó cikkek szerzőivel. Találkozz velük, érdeklődj, mutasd meg magad és kész. Ne ülj az irodában, az kidobott idő.
Megköszöntem neki, ma is megköszönöm. 

Svájci vonal

Apa mindig azt mondta: Svájc olyan, mint valami unalmas álom. Hát jó, mondtam egyik tavaszi este, Londonban, Európa térképe fölé hajolva, vacsora közben, legyen idén Svájc. A lányok némán tudomásul vették a döntést, tizenévesek voltak akkoriban, nem lelkesedtek a hosszú autóutakért.  

         -Felmegyünk a Rigire fogaskerekűvel – mondtam jókedvűen.

Úgy terveztem, hogy első nap Bázelig eljutunk, másnap onnan folytatjuk utunkat az Alpok felé. Hosszas kutatás után találtam egy kis szállodát egy szépen hangzó St. Pantaleon nevű faluban. A világhálón alaposan megnézegettem a fényképeket, amelyek bemutatták a melegvizes uszodát és a gőzfürdőt – a hosszú vezetés után az ember elgörnyedt teste megérdemel egy kis kényeztetést. Nem is kellett csalódnunk – a szálloda a kis falu végében, egy hegyoldalban állt, parkja ápolt és gondozott. A szobák, az ágy huzata, a fürdő, a fürdőben a törölköző, a kis erkély, a kis erkélyen a virágok, szóval minden a helyén. Soha nem tudnék élni egy ilyen országban, de mindig imponált nekem a tökéletességre való törekvés.

Tizenkét órai vezetés után vártam a pillanatot, amikor a vízbe vethetem magam. Már fürdőköpenyben voltam, Marival pedig éppen ittunk egy korty pezsgőt a sikeres megérkezésre, amikor kopogtak. Az ajtóban a tökéletesen elegáns portás állt. Sötétszürke öltönyt viselt, hófehér inget és galambszürke nyakkendőt. Frizurája olyan volt, mintha éppen a fodrásztól jött volna, a zakója gomblyukában pedig friss virág illatozott.

         -Jóestét, uram – köszönt hibátlan angolsággal. – Remélem, jól érzik magukat…

         -Igen, valóban – feleltem, de volt egy olyan érzésem, hogy a fiatalember nem ezért jött.

         -Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy a vacsorához várjuk Önöket. Már foglaltunk asztalt is, méghozzá a teraszon, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a völgybe. Amennyiben azonban a faluban kívánnak étkezni, a portán a rendelkezésükre bocsátok egy kis térképet, amelynek segítségével könnyedén eligazodhatnak.

         -Igazán kedves – bólintottam, de még mindig nem szabadultam attól a közép-európai szorongástól, hogy a portás még nem mondott el mindent.

         -És lenne még egy apróság – mondta. Ahogyan én azt a közép-európai tekervényes gondolatvilágommal sejtettem. Mindig rosszra kell számítani és az a  rossz többnyire be is következik.

         -Mi lenne az?

         -Az autó – mutatott tétován a parkoló felé.

         -Mi van az autóval? – érdeklődtem.

         -Szabálytalanul parkolt.

         -Az nem létezik – mondtam.

         -Attól tartok, uram, hogy mégis ez a helyzet. Ha lenne szíves lejönni velem, megmutatom, hogy mi a gond.

         -Jöhetek így, vagy vegyek szmokingot? – kérdeztem türelmetlenül. Lehet, hogy az ezer kilométer megviselte az idegrendszeremet, de azért arra emlékeztem, hogy milyen műgonddal helyeztem el az autót a kijelölt helyen.

         -A fürdőköpeny tökéletesen megfelel – mondta a portás. – Biztosíthatom, uram, hogy néhány perc múlva már élvezheti az uszoda örömeit.

         Szótlanul mentünk le a lépcsőn, majd végig a kijelölt gyalogúton a parkolóhoz. Megálltunk az autó mellett.

         -Nos, mi a gond? – néztem ellenségesen a fiatalemberre.

         -Ha alaposabban megnézi, a jobb hátsó kerék a parkolóhelyeket elválasztó sárga festékcsíkon áll.

         -És? Talán tiltja a szabály?

         -Nem tiltja a szabály, uram – a portás önuralma tökéletes volt, de elképzeltem, hogy milyen gondolatok járhatnak a fejében. – De bizonyos svájci vendégeink szemét bánthatja.

         -Azt a benyomást kelti, hogy nincs minden a helyén, ugye?

         -Pontosan így van, uram.

         -Rendben van – beültem a kormányhoz és néhány másodperc múlva helyreállt a rend St. Pantaleonban.

         -Köszönöm, uram – mondta a portás.

