Utolsó ecetezés: Felix Lope de Vega

Szökni, maradni

Szökni, maradni, maradozva menni,

S a távozóban nem övé a lélek,

Édes dalát hallgatni egy szirénnek,

S az árbocfához odakötve lenni,

Tornyunkat a futó homokra tenni,

Elfogyni, ahogy a gyertyák elégnek,

Égből hullt démon, akit hajt a végzet,

Soha megbánni, soha megpihenni,

Kölcsön türelmet puszta hitre kérni,

Némult magányok közt beszélni bátran,

Öröknek vélni, mit elfúj a holnap,

Igazságok helyett gyanúkban élni:

Ezt nevezik hiánynak a világban,

Lélekben lángnak, életben pokolnak.

Vas István fordítása

Ecetezés alatt 16: Fanni napja

Végülis egyforma mindegyik, az ápolás, az ilyen. Nincs szabadnap. Reggel fél hat. Már megszokta. Néha minden mérgét beleadja, hogy miért ez a sorsa, aztán jönnek nyugodtabb pillanatok is. Igen, az idegrendszer. Bonyolult és kiszámíthatatlan. Ad jelzéseket, de nem értjük, mire pedig megértjük, már késő. Anya telefonja ébreszti, mikor jössz, jövök, anya, ahogy szoktam, de előbb még Zsófit kell óvodába kísérni, jókedvűen, hogy Zsófi is jókedvű legyen, színjáték az egész, amióta Bohumil, a cseh fiú elhagyta, és anya beteg lett, csak színjáték. Aztán anya, gyógyszerek, kávé, szomorkásan néznek egymásra, Zsófika hogy van, kérdezi anya, Fanni látja, hogy milyen gyenge, legszívesebben csak ül a fotelben, gyűrögeti az újságot, már nem érdekli a világ, minden csak látszat, az idegszálak a terhelés hatására kopni kezdenek, bomlasztják  a hálózatokat, a hálózatok pedig az egész rendszert, ami a végén összeroppan.  Akkor kezdődött, amikor apa meghalt és anya gyógyszereket kezdett szedni, és hát az csak természetes, hogy az egyetlen gyerekre marad minden. Szerencsére közel laknak egymáshoz, és szerencsére otthon tud dolgozni, fordít, lektorál, szerkeszt, délelőtt vásárol, anyának ebédet főz, mondtam neked, hogy ez a cseh fiú nem megbízható, anya még itt tart, az ő élete nem megy tovább. És ő, Fanni? Pedig olyan szépen indult, Prágában, még egyetemista korában ismerkedtek meg, anya nem örült neki, más országok, más népek, más szokások, nem lehet a dolgokat keverni, még mindig ezt mondja, Fanni nem is válaszol, elmosogat, hazamegy, anya már elfelejtette, hogy ott járt, hívja, nem törődsz velem, mondja szemrehányóan vagy szomorúan. Ne vegye személyesen, mondta a neurológus, ezek idegrendszeri tévutak, de könnyebb mondani, mint megtenni, szeret anyához menni, szereti, ha szükség van rá, de szeret szabadulni is.  Fanni már harminc éves, rosszul alszik,  rosszul ébred, várja anya hívását, hazahozza Zsófit, hogyan él majd, ha anya nem lesz, ezen is szokott gondolkodni, lehet, hogy túlságosan nagy lesz az űr, amit hagy maga után, este még egy telefon, ágyat kellene húzni, mondja anya, persze, feleli Fanni, tudja ő azt nagyon jól, hogy mikor mit és hogyan, jó  így este kettesben Zsófival, az egyik szerkesztő próbált udvarolni, kávéztak is együtt, kellemes és humoros fiú, kirándultak  hármasban Zsófival, csókolóztak is már az autóban, jó érzés volt közel lenni újra egy férfihez, de nem, most éppen elég kaland van az életében. Idegrendszeri tévutak, és még az is lehetséges, mondta a neurológus, hogy örökletes, figyelje a jeleket, Fanni, hogy aztán majd ne érje meglepetés. Hét végén sétál Zsófival, ilyenkor lehet vele a legjobban beszélgetni, Bohumil már szóba sem kerül közöttük, két éve történt, az is hétvégén, hogy a fiú azt mondta, elmegy, ő, Fanni akkor döbbent rá, hogy nincs felkészülve ilyen helyzetekre. Amikor apa kórházba került, az orvosok már látták, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor mondta egyikük neki és anyának, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, de hát a legrosszabb, az azért a legrosszabb, mert nem lehet rá felkészülni, apa éjszaka meghalt, nem készültem fel, mondta magának akkor Fanni, mert nem tudtam, hogy hogyan kell felkészülni a legrosszabbra. Most már tudom.  Este kilenc, összebújik Zsófival, anya még hívja, de már nem beszél vele. Magához öleli, milyen vékony kislány, gondolja, éppen olyan, mint én voltam.

