Egy
évvel alattam járt a Radnótiban. Mindig azt gondoltam magamról, hogy milyen
különös, érzékeny és furcsa fiú vagyok, amíg meg nem ismerkedtünk. Ő sokkal
különösebb, érzékenyebb és furcsább fiú volt, mint én. Sok olyan dologról
beszélgettünk, ami neki már természetes volt, aminek az értelmét már tudta, ma
már nyilvánvaló előttem, hogy nem csak a költészethez – és minden más íráshoz –
volt már akkor is kivételes tehetsége,
hanem a felismeréshez, a jelenségek értelmezéséhez. Más távlatokban
gondolkodott az időről, a zsidóságról, a családról, az elveszített család
romjairól, szellemi értékekről, de mindig egyszerűen, világosan, és csak ezt a
szót tudom használni: átláthatóan. Egyszerűen beszélt, halkan, mint aki nem
biztos magában. Sokszor találkoztunk, később is. De
azok a beszélgetések, a Radnóti hosszú folyosóin, hazafelé, a Cházár András
utcában, azok maradnak meg bennem örökre. Találkoztunk az ÉS-ben is, csak pár
szót váltottunk. Akkor az volt az érzésem, hogy sokkal közelebb kellett volna
kerülnünk egymáshoz. De ez hülyeség. Mindig közel voltunk egymáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése