India, újraírva - I

 

"Na és, magába szívta az indiai kultúrát?" kérdezte tőlem egyszer egy tudálékos riporternő, miután megtudta rólam, hogy az életem különböző szakaszaiban összesen tíz évet töltöttem ott, először diplomatagyerekként, később,  az élet furcsa fordulataként, magam is diplomataként. "Hát, persze", feleltem álszenten. Persze, próbáltam, minden nap szívtam magamba valamennyit, de legfőképpen a mindennapokat, azokat akartam magamba szívni. Ez a család ott él, az utcán, egy kerítés mellett, egy fa alatt, fiatal férfi, egy asszony, egy kisgyerek, az én szememben reménytelen sorsú emberek, akiket már a születésük, a szüleik és nagyszüleik élete határozott meg, feltehetően így élnek majd, az utcán, rongyokban, annyi élelemmel, amennyi  aznapra elég, a háztartás két edény, egy zsák, a lakóhely két négyzetméter, nincs lakáskulcs, nincs buszbérlet, nincs tankönyv, tulajdonképpen semmijük sincs. Lesz majd lesz holnap is valahogy. Mosolyognak, szinte jókedvűek,  nem tartanak a betegségtől, mert az, hogy betegek lesznek-e vagy sem, az amúgyis a sorsukban már régen eldöntetett, a sorssal pedig nem lehet szembeszállni, mert aki a sorsával szembeszáll, az alulmarad. Ez az élet, ezt élik meg.  Ők nem a reménytelenséget látják benne. Úgy élnek, mint akik most nem tudnának jobbat elképzelni annál, mint ami éppen történik velük. Lehet, hogy az előző életük jobb volt, lehet, hogy a következő lesz jobb. Én ezt szívtam magamba. 

(Fotó: Majtényi Klára)

Talán az utolsó politikus, akinek számított a tisztesség, a dolgozó emberek gondja. Akit nem érdekelt a népszerűség, akit nem érdekeltek a külsőségek. Voltak ilyen politikusok is. 

Úttörőélet

Nézzük a vicces oldalát. 1960-ban tíz éves voltam. Konyharuha méretű íróasztalomnál ültem és az Úttörők 12 Pontját olvastam. Látszólag egyszerű olvasmány volt, minden úttörőnek betéve ismernie kellett, nem volt benne semmi különös, és semmi érthetetlen. Szeretem hazámat, a népek barátságát és a békét szolgálom. Ennél világosabban nem lehet fogalmazni. Igen, szeretem hazámat, különösen azt a részét, ahol éltünk, a Hernád utca és a Nefelejcs utca környékét és a Városligetet. Ez volt az én hazám.  Miért ne szerettem volna? A népek barátsága és a béke szolgálata már nehezebb ügy volt.

         -Hogyan szolgálhatnám a békét?  - kérdeztem apámtól egyik este, amikor hazaérkezett az intézetből, ahol építészmérnökként dolgozott, apám azonban nem válaszolt. Sok minden érdekelte, de a béke védelme nem tartozott közéjük.

         -Ki írta a 12 pontot? – kérdeztem azután, de apám erre sem válaszolt.

         Kiállok a magam és a mások igazáért.

Mi a magam igaza és mi másoké? Sokan azt gondolják,  hogy könnyű igazat mondani, pedig ez nem igaz. és hogyan kell kiállni?

         -Nem szeretem a zöldbabfőzelélet – mondtam egyik nap, kísérletképpen nagymamának, amikor elém tette az ebédet.

         -Senki sem kérdezett – felelte nagymama, nagypapa pedig kajánul rámkacsintott. Na, most aztán megkaptad, kis pöcs. Ezt gondolhatta.

         És akkor hogyan álljak ki mások igazáért?

         -Van neked igazad? – kérdeztem másnap Szabolicstól. – Mert szeretnék kiállni érte.

