Előszavak XXXIV. - Kínáról - I

A söfu Kínában mesterembert jelent,  valójában azonban szaki, akik úgy tesz, mintha értene valamihez, miközben nem ért semmihez, és valójában tudjak is, hogy nem ért semmihez, ám mégis megcsinál mindent, amivel megbízzák. Pekingi lakóparkunkban ez többnyire úgy működött, hogy ha elromlott, mondjuk, a konyhai lámpa, telefonáltam a recepcióra, ők értesítették a fődiszpécsert, a diszpécser konzultált az aldiszpécserrel, aki aztán menesztette a söfut. A söfu meg is érkezett, természetesen szerszámok és alkatrészek nélkül, hogy szemrevételezze, mi a helyzet. Szemrevételezés nélkül nincs javítás. 

        A kínai söfu nem találékony, nem is az a feladata, hogy találékony legyen. Ma vízcsapot szerel, holnap fűtést, holnapután kertet ápol, nincs ideje elmélyedni a feladat megoldásának rejtélyeiben. Az igazi, mester-söfunak több kitűző is van a zsebében, mindig olyat visel, amilyen a feladat elvégzéséhez kell. A söfu felkapcsolja a világítást, bólogat, lekapcsolja, felkapcsolja, hogy biztosra menjen. A konyha sötétben marad, ebből megállapítja, hogy a hiba valós (nyilván nem hisznek a külföldinek), megkérdezi, hogy telefonálhat-e. Természetesen telefonálhat, felelünk. Hogy pontosan kit hívott, a diszpécsert-e vagy a nagynénikéjét, ezt nem tudom, mert nem beszélem a nyelvüket. A beszélgetés sem igazi beszélgetés, inkább hallgat és mormol egy-egy szót, majd kitölt egy ugyancsak kínaiul szerkesztett nyomtatványt, amit aláírat velem, majd elmegy. Hozzávetőlegesen fél óra múlva ismét jön, immáron hoz magával égőt. Ámde kiderül, hogy a szereléshez nem elég magas. Feltesz egy kérdést kínaiul, nem értjük. Rámutat a telefonra, nyilván azzal a céllal, hogy szeretné használni. Tessék, mutatom. Hosszan beszél, hosszan hallgat, megint hosszan beszél, megint hosszan hallgat, bevallom, majd megőrülök a kíváncsiságtól, hogy kivel és miről társaloghat. Végül átadja a kagylót. Az egyik recepciós kislány van a vonalban, kérdezi, hogy van-e létránk.

            -Miért nem hoz magával létrát a szerelő? – dörrentek rá.

            -Sorry – szeppen meg, de hát nem érti, hogy a kerekszemű, nagyorrú férfi miért ideges. A söfut nem is zavarja a kis közjáték, jókedvűen távozik, majd újabb fél óra múlva megjelenik egy létrás söfu társaságában, elkíséri őket egy pót-söfu, sőt, egy pót-pót-söfu is, aki segít a létra felállításában, miután levertek néhány festményt a falról és eltörték kedvenc vázánkat, de hát elvégre a munka nem tréfadolog, áldozatok nélkül nincs győzelem. Megérkezik a söfu-diszpécser, aki telefonon tartja a kapcsolatot a szerelőközponttal. A létrás-söfu irányítása mellett a szerelő-söfu felmászik a létrára, a másik két pót-söfu meg fogja a létrát. Közben egyfolytában csevegnek, mobiltelefonjuk legalább annyiszor szólal meg, mint egy divatos tőzsdeügynöknek, miért is foglalkoznának az én értelmetlen bosszankodásommal.

             Általában négy-öt látogatás szükségeltetik, mondjuk egy kisebb dugulás megállapításához, amelyet követően ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy az elhárítás pontosan meg is történjen. A kínaiakat azonban az efféle hiábavaló kísérletek nem zavarják. Jókat nevetgélnek, főleg rajtam, gondolom. Megpróbálták, nem sikerült, majd próbálkoznak újra. És lehet, hogy akkor sem sikerül.

             De miért kell ezen mérgelődni?