És valóban. Kínában évente
három, egy-egy hetes szabadság-időszakot ismernek, amit hétvégék ügyes
áttornázásával tíznaposra növelnek januárban, májusban és októberben, amikoris
aztán mindenki útra kel, hogy felkeresse rokonait. A szegényebbek napokig
vonatoznak vagy buszoznak, a tehetősebbek repülnek, ám a zsúfoltság mindenhol
óriási, hiszen gyakorlatilag arról van szó, hogy fél milliárd ember az ország
valamely pontján felkeresi a másik fél milliárdot, majd ugyancsak egyazon napon
hazaindul. Kínában amúgy sem divat a
nyári szabadság, mert a „pihenés” nem szerepel az időtöltések szótárában. Őszi
hétvégéken két-három millió ember kirándul az amúgy gyönyörű és csakugyan
illatos Illatos Hegyekre, mi magunk is többször jártunk ott, és mindig pontosan
olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban a Népstadion bejáratánál egy kettős
rangadó előtt, amikor egyszerre százezer szurkoló igyekezett bejutni a
kapukon.
Titkárnőm
egy alkalommal kérte, hogy elmehessen a vasútállomásra, szeretne időben
menetjegyet venni tervezett családi
utazásához. És aznap már nem is jön dolgozni, tette hozzá. Mert a sor olyan
hosszú, hogy egész nap ott kell állnia. Na és mit tesz az, akinek a főnöke nem
ilyen nagyvonalú, kérdezem. Sokan sorbanállókat bérelnek, akik helyettük
várakoznak. Ünnepek előtti héten mindenki őrült módjára vásárol,
felszerelkezik, ünnep után pedig teljes a kimerültség. Jó ez nekik?
-Ez a szokás – mondja titkárnőm, kínai módon. Felel, de nem
válaszol. És azért sok igazság is van benne. A szokásoktól nem lehet egyik
évszázadról a másikra megválni. Az ország hatalmas, a rokonokat évente
egyszer-kétszer látni kell, útra kell tehát kelni. És hát megint, megint a
méretek. Az egyik hivatalban mondja kínai partnerem, hogy édesapja beteg, meg
kell látogatnia. Csunmingban lakik. Vonaton megy, hetvenkét óra. De nincs a
hangjában helye panasznak vagy méltatlankodásnak.
A vonatutazás amúgyis a nagy kínai kihívások egyike. A
jegyvásárlást többnyire csakugyan az indulást megelőző napokra kell időzíteni,
a sorok ugyanis hosszúak, az ügyfelek többnyire a pénztárnál tájékozódnak a
menetrend lehetőségeiről, ezért aztán hosszú ideig tárgyalnak a pénztárossal,
egyes esetekben mobiltelefonján felhívják családtagjait, hogy együtt alakítsák
ki döntéseiket.
Én
magam egy alkalommal eleget tettem olthatatlan kíváncsiságomnak és hálókocsival
utaztam Pekingből Sanghájba. Méghozzá nem is a külföldiek által kedvelt,
úgynevezett „soft-sleeper” megoldást választottam, hanem a kínaiak által
használt „hard-sleeper”-t. Igen, pusztán kalandvágyból. Végülis egy éjszakáról
van szó.
És
azt gondoltam, nem lehet rosszabb, mint a szovjet belföldi repülőjáratok,
amelyeken fiatalkoromban utaztam.
Nem ide tartozik, de el kell mesélnem, hogy egyszer egy zajos és olajszagú IL-62-es típúsú repülőgépen utaztam Moszkvából Habarovszkba. A mintegy nyolc órás utazás közepefelé felkerekedtem, hogy megkeressem az illemhelyet. A kis helyiség ajtaja nyitva volt, és legnagyobb meglepetésemre a lehajtott vécéfedőn egy utas szundikált. Passzazsír, mondta róla némi utálattal a légiutaskísérő. Ő ott utazik. Kinek hol jut hely. De a férfi udvarias volt, a szükségemre álló időre elhagyta a mosdót és a folyosón várakozott, majd visszatért és folytatta a szunyókálást. A kínai vasutakon nem utaztak a mosdóban, ám szaguk és látványuk alapján megállapítható volt, hogy igen komoly forgalmat bonyolítottak le a hosszú út alatt.)
De
hát az ember ennyi tapasztalat birtokában már semmin sem lepődik meg.
Vagy
legalábbis azt gondolja.
A
hard sleeper nem más, mint egy viszonylag normális, háromszemélyes utazófülke,
amelyiknek ülése fölött este a kalauz két további ágyat nyit ki, ílymódon
mindenkinek lehetősége nyílik az éjszaka vízszintes eltöltésére.
-Arról,
hogy akár egy percre is lehunyod a szemed, ne is reménykedj – mondta előre egy
amerikai diplomata-ismerősöm, ám akkor úgy gondoltam, csupán elkényeztette őt a
nyugati civilizáció.
A kupé nem zárt,
természetesen nem hárman, hanem négyen (három
férfi és egy nő) szorongtunk már induláskor, az enyhe létszámtöbblet azonban sem
utastársaimat, sem a kalauzt nem zavarta, én pedig nyelvi akadályok miatt nem
voltam véleményformáló helyzetben. Időnként látogatók is érkeztek hozzánk, meg
az én utastársaim is felkerestek másokat, mintha legalábbis veterán diákok
osztálykirándulásán lennénk.
A
vonat időben kihúzott a pekingi központi pályaudvarról, ettől kezdve a kis
társaság – olykor vendégeikkel együtt – lényegében megállás nélkül
táplálkozott, különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő a
táskákból, és amikor már azt gondoltam, hogy több termosz, konzerv és üveg már
nem kerülhet elő a táskából, természetesen újabb termoszok, konzervek és üvegek
következtek. Étkezések közben – a tilalom ellenére – rágyújtottak, egy táskát
az oldalára fordítottak, azon kártyáztak, rádiót és magnetofont hallgattak,
előkerültek a kisméretű televíziók és DVD-lejátszók. Láthatóan élvezték az
utazást. A vagonban csak egy mellékhelyiség volt található, ami előtt minden
időpontban hosszú sor kígyózott, hiába, a természet megköveteli a magáét. A
vécét gyengébb idegzetűeknek nem ajánlanám, ezúttal még a leírásától is
tartózkodom. Este megjelent a kupéban a kalauz, kinyitotta az ágyakat. Enyém
volt a legfelső, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a
figyelmemet ennek fontosságára: és igazuk volt, a legalsó ágyat ugyanis
gyakorlatilag belepték az ételmaradékok, az azokból áradó igencsak kellemetlen
szagok pedig már cigarettafüsttel és a kiböfögött sörrel egyre erősebben
terjengtek a légtérben. A legalsó ágyat az egyik férfi foglalta el, népes
társaság kártyacsatát vívott, hangosan nevettek közben, egyik cigarettáról a
másikra gyújtottak. Ott ismerkedtek meg, de középen aludt a másik férfi a társaság
hölgytagjával és amennyire a hangos zakatolás mellett hallottam, szoros fizikai
kapcsolatra is léptek egymással.
Manapság azért más a helyzet.....