         -Nincs mit – feleltem ridegen. Együtt mentünk vissza a szálloda épületéhez.

         -Szabadságát tölti Svájcban? – kérdezte, amikor a bejárathoz értünk.

         -Nem…a koncentrációs táborban elhunyt rokonaim bankbetétei után nyomozok, amelyeket az Ön országa ellopott.

         -Méltányolom, uram, az érzéseit…de akkor én még nem is éltem. Semmiről sem tehetek.

         -Nem baj, fiam – veregettem meg a vállát. – Van ilyen.

Megjelenrt 2018 júniusában a Népszava "Vélemények" rovatban.

Egy elmaradt szexuális felvilágosítás

Tizennégy éves voltam, a Garay utcán gyalogoltam reggelente  a Radnóti gimnázium felé. Lett volna más útvonal is, de én a piac miatt ezt kedveltem. Az egyik kapualjban egy kis, kézzel írt feliratot vettem észre amit rajzszögekkel erősítettek fel. "Polló Ica száz forintért mindent vállal,első emelet balra". Ez volt a szöveg. Éppen aznap este romlott el a rádiónk, ismerek valakit, mondtam,  aki száz forintért vállalná.
-Megpróbálhatom -ajánlottam fel és elmeséltem, mit olvastam a cédulán.
Apám és anyám összenézett. Ismertem ezt az összenézést. Ez volt a gyerek-ne-tudja-meg összenézés.
-Van vállalatnál egy technikus, beviszem hozzá - hozta meg apa a megoldást.
Anya megkönnyebbülten sóhajtott, ezt megúszták.

Kulka

Nem mondom, hogy a kedvenc színészem volt, mert ma már nincsenek kedvenc színészeim. De hiányzik. Rettenetes lehet neki, gondolom, de hát a sors milyen sok emberrel kegyetlen, akiket korábban tehetséggel áldott meg. Mostanában gyakran hallgatom a Halleluját, amit a Dohány utcában énekelt. "Én próbáltam, de ennyi telt." Minden benne van.

Életem 50.: XXIV. Sétám Simon Peresszel

1993 decemberében, Antall József  halálakor a Külügyminisztérium engem jelölt kísérőnek  Simon Peresz  akkori izraeli külügyminiszter mellé, aki a temetésre utazott Budapestre. Hát nagy izgalomban voltam, végtére is a világpolitika egyik meghatározó személyiségéről volt szó. A protokoll előírja, hogy ilyen alkalmakkor a magasrangú vendégeket a megfelelő módon kísérni kell, tehát mindig kéznél kell lenni, de soha nem szabad tolakodónak vagy tudálékosnak lenni. Külügyi szolgálati autó vitt reggel a Kempinksi szállodához, ahol a küldöttségnek egy egész emeletet lefoglaltak. David Krausz nagykövet az előcsarnokban várt, együtt szálltunk be a liftbe.

            -Gyalog megyünk a Parlamentbe – újságolta. – Szombat van, Peresz nem ül autóba.

            -Gyalog megyünk? – rémültem meg.

            -Mondtam: gyalog. – Krausz kiváló ember volt, őszinte, olykor nyers, máskor szikrázóan humoros férfi. Büszke voltam arra, hogy a munkán túlmenő, baráti  kapcsolatba kerültünk egymással. A Felvidéken nevelkedett, némi tájszólással, ám kifogástalan szókinccsel beszélt magyarul. Fiatalon került Izraelbe, miniszter lett, majd teljesült nagy álma, nagykövet lehetett Budapesten.

            A szállodai folyosón erőteljes testalkatú, szigorú tekintetű fiatalemberek várakoztak. Beléptünk  Peresz lakosztályának előterébe, majd a szalonba. A külügyminiszter ingujjban kávézott az egyik karosszékben, előtte, az asztalon hivatalos iratok. Felállt, kezet fogtunk. Volt néhány előkészített mondatom, amivel elő akartam jönni, hogy micsoda megtiszteltetés, meg, hogy mennyire örülök, de a kézfogásában és a mosolyában volt valami megnyerő közvetlenség, ami nevetségessé tette volna a formális hablatyolásomat.

            -Igyunk egy kávét, mielőtt elindulunk – javasolta. Leültünk és percekkel később úgy beszélgettünk hármasban Krausszal, mintha régi évek óta ismernénk egymást. Aztán felkerekedtünk.

            -Visel golyóálló mellényt? – érdeklődtem.

            -Nem – felelte.

            Valószínűleg kétkedve nézhettem rá,  mert kigombolta fehér ingét.

            -Tessék, győződjön meg róla. Tökéletesen megbízom a biztonsági emberekben. Ha őket kijátssza valaki, akkor a golyóálló mellény sem segít.