Ecetezés alatt 15: Julika és a cérnabolt

A körmendi kórházból hívtak, hogy Julika náluk van, nagyon beteg, meg fog halni, úgy tudják, én vagyok az egyetlen hozzátartozója.  

         Vidéki kórház, este. Orvosságszagú folyosók félhomályban, ápolónő telefonál a falnak dőlve. A kórtermekben csend és sötétség. Julika sovány, az arca szürke, szeme csukva. Éjjeliszekrényén szemüveg és a szülők fényképe. Az unokatestvérem volt, de soha nem szerettük egymást.  Otthon is csak lekezelően beszéltünk róla. Egyszerűen így alakult. Bonyolult dolog  a család.  Ott aludtam a kórházban volt üres kórterem.

A szüleinek volt egy kis boltja a Pannónia utcában, Kutai Rövidárú, két lépcsővel a járdaszint alatt.  Nem volt sikeres vállalkozás,  szerény élet,  cérna,  gombok, méterárú,  szabás-varrás kellékek, cipőfűző, pántok a rézfogantyús fiókokban, de hát nekik ez volt a mindenük.  A poros kirakatban egy üvegtáblán a nyitvatartási idő, a rossz adatok olvashatatlanul átkaparva. Kutai Rezső egész nap állt a pult mögött kopott kék köpenyben, Elza néni a sarokban ült egy asztalnál, kisebb javításokat vállalt, még szemfelszedést is, de hát ez régen volt. Julika gyerekkorában szívesen töltötte az idejét  az üzletben, nyitott, zárt, számolt, újraírta az árcédulákat. Ha arra jártam, benéztem, köszöntem, de soha nem vettem semmit. Különös, dohos, áporodott szag volt bent, jó volt utána kimenni az utcára.

         -Ugyan már, miért ragaszkodnak ehhez az ócska cérnabolthoz? –kérdezte mindig anya.

         Julika pattanásos arcú,  esetlen, szégyenlős kislány volt. Egyszer-egyszer találkoztunk, véletlenül, ilyenkor szinte rám se nézett, éppen csak köszöntünk egymásnak. De hát különös alakok vagyunk mind, végülis. Rezső bácsi régen meghalt, egy este éppen a redőnyt húzta le, amikor megszédült, Elza néni pedig néhány évvel később, és akkor a boltot is eladták. Julika elkezdte keresni a helyét az életben, akkor még volt Röltex, ott helyezkedett el eladóként, aztán üzletvezető lett, később egy hajón felszolgáló, albérletben lakott, gyűjtögette a pénzt, hogy visszavásárolhassa a boltot, bankoktól is próbált hitelt felvenni, de semmi sem sikerült neki. Gyakran elment a Pannónia utcába, ahol a bolt helyén  antikváriumot nyitott két vidám, fiatal lány, az ajtó előtt cigarettáztak nevetgélve. Julika szomorúsággal vegyes irigységgel nézte őket.

         Még anyától is próbált pénzt kérni.

         -Mire kell? –kérdezte bizalmatlanul anya.

         -A boltot szeretném visszavásárolni – felelte ő.

         -Az csak egy álom – legyintett anya.

         Egyszer eljött hozzám a Külügyminisztériumba, ahol akkor tisztességes beosztásban dolgoztam és arra kért, hogy segítsek neki.  Negyven éves volt. Adott egy önéletrajzot, tíz sor az egész, el sem olvastam.

         -Beszélek németül – mondta. Blúza gyűrött volt, a haja ápolatlan.  Szánalmasan festett. - Bármilyen munkát vállalok.

         -Egyedül élsz?

         -Nem találtam még senkit. 

         Néhány percig még ültünk egymással szemben, szótlanul.

         -Amit tudok, megteszek - mondtam.

         De nem tettem semmit.

         Néhány évvel később felhívott, azt mondta, vidékre költözik, talált munkát, adott egy telefonszámot, amit nem írtam fel.

         Aztán egyszercsak ez  a hívás Körmendről.

         -A legjobb út mindig a hibáinkon át vezet – ezt mondtam neki most, amikor az ágya mellett ültem.  Nem tudom, miért ez jutott eszembe,  mindegy is volt, már nem hallotta. Kábították, hogy ne legyenek fájdalmai.

         A markában egy régi, kopott fényképet szorongatott.  A cérnabolt bejárata előtt ők hárman, Julika, Rezső és Elza néni. Hát ez volt az álom.          

Az ápolónő szólt, hogy most már menjek. Úgyis vége.

        

Különös varsói melódia

Varsóban 1982. november 27-én, szombaton egy lengyel kiskatona, Wojtek  Pribolski fegyverrel kerítette hatalmába a Malév budapesti járatát. Nyugat-Berlinbe szeretett volna repülni.  Elege volt. Hosszú tárgyalás után a túszokat végül szabadon engedte és megadta magát. Lengyelországban akkor borzalmas állapotok voltak, lehet, hogy tudtuk, vagy nem akarták, hogy tudjuk. Hadiállapot,  az élelmiszerboltok előtt sorok kígyóztak, a  Szolidaritás mozgalmát vérbe fojtotta Jaruzelski. Ötezer ember került börtönbe. Minden bizonnyal Wojtek is.