 Igy aztán otthon soha nem vallottam be, hogy Gárdossal elcsatangoltam iskola után és azt sem mondtam meg, hogy titokban villamosoztam Évikével, Szabolics Péter húgával, akit tizenegy éves koromban szerettem volna feleségül venni. Igazságos cselekvés? Ezen sokat gondolkodtam. Vagyis ezen járt az eszem. Ezt hívják gondolkodásnak, amikor  az ember szándékosan járatja valamin az eszét. Ráadásul otthon nem is volt könnyű gondolkodni, mert délutánonként nagymama vigyázott rám és örökösen szemmel tartott, hogy tanulok-e. Hol jár az eszed? ezt kérdezte, amikor gondolkodni próbáltam, sehol, hát így csúszik át az ember a gondolkodásból a hazudozásba. Rövid ez az út, talán a legrövidebb út a világon. Nem tudtam kötélre mászni és a svédszekrényen is csak nagy erőfeszítésekkel tudtam átlendíteni magam, mi lesz veled az életben, kérdezte szánalmas kísérleteimet nézve Darabos Jenő, a testnevelőtanár,  mi lesz így veled az életben. Már maga a szó, hogy testnevelés, ez is idegen volt a számomra, néztem a testemet, ami közel sem volt olyan izmos, amilyennek szerettem volna, ezt a testet kell nevelnem, esténként rettegve aludtam el, azt álmodtam, hogy az élet kötélmászásból és svédszekrényekugrásokból áll.

-Nem mászom kötélre – mondtam Darabosnak.

-Küld be anyádat – felelte ő.

-Nem tetszett olvasni az úttörők 12 Pontját? Most éppen kiállok a magam igazáért.

-Idefigyelj, kisodze – hajolt le hozzám Darabos. – Ne keresd az igazadat, mert akkor semmire sem viszed az életben. Én csak tornatanár vagyok, de ezt én is tudom. Világos?

Világos, gondoltam. És nem foglalkoztam többet a 12 Ponttal.

                           

Csoportkép államtitkárral

Őszintén megmondom, én nem állnék így ki emberek elé, pedig nem vagyok  államtitkár. Ráadásul pénzügyi államtitkár. Persze, a lazaságnak is vannak szépségei, meg az is lehet, hogy Tállai András nem törődik a formaságokkal, de azért mégis. Rendes, felnőtt politikus hogyan vehet magára egy ilyen zakót, amiben úgy fest, mintha a régi Május 1. ruhagyár elméretezett, leértékelt darabját viselné, amihez még két egyforma gombot sem talált a turkálóban. Hozzá ez a félig-mackó-félig-rosszul-vasalt vagy vasalatlan seszínű nadrág, valahogy az is hosszabbra sikeredett, mint kellene, ott, a kényes résznél pedig bekap és gyűrődik  is egyszerre. És az a csoport a vidéki vécéablak előtt! Vajon ki lehet a két másik alak?  És mi az alkalom? Végülis mindegy. Viccesnek is tartanám, ha a képen éppenséggel nem a XXI. század magyar politikai vezetésének  egyik alakját látnám. Istenem, milyen szánalmas.

Régi motoros

És akkor felrobbant a vízpumpa. Nem volt kellemes élmény, szabadságról visszafelé, forró nyári péntek reggel félúton Budapest és Győr között, az autópályán. Frankfurtig kellett volna aznap elérnem, másnap este pedig Londonba, hétfőn reggel már munka öltönyben, nyakkendőben. Szerettem azt az autót, megbízható, fehér Ford Sierra, ráadásul Ghia, de akkor úgy éreztem, cserbenhagyott. A csomagok alól előhalásztam az Elakadásjelzőt. Valahogy mindig az van a csomagok alatt, amire szükség van. Az átlagos férfi autójának csomagtartója olyan, mint az átlagos nő kézitáskája. Majd holnap rendet csinálok benne.

          A győri Ford-szervízben szétszedték a motort, megtalálták a hibát. A tömszelence.  Déli tizenkét óra. Hol van még Frankfurt? És London? 

-Volt már korábban gondja a tömszelencével? – kérdezte egy fiatal, Ford-sapkás szerelő.

          -Nem – feleltem őszintén. Lehettem őszinte, nem volt vele gondom, azt sem tudtam, hogy létezik.

          -Szóval, a tömszelence – mutatta fel.

          Jelentéktelennek látszó, kis szürke alkatrész, akkora, mint egy ceruzahegyező, mégsem indul nélküle az autó.  Bécsből lehetne alkatrészt rendelni, de hát péntek van. Talán majd hétfőn. Péntek délután, az már csak ilyen. Más időszámítás. Pénteken robbannak fel a vízpumpák, törnek el a vízcsövek és állnak le a mosógépek.

          Összenézett  a műhelyben a többiekkel.

          -A tömszelence, az kényes munka. Annak ezredmilliméterre stimmolnia kell.

          Bizony, gondoltam, kényes munka. Ha nem stimmol, akkor vége.

-Talán megpróbálhatnánk Feri bácsit – mondta akkor  egyikük.

