Nem halál Velencében

Február 3, a Malév halálának napja, de azért legyen még egy vidám történet. A hetvenes években a Vígszinház társulata Velencéből jött haza, különgépen. Kis könyörgésre Schwanner István, egyik kedvenc kapitányom engem is elvitt magukkal, mint ferihegyi forgalmistát, hogy az olasz kollégáknak segítsek a hazaúti papírok kitöltésében. Az egy órás út vidáman telt az Iljusin fedélzetén, amikor, már nem sokkal leszállás előtt megtudtuk, hogy az előttünk érkező kanadai teherszállító gépből kirakodás közben megvadult és elbarangolt egy Magyarországra tenyésztésre szállított bika és addig természetesen nincs forgalom a pályán, amíg el nem fogják. Kis magasságban köröztünk, a légikisasszonyok bemondták, hogy „forgalmi okok miatt késünk a leszállással, de nincs ok aggodalomra”.  Jött még egy kis konyak, de ez nem segített sokat. Akkor odaintett magához Várkonyi Zoltán, akkori igazgató.

         -Mi a fene történik itt? Lezuhanunk? – köztudott volt, hogy retteg a repüléstől, sápadt volt, verejtékezett.

         Röviden elmondtam neki, miért a várakozás.

         -Hát ennél nagyobb marhaságot még nem hallottam – mondta ő, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott. – Maga is jobban tenné, ha ezzel a fantáziával inkább elmenne írónak.

         -Úgy lesz – feleltem.

Magyarország jobban

Most már minden lehetséges csatornán és felületen, komoly milliárdokért: Magyarország jobban teljesít. Ez a meglehetősen primitív kampány a "találjunk ki valami frappáns háromszavas" elv alapján született. Számomra ez a "Magyarország jobban teljesít" olyasmi, mintha a férj naponta, sőt, óránként elmondaná a feleségének, hogy a házassága nagyon jó, ő rendesen dolgozik, nem iszik, nem dohányzik, jó az ágyban, részt vállal a gyereknevelésben és a háztartásban. De ha így van, akkor miért kell ezt óránként elmondania?

Te mit ettél?

Tanácsos urat a megbeszélés szerint holnap várjuk ebédre – mondta a telefonban Lord Afterburner titkára, a magyar származású Selymes doktor.

-Igen, köszönöm, hogy emlékeztet, egy órára ott leszek – feleltem.

-Tudja a tanácsos úr, hogy őlordságánál különleges szabályok szerint történik majd az étkezés?– kérdezte a titkár a felsőbbosztályú angolokra jellemző negédes kiejtéssel.

-Persze – mondtam, valójában azonban fogalmam sem volt arról, hogy mire gondolhat és nem is érdekelt különösebben. Több lordnál ebédeltem már londoni kiküldetésem során, mindegyiknél voltak különleges szabályok,  ezekről előre írásban is küldtek tájékoztatót. De hát tapasztalt fickónak tartottam magam, akit nagy meglepetések nem érhetnek.

Ezúttal azonban tévedtem.

Másnap délben a lord komornyikja udvarias gesztusokkal kísért be az előszobába.

-Kérem a kabátját, uram – mondta.

Átadtam neki.

-A zakóját is kérem, uram.

Átadtam neki.

-A nadrágját, a cipőjét és az alsóneműjét is kérem.

-Alsóneműt? – kérdeztem.

-Igen, uram – felelte a komornyik, miközben szeme sem rebbent. – Lord és Lady Afterburner ugyanis nudista és minden vendégét is hasonlóképpen fogadja.

Megértően bólogattam. Hát, ilyenek a lordok. Meg kell szokni. Levetkőztem, és minden ruhadarabomat átadtam a komornyiknak.

-És Ön? – kérdeztem szégyenérzettel vegyes kíváncsisággal. – Talán Ön is mezítelenül szolgál majd fel?

-Mi sem természetesebb – felelte mosolyogva. – Másképpen mi érdekes lenne ebben a munkában?

         De Csungcsing volt az igazi élmény.