A repülőgép, a Malév első Tu-154-es gépét később a  Boeing sorozatai kiszorították a forgalomból, ám 2018-ban új életre kelt. A budapesti Aeropark munkatársai és önkéntesei  megmentették, újjávarázsolták és most pontosan úgy fest, mint újkorában. Ezen a felvételen a HA-LCA korabeli repülőtéri járművek között látható. A két pilótát és a fedélzeti mérnököt (jogosan) később kitüntették, a kabinszemélyzetről azonban sajnos, megfeledkeztek. A történet számomra így teljes.
(Fotó: SkyArt kft.)

A legendás Taj

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométer  keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az  egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogos, a gyalogos belerúg a kutyába.  

         Félúton megállunk egy – hogy is nevezzem pontosan – étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette egy tepsiben fűszeres spenót és  kemencében a lepény,  a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő  édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.

         -Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába – meséli. Nekik India a Korona Gyöngyszeme volt. Sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légiközlekedést.

         Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a helyi Rosy Pelican, és indulunk tovább.

Az északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem állna itt egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség. A  Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember.  A Taj Mahal.

         A legenda, ami övezi, igazi romantikus regény a XVII. századból. Shah Jahan  uralkodó  feleségül vette a gyönyörű Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Az építkezés húsz évig tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal díszítve.

Az  ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdagság, ami ezt  a szépséget létrehozta.

         Belépünk: a kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebb a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír, ide temették a császárt is. Felbecsülhetetlen összegeket költöttek rá.

         Shah Jahan  legendája azonban különös fordulatot vett: gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és élete végéig a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.    

Keleti pályaudvar, 1960

Tíz éves koromban úgy döntöttem, hogy csak magammal beszélem meg a dolgokat. Ez a kor a nagy elhatározások kora. Sokáig azt hittem, kell valaki, akivel mindent meg lehet beszélni. Aki mellettem áll, igazat ad vagy megmondja, ha tévedtem. De ebben  tévedtem. Mesék, ábrándok és rejtélyek, ez volt az élet.  Ott volt apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat? Nem jön előbb, nyugtatott meg anya, arra való a menetrend, hogy a vonat ne jöjjön előbb. A Hernád utcában laktunk, közel a Keletihez, öt perc alatt odaértünk, de én mégis attól féltem, hogy elkésünk. Alig vártam, hogy induljunk, anya azonban aprólékosan készülődött, fontos, hogy egy feleség ilyenkor csinos legyen, mondta. Én ott toporogtam az előszobában, kabátban és sapkában, és vártam rá. Legszívesebben futva tettem volna meg az utat, de anya még a kirakatoknál is megállt, amiket pedig már ezerszer látott. Szerettem a pályaudvarokat. A Keletit meg különösen. A levegőben keveredett az olajos talpfák szaga a várakozók idegesen elszívott cigarettáinak füstjével. Szorítottam anya kezét és verejtékezett a homlokom. Mert mi lesz, ha apa nem jön haza? Palkovics, a házmester egyszer azt mondta anyának, meglátja, a férje egyszercsak nem jön majd haza. Sokan nem jönnek haza manapság. Ott állt, a folyosón, villanyt szerelt a lépcsőházban, akkor mondta. Nem is értettem. Van ilyen, hogy egy apa nem jön haza? Palkovics azt mondta, ő megmondta, amit megmondott. Sokat gondoltam apára, amikor külföldön volt. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit csinál. Ausztria. Mi lehet Ausztriában, amiért oda kell utazni? Kerestem a térképen, itt van, Magyarország mellett. Bécs. Wien.  Milyen nyelven beszélnek Ausztriában? Nincs osztrák nyelv. Nyelvében él a haza. Az osztrákok németül beszélnek, abban élnek. De mit csinál ott apa? Szállodában lakik, azt tudtam, a Hotel Post-ban, küldött róla képeslapot, gyakran nézegettem, ott volt az íróasztalomon. A Práter, arról is volt képeslapom. De mit csinál apa azon kívül? Egyszer megmutatta az útlevelét. A Magyar Népköztársaság állampolgára. Az oldalak tele voltak pecsétekkel. Ezek vízumok, mutatta.