          Rám néztek, mintha tőlem várnák a döntést.

          -Feri bácsi régi motoros – mondta a Ford-sapkás. - Még a vagongyárban dolgozott, van otthon, a sufniban egy öreg szerszámgépe. Elmegyünk hozzá.

          Kis, családi ház Győr külvárosában. Feri bácsi egy fa árnyékában, kempingszéken szunyókált atlétatrikóban, fürdőnadrágban, kopott vietnami papucsban, a felesége a verandán, hokedlin ülve rádiót hallgatott.

          -Szép darab – forgatta Feri bácsi ujjai között a kis szürke bűnöst.  Bólogatott. – Ford. Nagy mesterek voltak mindig.

          Érdeklődve néztem rá, hogy most akkor mi lesz.

          -Délután háromkor gyertek vissza – mondta.

          Bement a sufniba, mi visszamentünk a szervizbe.

          Délután háromkor Feri bácsi ismét a kempingszéken, a felesége a verandán, hokedlin ülve rádiót hallgatott.  

          -Tessék – mondta Feri bácsi és átadta az új alkatrészt. – Próbáljátok meg, hátha sikerül. Egy utat talán kibír.  De maga Londonban azonnal vigye a Fordosokhoz. Majd adnak újat.

          Egy óra múlva helyére került a vízpumpa, benne Feri bácsi alkotása. Halk zümmögéssel indult a motor, a műszerfal kijelzői szerint minden rendben.

          -Azért vigyázzon – mondja búcsúzóul a szerelő. – És csak nyugodtan, ne nyomja a gázt nagyon.

          Londonig minden rendben ment. Lidérces út volt, a szemem  végig a vízhőmérséklet-mutatón, ami meg sem rezdült.

          Hétfőn természetesen azonnal a Ford-szervízben kezdtem, elmeséltem a történetet, átvették az indítókulcsot, délután érdeklődjek.

          Amikor visszamentem, maga a szervízvezető várt. Csodálkozó tekintettel nézett rám, ahogy angol szervizvezetők nem szoktak. A csodálkozás nem angol tulajdonság.

          -Megmondaná nekem, Odze úr, hogy honnan szerezte azt a tömszelencét?  

-Egy nyugdíjas magyar esztergályos csinálta – feleltem mentegetőzve. – Sürgős munka volt. Más megoldást nem találtunk. 

-Majd mondja meg neki, ha találkoznak, hogy nálunk már milliomos lehetne.  Tökéletes. Jobb, mint az eredeti.

 

 

         

         

         

         

Apák Napja

Korán reggel ébredek, feleslegesen.  Vasárnap van. Hat óra. Mexikóban még szombat este. Mire gondolok ébredés után? Emlékek. Milyen különös szó. Sokat vagyok egyedül, mindig előjönnek. Tolsztojra is gondoltam. A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. Mi átlagos család voltunk, átlagos házasságban éltünk, egyszer boldogok, máskor boldogtalanok, többnyire a boldogság és a boldogtalanság között éltünk egy szigeten, mint annyi más tanácstalan ember. 

Amikor Zsófi tizennégy éves lett, Panni egyszercsak azt mondta, hogy válni akar. Ültünk otthon, a Böszörményi úti lakás nappalijában, ahol esténként ülni szoktunk, látszólag minden rendben volt, de azt már megtanultam, hogy a dolgok akkor mennek a legrosszabbul, amikor látszólag rendben vannak.

-Válni szeretnék – ennyit mondott.

Mit lehet erre felelni?

          -Talán Selbach Pali? – kérdeztem álnaivan, mert semmi más nem jutott eszembe. Selbach Pali csellista volt, komoly fiú, unalmas és komoly vőlegény, Panni miattam hagyta el. 

          -Ugyan már – felelte Panni azzal a lenézéssel, ami a nőket jellemzi, ha egy férfi ostobaságot kérdez tőlük. Túl volt ő már azon. Ugyan már, Selbach Pali. Hogyan is gondolhattam erre? Amúgyis már minden más szó felesleges lett volna. Panni rámunt, mert nem tudtam, hogy milyen  a a házasság. Sok férfi sem tudja, de a feleségük ezért nem un rájuk, mert tudják, hogy a férfiak nem tudják, milyen a házasság. Panninak azonban már volt valakije, Béninger Náci, egy sikeres fakereskedő.

          -Gazdag?

          -És szórakoztató. Vele még lehet beszélgetni. 