            Így sétáltunk végig a belvároson, a Kempinski szállodától a Parlamentig.

            -Járt már Izraelben? – kérdezte tőlem a miniszter valahol félúton.

            -Nem – feleltem.

            -Pedig Jeruzsálemet az életben egyszer látni kell – mondta.

            A Parlamentben a szertartáson aztán külön váltunk, csak arra kellett ügyelnem, hogy mindig legyen közöttünk szemkontaktus.

            Mielőtt elváltunk, átadta a névjegyét és ráírt egy telefonszámot. Megköszönte a segítségemet, barátságosan meglapogatta a vállamat.

            -Ha egyszer arra jár, mindenképpen hívjon fel.

            Ezt természetesen nem vettem komolyan,  és soha nem is éltem a lehetőséggel. Így utólag, nagyon sajnálom.     

           

            

Rokonok és remények

Nagymama mindig arra tanított, hogy szeressem a rokonaimat, mert a családban az összetartás a legfontosabb. Milyen szép gondolat.  Néhányan külföldön éltek, őket is szeretni kell. Vagy talán még jobban. És a rokonaim vajon szeretnek engem? Én mindenesetre igyekeztem eljátszani az összetartást. Amikor a Párizsban élő Lajos bácsi üzleti úton nálunk járt, én vártam a repülőtéren, egész nap hoztam-vittem tárgyalásokra, ajándékba kaptam tőle néhány inget, a legújabb divat, mondta, egy hete vette a Bon Marchéban, csak éppen benne felejtette a tisztítócédulát, cserébe megígérte, hogy húsz éves koromban kapok egy vadonatúj Citroent,

egyenesen a gyárból, az neki az csak egy telefon, ismer ott mindenkit.

Dénes bácsi Floridában lett sikeres üzletember, természetesen őt is én vártam a repülőtéren, nálunk aludt a nappaliban egy kinyitható heverőn, mert azt mondta, hogy a szálloda csak pénzkidobás. Meghívott kávéra a Vörösmarty cukrászdába, elmagyarázta, hogy mi a kapitalizmus lényege, majd megkért, hogy fizessem a számlát, mert nincs nála kes mani. Cserébe szívesen látna egy hónapra Miamiban, minden költségemet fizeti.

  Aztán volt még Claire néni, aki Mexikóváros legelegánsabb negyedében, a Lomas de Chapultecen  lakott a kaliforniai születésű  Perry bácsival, a gazdag fakereskedővel. Gyakran jártak Budapesten, a Margitszigeten laktak, természetesen én szállítottam őket, vittem a bőröndjeiket, én  adtam borravalót a portásoknak,  ju nou, ez Mexikóban nem divat. Mielőtt elutaztak, Claire néni megígérte, hogy a labdarúgó-világbajnokság idején náluk lakhatok, úszhatok a medencéjükben, esténként pedig Perry bácsival kimegyünk a mérkőzésekre, sőt, még Acapulcóba is elvisz.

         És ez nekem tetszett. Összetartó rokonok, gondoltam, csakugyan szeretni kell őket.  

         Aztán, amikor húsz éves lettem, írtam Lajos bácsinak, aki azt válaszolta, hogy a francia autók minősége sokat romlott, a Citroen amúgyis sztrájkol, visszatérünk rá. Természetesen soha nem tértünk vissza rá.  

         Írtam Dénes bácsinak is, éppen van egy szabad hónapom, de nem válaszolt, még telefonon is felhívtam, azt mondta, ne akarjak ingyenélő lenni, az ilyesmi csak a szocializmusban divat és lecsapta a kagylót.

Claire néni volt az utolsó esélyem, ő azt írta, hogy semmi értelme ilyen sokat utazni azért a büdös futballért, nézzem inkább televízión, ott amúgyis jobban látom, mi történik a pályán, Perry bácsit pedig nem érdekli a futball. Végülis amerikai, mit várhat tőle az ember?  

         Volt még egy unokatestvérem, Budapesten, Erős Karcsi, akivel gyerekkorunkban sokat gombfociztunk és megígérte, hogy ha megnősül és abbahagyjuk a játékot, nekem adja Durr Kettőt, a kedvenc,  ragasztott középcsatárát, amit Vilma néni télikabátjáról igazolt. Nem nagyon hittem neki, mert Durr Kettő fantasztikus csavartgólokat tudott rúgni, de az esküvő napján mégiscsak a zakóm zsebébe csempészte. Nem mondom, kicsit könnybe lábadt a szeme, de mindenki azt gondolta, hogy ez csak a nagy alkalom miatt van így, én azonban tudtam, hogy a gombfoci jár az eszében.  

         Szóval azért nem kell minden reményt feladni.  

Megjelent a Népszava "Vélemények"  rovatban