          És akkor megjelent a távolban, piros és zöld jelzőfények között, mintha a semmiből bukkant volna elő, a bécsi vonat. Már a mozdonyt is láttam. Kandó. A mozdonyvezető unott arccal könyökölt ki az ablakon, mint akinek mindegy, hogy megérkezik-e vagy sem. Anya rám szólt, hogy ne legyek ideges. Csikorogtak a fékek, kivágódtak az ajtók. Szerettem volna azonnal felfedezni apát, anya is őt kereste, de én láttam meg előbb. Letette maga mellé a bőröndöt a földre, széttárta a karját, én pedig a nyakába borultam. Apa. Beszívtam az illatát, amiben keveredett a cigarettafüst, az arcvíz és az otthoni biztonság. Hogy végre itthon. Kimentünk az állomás elé. Hűvös szél fújt. Taxiba ültünk, én előre, a sofőr mellé, hogy lássam a műszerfalat, anya és apa hátra. Fogták egymás kezét. A taxisofőr megkérdezte, hogy merre járt az elvtárs, apa pedig azt felelte, hogy Salzburgban. Szóval mégsem Bécs, gondoltam csalódottan. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Apa a nappali közepén kinyitotta a bőröndöt. Hiába tagadtam, már alig vártam az ajándékokat. A szobát hirtelen furcsa illat töltötte meg, amit már jól ismertem. Banán, narancs, anyának kölni. Ez volt a Nyugat. Ajándékok. Nekem játékautó, majd holnap játszol vele, mondta apa, aludjál, mert holnap iskola, betakart, aztán leoltotta a villanyt. Amikor aztán egyedül maradtam, lábujjhegyen a szekrényhez mentem, kivettem az ajándékot, egy kis Mercedes-Benz modellt, az orromhoz tartottam. Matchbox. Ez volt a dobozra írva.

         Beszívtam az illatát. Apa hazaérkezett.

                                                                                    

Trump és Johnson beszélgetése

-Boris, most mi van?
-Mi lenne? Semmi.
-De mi ez a dolog a választásokkal?
-Ez nálunk másképp megy, Doni. Amikor nem tudunk újat kitalálni, kiírjuk a választásokat.
-És ez megoldja a dolgokat?
-Nem oldja meg.
-Mit szólt hozzá a királynő?
-Semmit.
-Nem ő az uralkodó?
-Már egyszer elmagyaráztam neked, Doni, hogy nálunk ennek több száz éves hagyománya van. Az uralkodó uralkodik, de nem szól bele a dolgokba.
-Azt tudom, hogy engem sem kedvel.
-Az uralkodónak nem az a dolga, hogy kedveljen. Már annyi amerikai elnököt látott, hogy megszokta, hogy nem kedveli őket.
-És mi lesz a Brexittel? Nekem azt mondtad, hogy biztosra mész. De azt látom, hogy odaát semmit sem csináltok jól. Mindig az a vége, hogy Amerika segít. Majd karácsonykor hívlak.
-De ne ezen a számon, ez a céges mobilom. Lehet, hogy le kell adnom. Érted?

Ecetezés alatt 14.: A kínai elit

A Peking környéki lakóparkban szomszédunkban egy kínai milliomos család élt. Ez nem olyan nagy dolog, Kínában vagy két millió milliomos él, és ráadásul több milliárdos, mint az Egyesült Államokban. A férfi, Li, angolul is jól beszélő, elegáns üzletember, már első találkozásakor átadta a névjegyét, ahogy ez arrafelé szokás.  „Li – Export-Import”. Ez mindent elmondott róla. Felesége a háztartást vezette, számos alkalmazottat, takarítókat, pincéreket, kertészt tartottak, gyerekeiket sofőr vitte iskolába. Automata öntözőrendszer,  reflektoros biztonsági szolgálat. Esténként minden szobában világítottak a csillárok, gyakran jártak hozzájuk előkelően öltözött vendégek luxusautókon, de akkor is világítottak, ha senki sem volt otthon. Li asszony hét végén Hong Kongba járt vásárolni a barátnőivel, ha pedig olyan hangulata volt, akkor inkább a londoni üzletekben nézelődött.  Átlagos kínai milliomos család, ám Linek volt egy különös szokása. Minden reggel kiállt a garázsból egy tűzpiros Porschéval, aztán egy kis szürke Hondával dolgozni ment, hazajött, majd este visszaállt.

         A lakópark uszodájában néha beszélgettünk, érdekelte a diplomataélet, szívesen járna magyar fogadásokra és természetesen bennünket is meghívna egyszer vacsorára, Mari azonban félt, hogy majd csukabelsőt kell ennie, mint egy korábbi vendégségben. Li négy nagy gyárában kulcstartókat és hűtőmágneseket készítenek,  darabját három centért, amit aztán hat-hét dollárért adnak el külföldi vásárolóknak, egy másik, kisebb üzemében évente nyolcvanmillió varrótűt gyártanak, darabját fél centért.

         -Megéri, nem? – kérdezte.

         -Mondja, Mr. Li, miért csinálja ezt a mutatványt a Porschéval minden reggel? – kérdeztem vissza.

         -Főleg az ügyfeleim meg  a vendégeim miatt – mondta a világ legtermészetesebb hangján. – Nem szeretem azt az autót, nekem bonyolult, én ragaszkodom a kazettás magnós Hondához. Ráadásul ezek a németek rákérdeztek, hogy mikor viszem szervizre, és amikor megírtam nekik, hogy egy év után csak száz kilométer van az autóban, kiküldtek egy ellenőrt. Hát kell ez nekem?