Előadást tartok az egyetemen, hatalmas város, lakosainak száma húsz-harminc  millió, magyarázz a tolmácsom, miközben gépkocsink szokás szerint araszol a csúcsforgalomban. Korszerű, óriási egyetem, rengeteg külföldi hallgató, sportközpont, színház, gondosan kiépített kerékpárutak. Az előadást követően a rektor ad ebédet a tiszteletemre a központi épület legfelső emeletén, lesz egy különleges fogás is, amit kifejezetten az Ön kedvéért készítünk, mondja a tolmács útján, szívélyesen belémkarol, úgy vezet az asztalhoz. Igazán kedves, felelem tolmácsom útján, azt már tudtam, hogy olyasmi, mint „kínai konyha” nem létezik, minden tartomány, minden város a maga sajátosságairól híres, de hát mindent meg kell enni, amit az ember elé tesznek. Rövid beszédek a kínai-magyar barátságról, azután következik a tízfogásos étkezés, aminek hatodik fordulójában következik a különleges fogás, a rektor és a városi párttitkár is jelentőségteljesen kacsint, hogy na, ez az, ez az igazi finomság, amivel külföldi vendégünket elkápráztatjuk, zselésen löttyedt, takonyállagú étel érkezik, pálcikával csak nagy nehézségek árán szortyantom be, íze kesernyés, de hát különleges. Még egy kis beszélgetés, teázás, azután kézrázások, megköszönöm a felejthetetlen ebédet, a különleges fogást, és indulunk tolmácsommal a repülőtérre.

         -Azt azért elárulhatná, mi volt a különleges fogás? – kérdezem a liftben.

         -Természetesen – feleli a fiatalember, és még némi büszkeség is volt a hangjában. – Ez csengdui kutya volt.

         -Értem – nyelek egyet.

         -De ne aggódjon, maga kapta a legjobb részét.

Megjelent  a Népszava "Vélemények" rovatában

Az FB a lélek tükre

Az FB-n az elmúlt három hét során ismerőseim többsége az alábbiakat közölte az ünnepekről:  

nagyobb számban:

-szeretik a karácsonyt,

-szeretik a karácsonyt, de macerás,

-nem értik, hogy miért szeretik a karácsonyt,

-nem értik, hogy mások miért szeretik a karácsonyt,
-nem értik, hogy mások miért nem szeretik a karácsonyt,

-rumli és embertömeg, katasztrófa,

-saját fényképük több alkalommal is,

-karácsonyi étkezés, menü,

-karácsonyi asztal, fényképpel,

-fenyőfa díszítve,

-saját fényképük drága utazási célpontokon,

-családi fotók,

-családi fotók unokákkal a középpontban,

-általános üdvözlet barátoknak és ismerősöknek,

-hú, mekkorát ettünk, pedig nem kellett volna.

kisebb számban:

-személyes jókívánságok,

-emlékek,

-idézetek, versek, festmények, zenei élmények,

-kulturális programjaik,

-politika, Orbán húzzon.

És nagyon sokan megtartották maguknak…

Jöhetnek a hétköznapok.

Polgár László emlékére

Az unokatestvérem volt. És elképesztően szerény, ami nem felvett vonása volt, valahogy vele született.  Olyan szerény, amilyen én csak az álmomban tudtam lenni. Még főiskolás volt, amikor egyszer együtt utaztunk a 74-es trolibuszon. Sötét öltönyt viselt, nyakkendőt.

-Miért vagy ilyen elegáns? - kérdeztem.

-A Schubert dalverseny döntőjének eredményhirdetése van  - felelte.  - Nem jössz?

-Nem, dolgom van - hazudtam, mert soha nem szerettem a dalesteket. - És ki nyert?

Rám nézett, ahogyan csak ő tudott. Nem mondta ki. Ő nyerte.

Utoljára 1998-ban találkoztunk, amikor ő a Kékszakállút énekelte Londonban, a Barbican-ben. Hihetetlen siker volt. Őt amúgyis imádták. Marival bementünk hozzá az előadás után az öltözőbe. Megöleltem, isteni voltál, mondtam neki.

-Milyen szépek vagytok - felelte erre.

Többet már nem találkoztunk.  Azt hittem, vele  mindig, minden rendben van. Hogy vele aztán semmi rossz nem történhet.  De mégsem így volt. Nagyon szerettem.

Most lett volna a születésnapja. 

Osztálykirándulás

Középiskolás diákok csoportosulnak a tihanyi főtéren. Dél van, meleg, verejtékeznek. Szemlátomást tanácstalan a társaság.

–Irány az apátság – adja ki végre a jelszót egy korosabb tanár, vállán megigazítja hátizsákját, homlokába húzza átizzadt vászonsapkáját.

-Nem érdekel bennünket az apátság – zúgják a gyerekek.

–Nézzük meg a remetelakásokat – javasolja a fiatalabb tanár. Igyekszik lelkesedést mutatni.

– Nem érdekelnek bennünket a remetelakások – kiabálják a gyerekek.

A lelkesedés eredménytelen marad.