          -Megtarthatom a lakást? – kérdeztem. Nem ezt kellett volna kérdezni, de akkor éppen ez érdekelt. Biztosan el is sápadtam. Negyven éves voltam, könyvtáros egy megszűnő könyvtárban,  semmim sem volt és akkor már az is nyilvánvaló volt, hogy semmim sem lesz.

          -Persze – felelte Panni könnyedén. –  Béninger Mexikóban lakik, mi is odaköltözünk.

          -És Zsófival mi lesz? – kérdeztem.

          -Eddig sem érdekelt a sorsa  – mondta hidegen Panni. – Most se érdekeljen. Jön velünk.  A bíróságon pedig ne próbálj erősködni, mert tönkreteszünk. Náci jól ismeri a bírónőt. Ha akarja, kicsinálunk. 

          Így aztán maradhattam volna a Böszörményi úton, csak éppen semmi kedvem sem volt hozzá. A válás mindenkit megviselt, legjobban anyámat, mert őt amúgyis minden megviselte, sőt, minden őt viselte meg a legjobban. Zsófinak Panni elmagyarázta, hogy mindketten ugyanúgy szeretjük őt, mint eddig szerettük, Zsófi pedig úgy tett, mint aki megérti, mert tudta, hogy úgy kell tennie. Még néhányszor találkoztumk, mielőtt elutaztak. Nem beszéltünk Panniról és nem beszéltünk Béningerről sem. Nem is beszélgettünk. Eltávolodtunk egymástól, ahogy válások után az apák természetes módon eltávolodnak a lányuktól. És minden mástól is eltávolodtam. A válásunk után, pontosabban akkor, amikor válófélben voltunk, abban a különös, félreérthető és ismeretlen életszakaszban, amikor már semmi sem olyan, mint volt, de még semmi sem olyan, ami lesz. Csak az eltávolodás az állandó. Mindenféle nőkkel is próbálkoztam, felhívtam régi szeretőimet, nem fogadták a hívásomat, fogadták, de nem érnek rá, ráérnek, de nem akarnak szeretkezni, szeretkeznének, de akkor meg nekem ment el a kedvem. Hosszú leveleket írok Zsófinak, ő rövid leveleket ír nekem.

          Hát ilyen nap volt. Apák napja.

         

Lényeg az utolsó mondatban

A magyar kormányzat zavaros magatartásáról: 

2020. január 24-én Szijjártó Péter új kínai légijáratot avatott a Liszt Ferencen. Beszédében  elmondta: Kína ma a világ legnagyobb turistakibocsátó országa, 150 millió kínai utazik külföldre, és a világ turisztikai költésének 20 százalékát adják. Ezért Magyarországnak elemi érdeke volt, hogy megkönnyítse a vízumhoz jutást és légi járatokat biztosítson. Ennek érdekében 14 vízumközpontot hozott létre Kínában, az elfogadott vízumkérelmeket 48 óra alatt kiállítják, és ma már Budapestről öt kínai város heti 13 közvetlen járaton érhető el, a kelet-közép-európai régióban egyik fővárosnak sincs ilyen jó összeköttetése Kínával.   Csungking a nyugat-kínai gazdasági fejlődés motorja lett, ezért a követlen kapcsolat a magyar gazdaságnak is lendületet ad majd. (Hivatalos közlemény) 

Aznap már neki is, és a politikai vezetésnek tudnia kellett, hogy mi történik Kínában, ha olvasták volna az ANTSZ közleményét, miszerint 2019 decemberében a kínai Wuhanból ismeretlen eredetű  tüdőgyulladás járványt jelentettek az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felé.  A megbetegedések hátterében egy új koronavírust igazoltak a kínai egészségügyi hatóságok, amely a Bétakoronavírusok nemzettségébe tartozik közeli rokonságot mutatva a SARS és MERS-koronavírusokkal. A kezdeti megbetegedések esetén közös expozíció volt, hogy a wuhani halpiacon jártak, ezt a halpiacot 2020. január 1-jén bezártak a hatóságok. A járvány előrehaladtával igazolódott a wuhani új koronavírus (2019-nCoV) emberről emberre való terjedési képessége is. . 

2020. január 30-án az Egészségügyi Világszervezet (WHO) nemzetközi horderejű járványügyi szükséghelyzetet kihirdetett ki az új koronavírus járvány miatt. 

A WHO kínai forrásokra hivatkozva hozzátette: a megbetegedés tünetei változatosak, a legtöbb esetben a betegség enyhe lefolyású.