         Néhány héttel később Li átjött, utazunk Európába, újságolta, mit érdemes ott megnézni, kérdezte ártatlan tekintettel. A Manchester United hívta meg őket a nagy kulcstartó-üzletért. Adjak néhány tanácsot, a felesége pedig azt szeretné tudni, hogy a Gucci betört-e már Kínából Európába, és nincsenek-e ott hamisítványok.

         Megittunk Livel néhány pálinkát, írtam neki egy rövid útmutatót, persze a Ord Tlafford, ó, jesz az kötelező, majd  megnézi az evezősversenyt is, hallotta, hogy az nagy futam,  feltétlenül, feleltem. 

         Amikor visszatérésük után találkoztunk az uszodában, Li ragyogott a boldogságtól.

         -Képzelje, a barátságunk jelképeként vettem Önnek egy igazi Picassót.

         -Nagyon köszönöm – feleltem zavartan.

         -De nem ám az  a kommersz autó – Li megcsillantotta  nemlétező műveltségét -, ez egy műalkotás. Ha holnap átjönnek Mari asszonnyal,  rendezünk egy ünnepélyes átadást.

         Hát elmentünk. Rengeteg vendég, pezsgő, suhanó pincérek, szóval ahogyan az Li házában szokás. És a végére tartogatta a mókát. Jött a Picasso.

         Be is mutatta. Egy Picasso-kiállítás kissé gyűrött plakátja volt, nyitvatartási időkkel, belépőkkel, kedvezményekkel, közepén pedig a közismert Guernica részlete.

         -Na, mit szóltok? – nézett körbe Li a megszokott hamiskás mosolyával. – Ráadásul öt euróért vettem  a Szajna-parton!  Ez azért nem rossz üzlet, ugye?

        

Előszavak XXVIII: A tökéletes Martini

Főiskolai nyári gyakorlatomon egyszer Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Része volt a képzésnek, hogy a szakma minden részletét alaposan ismerjük. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Figyeltem, hogyan beszélnek az emberek egymással és hogyan beszélnek a pincérrel. Hányféle hangsúlyt használnak. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá. Művészkém, a te vendéged. 

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – nézett rám Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalember, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.

         -A Martini koktélospohárban, művész úr, ahogy tetszett parancsolni – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.

         -Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.

         -Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák közül és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

         

Ecetezés alatt 12.: Angliában mindenre van idő

És senki sem szeret kapkodni. Mert amivel az ember kapkod, abban nincs öröm. Virágot veszek a feleségemnek, kellemes, nyári nap van, délután hat óra, kissé elhúzódtak  a dolgaim a követségen, semmi okom ugyan a sietségre, de mégis sietek. Közép-európai örökség. Az értelmetlen hajtás. Minden percet ki kell használni!  Angliában a buszsofőr mindig ad időt a lekászálódó utasoknak és türelmesen megvárja, amíg mindenki felszáll és elhelyezkedik. Így szokták meg.  

A közeli virágboltban ismernek már, de úgy tesznek, mintha nem ismernének. Csak semmi helyzeti előny! Ha nem ismernének, akkor úgy tennének, mintha ismernének. Itt nincs olyasmi, hogy jaj, de jó, hogy látom, Odze úr, meg nincs olyasmi, hogy bocsánat, nagyon sietek, mert megy a vonatom, nem, itt rendes, türelmes sorban állás van. 

Előttem csak egy vevő, középkorú, kékeslila frizurát és gyöngyberakásos szemüveget viselő hölgy már meg is rendelte a csokrot, joggal remélhettem tehát, hogy hamarosan rám kerül a sor. Persze ilyenkor az ember nem áll méla tekintettel, mintha semmi dolga sem lenne, ilyenkor az ember előkap egy újságot a táskájából, és gyorsan olvasni kezd, mintha egész nap erre a pillanatra várt volna. Aztán, amikor sorra kerül, és az eladó megkérdezi, hogy mit tehetek önért, uram?, akkor csodálkozva fel kell pillantani, hát csakugyan én következem?, mintha az újságolvasás, mondjuk, fontosabb lenne, mint a virágvásárlás. Ez nem képmutatás, egyszerűen: így illik. Nyugi. Itt, kérem, senkinek sem sürgős. Közben az előttem vásárló hölgy és az ugyancsak középkorú eladónő már megállapodtak a szállítás időpontjában is, tettem tehát egy célirányos lépést előre, hogy kimutassam, mennyire igyekszem, amikor az eladónő még egy látszólag ártatlan kérdést tett fel a vevőnek.

– Üzenet ne legyen a csokor mellett?

– Nem, nem kell, köszönöm – mosolygott kedvesen, mintegy megköszönve a figyelmességet a gyöngyberakásos, és már indult is kifelé. Aztán megtorpant és visszalépett a pulthoz. – De most, hogy mondja, mégis… – Felém is intézett egy röpke kis mosolyt, mintegy elnézést kérve, de persze ezt azért nem gondolta komolyan. Még ő van soron, még vele kell foglalkoznia az eladónak. – Legfeljebb egy kis rövidet…

– És mi legyen az a kis rövid?