– Akkor szóródjatok szét, öt órakor indulunk – legyint az idősebb tanár és megvonja a vállát.

A gyerekek nevetgélve szétszóródnak, a két tanár leül a kőkerítésre, rágyújtanak.

– Bekaphatják, Marcikám – mutat diákjaira az idősebb.

– Meg mi is bekaphatjuk, Ernő bácsi – bólogat a fiatalabb.

Hogy ismertem meg Budapestet?

Mindenki másképpen ismeri meg a várost, ahol él. Én úgy ismertem meg, hogy tizennyolc évesen, 1967-ben beiratkoztam az akkori egyetlen autósiskolába, az Autóközlekedési Tanintézetbe. Három hétig minden nap este hatkor kellett jelentkeznem a Dankó utcai Központi Garázsban Benkő úrnál, hogy egy agg, de megbízható Skoda MB1000 típusú autóval elkezdjük a kötelező gyakorlatokat. Vezetni már tudtam, hála apámnak, aki rendszeresen átengedte a kormányt, hogy egy kis tapasztalatot szerezzek. Benkő úr tapasztalt oktató volt, rögtön felfedezte, kivel is van dolga.

         -Maga már tud vezetni – állapította meg az első sarok után. –Így sokkal könnyebb lesz. – Megveregette a vállamat, majd kék köpenyének zsebéből előhúzott egy kis noteszt. Lapozott benne, aztán kiadta az utasítást.

         -Irány a Népköztársaság útja 25.

         Ezt az akadályt könnyen vettem. Akkoriban könnyű volt vezetni Budapesten, a parkolás sem volt gond, alig volt forgalom.

         -Fél óráig körözzön, Odze, és jöjjön vissza értem – mondta, amikor megérkeztünk a ház elé.

         Érdekes volt egyedül vezetni, élveztem, de aztán időben visszaértem.

         -Rendben van – mondta Benkő úr. – Most pedig Budára megyünk, Alkotás utca 32.

         Ez is megvolt, lakott a környéken egy ismerősöm, tudtam, merre menjek. Benkő úr itt is fél órát töltött, aztán újra találkoztunk. Volt még fél óra az aznapi tanulásból.

         -Na, akkor még egy belefér – Benkő úr a noteszában lapozott. – Ez jó lesz. Van a Moszkva téren egy fodrászat. Ott álljunk meg.

         Még egy fél órás körözés, aztán találkozó Benkő úrral, majd vissza a Dankó utcába. Vállveregetés, elköszönünk egymástól. És ez így ment egy hétig, jártunk a Bimbó úton, Soroksáron, Józsefvárosban, megálltunk iskoláknál, kórházaknál, moziknál, így gyakorlatilag megismertem Budapestet, az egyirányú utcákat, a veszélyes gyalogátkelőhelyeket, szóval jól tájékozódtam. Benkő úr kifogyhatatlan volt  lakcímekből, a második héten már a külvárosok következtek, sőt, egy alkalommal Gödöllőre is elmerészkedtünk. Nem sokat beszélgettünk közben, oktatóm többnyire a többi autóst szidta, különösen a nőket, akiknek szerinte nem kellene vezetniük, mert alkatilag alkalmatlanok az ilyesféle feladatokra.

         -Az ősemberek munkamegosztása helyénvaló volt. A férfiak vadásztak, pontosan bemérték, hány méterre állnak a célpontként kinézett vadállattól. Ezért tudunk mi, férfiak parkolni. Na, mit szól hozzá, Odze?

         -Engem inkább az érdekelne, miért járunk házról-házra?

         -Sok tanítványom volt – mondta merengve Benkő. – Többségük, különös módon nő. Én vagyok a legjobb oktató, természetes, hogy hozzám osztották be a sok tehetségtelent. És hát, tudja, Odze, a kapcsolatok néha megmaradnak.

         -Szóval őket látogatja végig – mondtam, némi elismeréssel a hangomban.

         -Talán csak nem bűn?

         -Nem, szó sincs róla – feleltem.

         -És hát megtanultak vezetni, az is valami.

         Amikor megkaptam a jogosítványomat, kezet ráztam Benkővel. Végülis sokat köszönhettem neki.

         -Odze, egyszer megkérdezte tőlem, mi a biztonságos előzés titka.

         -Emlékszem.

         -Akkor elmondom a titkot: ha a kérdés felmerül magában, hogy előzzön, vagy ne előzzön, akkor ne tegye. Akkor már késő. Hát ez a filozófiám.

         És azóta így vezetek. Vagy így is élek?

 Megjelent korábban a Népszava "Vélemények" rovatban