– Hát… mondjuk, annyi, hogy “Az évfordulóra…”

– Igen… – Az eladónő gondosan leírta egy füzetbe. – Ennyi elég lesz? Nem lesz túlságosan rideg?

Dehogy rideg, gondoltam, dehogy rideg, csak már menjen.

– Most, hogy mondja… talán legyen inkább annyi, hogy “Sok szeretettel az évfordulóra…” Merthogy nem szeretném emlékeztetni a szóban forgó ismerősömet arra, hogy hányadik évfordulóról van szó, ugye, megérti?

– Természetesen megértem – és az eladón látni is, hogy mennyire megérti –, és helyesnek is tartom… szóval akkor ennyi elég lesz?

– Azt hiszem, igen.

– És az aláírás?

– Persze, az aláírás… – csap a homlokára a vevő. Cinkosan rám kacsint, hogy hát mi mindenre kell az embernek gondolnia csokorküldéskor! Hát nem egyszerű az élet, annyi szent! Jót nevetnek az eladóval, nincs ennél mulatságosabb.

– Na és hát mi legyen az aláírás?

– Hát legyen annyi, hogy “Fred és Lucy”.

– Ne inkább “Lucy és Fred?”

Szerencsére, gondolom, harmadik megoldás nincs, talán előbb-utóbb megegyeznek.

De tévedtem.

– Géppel írják alá a szöveget vagy kézzel?

– Ahogy ön óhajtja. – Az eladó továbbra is udvarias és készséges.

– Ön mit javasol? – érdeklődik a gyöngyberakásos.

– Amennyiben kíváncsi a tanácsomra, én feltétlenül azt javaslom, hogy kézzel írják az üdvözletet – javasolja az eladónő.

Meg is egyeznek, a gyöngyberakásos távozik. Az eladónő könnybe lábadt szemmel néz utána.

– Szeretem Mrs. Thomsont – mondja mosolyogva. – Olyan könnyű és kedves vevő.
Végre rám emeli a tekintetét, mondom, hogy virágcsokrot kérek.

– Na és milyen alkalomra lesz?

– Ne kérdezzen! – csattanok fel. – Csinálja!

Ecetezés alatt 11.: Interurbán

Ez volt nálunk a családi élet egyik fénypontja: az 1956 óta  Londonban élő rokonok hívása, ahogy akkor mondták: interurbán.  Leveleztünk is, de az nem volt az igazi, nem volt mit írnunk egymásnak. Mit is írtunk volna? De a telefon, az más, abban van valami rejtett feszültség. Londonnal beszélni! A hatvanas években még bejártunk a Petőfi Sándor utcai postára, kitöltöttünk egy nyomtatványt, a postáskisasszony lepecsételte, aztán megkezdődött a várakozás. Egy idő múlva a kisasszony átkiabált a tömegen:

         -London a kettesben!

         A család bepréselődött a  szűk, dohányszagú fülkébe. Kis idő múlva meghallottuk a vonalban a kinti telefon csengését. Természetesen nagypapa kezdte a beszélgetést. Rossz minőségű volt a hang, inkább csak recsegés-ropogás.

         -Hogy vagytok? – ordította nagypapa, aki amúgyis nagyothalló volt, és a rossz fülén volt a kagyló.

         -Esik az eső – felelte Vilma néni, anyám nővére. – Mindig esik.

         -Az jó – mondta nagypapa, mert nem hallotta a választ, de nagymama már nyúlt a kagyló után.

         -Hogy vagytok? – kérdezte izgatottan nagymama.

         -Esik az eső  felelte Vilma néni, mert ő sem hallotta jól a kérdést.

         Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit.

         A  hetvenes években már nem jártunk a postára, egy központos kapcsolta a londoni számot. Így is várni kellett, a vonalak állandóan terheltek, mondta közömbös hangon a központos. Ilyenkor otthon összegyűltünk a készülék körül és vártunk, nagypapa, nagymama, anyám és én, mert apám nem kedvelte Vilma nénit és ilyen alkalmakkor elmenekült otthonról. Aztán, amikor végre megszólalt a telefon, nagypapa azonnal lecsapott rá.

         -Mi újság? – kérdezte. Sokat romlott a hallása, ezért egyre hangosabban beszélt. – Rossz a vonal – tette hozzá.

         Vilma néni akkor nem válaszolt.

         -És Péterke hogy van? – vitt új színt a beszélgetésbe nagymama.

         -Péterke most szekondhend autókkal foglalkozik – mondta a fiáról Vilma néni, de mi akkor még nem tudtuk, mi az a szekondhend. Anyám Vilma néni férjéről, Franci bácsiról érdeklődött.

         -Meccsen van – felelte Vilma néni.

         -Mindig az a büdös foci – elégedetlenkedett nagymama a hátérben.

         Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.

-Igazad van, úgyis drága a vonal – nagymama ezzel véget is vetett a beszélgetésnek.

Nem sokkal később már működött a távhívás, a család szokás szerint összegyűlt, ezúttal minden pénteken este ugyanabban az időben tárcsáztuk Londont. Nagypapa már nem vett részt a beszélgetésben, sértődötten visszavonult egy fotelbe és feltűnően hangosan lapozgatta az Esti Hírlapot.

-Hogy vagytok? – most nagymama volt a szóvivő.  

-Franci a héten meghalt, Péterke pedig előzetesben van, mert lopott autókkal kereskedett. – mondta Vilma néni szokásos közömbös hangján.

-Hát ez borzasztó – felelte nagymama.

-Ráadásul esik az eső – szomorkodott Vilma néni. Egyik csapás a másik után.

Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.

Nagymama letette a kagylót.

-Mi újság Londonban? – érdeklődött nagypapa  a fotelből és megigazította  zakója zsebében a hallókészülékét.

-Semmi – felelte ingerülten nagymama. – Londonban soha nem történik semmi. Az egy ilyen város, igaz, Gyurikám?

Korábban megjelent a Népszava Vélemények rovatában

Ecetezés alatt 10 .: Legkedvesebb versem. Évről-évre jobban értem.

Rudyard Kipling

Ha…

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Bécsi vér

Hétvégi, hirtelen elhatározásból született kirándulás Bécsbe lányaimmal és barátaikkal, így különösen érdekes, két-nemzedékes utazás, ugyanazt nézzük, de nem mindig ugyanazt látjuk. Nekem persze előjönnek az emlékek, a Nyugat illatai, gyerekkoromból a banán, a svájci csoki,  később a Coca-cola, Beatles-lemez, határsorompó, vámvizsgálat. IBUSZ autóbusz-csoport,  az ablakból kinézve a Wien tábla már megdobogtatta az utasok szívét. Igazi és egyetlen cél a Mariahilf, más világ,  vacsora hazai májkrémes szendvics kerti padon, kőbányai.  Apám legkedvesebb Strauss-keringője,  a Bécsi vér,  az jellemzi legjobban,  ezt mondta, miért olyan különleges ez a város.

Most már sok minden hasonlít, azonos autómárkák, élelmiszerboltok,  ázsiai turistacsoportok, villamos,  taxik, mobilőrület, ugyanazok az esőkabátok,  farmernadrágok, de azért még mindig más, minden finomabb, nyugatibb, még a virsli a büfében  kurd  tüntetőkkel a háttérben az Opera mellett is. Krisztián jellegzetes mozdulatával a homlokára tolja a napszemüvegét, ügyesen parkol, pedig,  mondja, tele van a város Einbahnstrasse-val, ezért olyan nehéz tájékozódni.

A Belvedere után legyen még egy élmény: kávé süteménnyel igazi kávéházban. Koszt vasz koszt. A Ringen a Café Schwarzenbergerbe nem engednek be, a hátizsákos fiatalok feltehetően nem simulnának a vasárnap reggeli elegáns törzsközönségbe, még a velük tartó korosabb, szakállas író sem enyhítő körülmény. Szerencsére találunk a közelben egy szerényebb, őszi-napfényes teraszt, itt jobban is érezzük magunkat. A pincérlány  magyar, itt dolgozik már évek óta, tegeződés, keresztnevek, gyorsan megy az ismerkedés, nevetünk mások sznob eleganciáján. Kávé, torta, még egy kis beszélgetés. Jól érzi itt magát, igen, szívesebben dolgozna otthon, de hát tudjuk, amit tudunk. Amúgy minden rendben van, megkedvelték őt. Néha  hiányzik a család, Debrecenben laknak, körülményes az utazás, meddig maradunk, kérdezi, ma indulunk haza, mondom már az ajtóban,  erre a szóra, hogy haza, még a tekintete is megváltozik, még egy gyors puszi, érezze jól magát, mondom.

         -Minden rendben – feleli -, de soha nem fogok igazán ide tartozni. Azt mondják, más a bécsi vér.

         Érdekes, érzékeny búcsú, még néz utánunk, integet, azután megy vissza, a többi vendéghez.

Ecetezés melléklet

Ez volt az Odze-lányok középiskolája Londonban. A Greycoat. Az első szülői értekezletre kissé félve mentem, elvégre minden tantárgyat angolul tanulni, ráadásul ebben a híres gimnáziumban azért nem csekélység. Meg aztán a szülői értekezlet, mint műfaj sem tartozott a kedvenceim közé, anyám mindig sírva jött haza a Radnótiból.
A Greycoatban Mrs. Parsons, az osztályfőnök fogadott.
-És a lányai miért nem jöttek? - kérdezte kíváncsisággal vegyes szemrehányással. - A szülői értekezlet azt jelenti, hogy a szülők, a tanárok és a gyerekek közösen beszélik meg a dolgokat. Maguknál, Magyarországon talán nem így szokás?

Ecetezés alatt 9.: Egy asszony a Rózsák terén

Egyetemista koromban hetente egyszer kötelező volt Vilma néninél ebédelni. Egyhangú és unalmas ebédek voltak, Vilma néni megkérdezte, mi újság az egyetemen, de az egyetemen soha nem volt semmi újság, ami Vilma nénit érdekelte volna. Na és, mi újság a lányokkal? A lányokkal sem volt semmi olyan újság, amit elmeséltem volna. Mindig húsleves volt metélttésztával, párolt csirkemell, ízetlen főtt krumplival és befőtt. Vilma néni a visszafogott kosztolás híve volt.

         -Ízlik? – kérdezte az ebéd után.

         -Ízlik – hazudtam. Mi mást mondhattam volna?

Hazafelé rendszeresen átkeltem a Rózsák terén. Nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, az Esti Hírlapot olvasták. Szólt a rádió, gyerekek kiabáltak. Gyakran láttam ott egy elegáns, idős férfit, tolószékben. Lábát kockás pléd borította, csak fényes, fekete cipője látszott ki alóla. Vajon van-e lába egyáltalán? Ez is érdekelt. Akkoriban még minden érdekelt. Télen-nyáron zakót viselt és kalapot.  Felesége, barna kabátos, fiatalabb felesége mellette ült a padon, megigazította a pléd szegélyét, felolvasott neki vagy beszélgettek. Szép asszony volt, vékony, elegáns. Néha megfogták egymás kezét.

Mindig attól rettegtem, hogy én is így végzem majd, mozdulatlanul, délutánonként kitolva a zajos Rózsák terére, olyan emberek közé, akik tudnak járni. A feleségem beszélget velem vagy felolvas nekem, aztán  megunja a reménytelen életet, feltol egy dombtetőre és elengedi a kocsit. De hát a családban mindenki rettegett a betegségektől, és mindenkinek voltak  saját rettegései. Apám a ráktól félt, anyám attól, hogy apámnak rákja lesz, Vilma néni attól, hogy leáll majd az emésztése és felrobbannak a belei. És nem csak a betegségektől  rettegtünk, hanem a gyógyszerektől is, de még jobban rettegtünk attól, hogy az orvos rossz gyógyszert ír fel, ezért nem szerettünk gyógyszert szedni, másrészt szerettünk gyógyszert szedni, mert rettegtünk a betegségektől, még jobban rettegtünk a kórháztól, legjobban azonban akkor rettegtünk, amikor egészségesek voltunk, mert az azt jelentette, hogy bármikor betegek lehetünk. 

         Egyik nap a Murányi utcában megláttam a barna kabátos asszonyt. Még szebb volt, mint a Rózsák terén. A tejcsarnok előtt állt és egy fiatal férfivel beszélgetett. Ismertem a férfit, Stein Gábor volt, csellista. Aztán Stein  megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, az ujjaival még az asszony hajába is beletúrt, majd hirtelen szétváltak. Szeretik egymást, nem volt vitás. Stein a Baross tér felé ment, az asszony végig, a Murányi utcán. Mielőtt belépett az egyik kapun, megigazította a frizuráját. Néhány nappal később előttem ültek a Bethlen moziban, fogták egymás kezét. Mastroianni-filmet vetítettek. Az angyalok. Ez volt a címe. Előadás után az asszony belekarolt Steinbe, amikor kifelé mentek, úgy nézett rám, mintha ismerne.

Azt hittem, hogy soha nem látom újra. Hogy akkor most vége mindennek. Hogy ez az asszony soha nem megy ki a férjével a térre,  soha többé  nem igazítja meg a plédet, nem fog neki felolvasni és nem beszélget vele. De a következő héten megint láttam őket együtt, a Rózsák terén, a férfit a tolókocsiban, mellette a feleségét, felolvasott neki, azután nevettek valamin.

         Mintha semmi sem történt volna. És talán nem is történt.

          

Ecetezés alatt 8: Ebéd Károly herceggel

Igen, méghozzá az Örökös Trónörökös vidéki birtokán, Highgrove-ban. "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak. Egy könnyű apero a kertben. Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, rutinos bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit rendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 

Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolja italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karol. 

-Fürj lesz a vacsora - mondja jókedvűen. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 

-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.

De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab,  a savanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja. Vacsora után az építészt és feleségét viszem haza.  Hát, baszod, valamit ennünk kell már, szólal meg Makovecz, amikor London külvárosába érkezünk.Betértünk egy McDonald’s-ba. Késő este volt, éppen zárás előtt. Hamburgert rendeltünk  dupla sültkrumplival. A személyzet csendben, némi részvéttel figyelte, hogyan zabálunk. Szomorú látványt nyújthattunk. Gondoltam, megemlítem nekik, hogy éppen Károly hercegtől jövünk, azért vagyunk ilyen éhesek, de aztán arra gondoltam, hogy egy magyar diplomata ne ássa alá az Udvar tekintélyét.

Makovecz egyik munkatársa még fényképezett volna, de udvariasan szóltak neki, hogy itt csak  Morley von Sternberg udvari fotós készíthet képeket. Kérte, hogy amennyiben külon is közölnénk a képeit, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik.