Zsuzsika simán áthaladt

A hetvenes években Ferihegyen dolgoztam. A repülés Magyarországon még igazi különlegességnek számított, amúgyis természetes volt, hogy rokonainkat és a családi barátokat segítettem a különböző formalitások intézésében. Kis repülőtér volt akkoriban Ferihegy, mindnyájan, akik ott dolgoztunk, személyes ismerősök voltunk. Többségében mindig minden rendben ment, jegykezelés, poggyászfeladás – túlsúly elcsalva -, útlevél-és vámvizsgálat, majd végre elérkezett a nagy pillanat, beszállás a repülőgépbe. Zsuzsika afféle távol rokonnak számított, sikeres használtruha-kereskedésében a családtagok szívesen vásároltak. Negyven éves, csinos asszony volt,  ezen a napon merészen kivágott, szűk ruhát és tűsarkú cipőt viselt, elvégre nem akárhová utazott: Londonba  a húgához. Már az előcsarnokban feltűnt, hogy milyen ideges, egy zsebkendővel törölgette a homlokát és a hónalját, arca sápadt, lábai remegtek. Még nem is láttam senkit, aki ennyire félt volna a repüléstől. Ráadásul anyám félóránként hívott munkahelyemen, a forgalmi irodában, hogy hogyan haladnak a dolgok.

         -Végig maradj vele, nehogy rosszul legyen – tanácsolta anyám, és már az ő hangja is feszült volt.

         -Mi ez a nagy izgalom? – kérdeztem.

         -Most repül először – zárta le a beszélgetést anyám.

         Mindent a szokásos módon intéztem, a kis túlsúlyt elnéztük neki, aztán a vámvizsgálat,

de ez is az ismerősöknek járó vidámkodással, Jenő, a fiatal őrmester még kezet is csókolt neki és a fülembe súgta, hogy azért szívesen belenyúlna a bugyijába, ezen jót nevettünk, elvégre fiatalok voltunk,  Ferihegy pedig egy nagy családnak számított akkoriban, az efféle megjegyzések hozzátartoztak a hosszú szolgálat színesítéséhez. Anyám újra telefonált, hogy nem késik-e  a járat, én pedig megnyugtattam, hogy időben indul.

         -A fedélzetre is kísérd fel – adta ki anyám az utasítást. – És azonnal hívj, ha felszálltak.

         Zsuzsika a tranzitváróban szipogott, magához szorította a ridiküljét, két ujja között pedig ott remegett a londoni beszállókártya.

         Végre beszállás, Zsuzsikát az ablak mellé ültettük, a légiutaskísérőknek is szóltam, hogy afféle pánikbetegről van szó,  a Malévnél kemény lányok dolgoztak, tudták mi a dolguk, megígérték, hogy figyelnek rá. Az ajtók becsukódtak,  az IL-18-as néhány perccel később felemelkedett a betonról és nyugat felé fordult. Anyámat  rögtön hívtam, hogy most már nyugodjon meg, én pedig a telexközpontban éjszakai műszakban dolgozó Adéllal tervezett egy-éjszakás kapcsolatra igyekeztem összpontosítani. Hiába, egy nagy család voltunk, ennek összes előnyével.

         Reggel Zsuzsika telefonált Londonból, minden rendben ment, és külön megköszönte az én segítségemet, amit jólnevelten elhárítottam.

         -Régen láttam valakit így félni – mondtam anyámnak, miután letettük a kagylót.

         -Minden oka megvolt rá – felelte szárazon anyám. – Százezer forint volt a bugyijában.

         Szegény Jenő, gondoltam, pedig mekkora fogás lett volna.

A Tadzs Mahal legendája

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk kifelé Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométeres keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa, az egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogost.  Hajt mindenki, mintha az életük múlna rajta.  És mintha az egész ország utazna  vagy szállítana valamit.

         Félúton megállunk egy – hogy is nevezzem pontosan – étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette tepsiben fűszeres spenót és  kemencében a lepény,  a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő  édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.

         -Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába – meséli.  - Nekik India csak ugyan a Korona Gyöngyszeme volt. A sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légiközlekedést.

         Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a helyi sör, azután indulunk tovább.

Az északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem itt állna egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség, a Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el magamtól, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember. Ott a Taj Mahal.

         És a legenda, ami övezi, egy igazi romantikus regény. A.  A XVII. században élt egy uralkodó, Shah Jahan, aki feleségül vette a gyönyörű szép fiatal lányt, Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Shah Jahan komolyan vette a kérést. A terveket a kor híres építészére, a francia Austin mesterre bízta, akinek még a feleségét is megölette, hogy érezze  át az ő fájdalmát. Az építkezés húsz évig tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal. Az  ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megtervezni és megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdagság, ami ezt  a szépséget létrehozta.

         Aztán belépünk: a kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebb a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír. Végül ide temették a császárt is.

         Shah Jahan  egy pillanatra sem tudott szabadulni a kibontakozó látványtól, teljesen megőszült, belerokkant. Szerette volna  a folyó túlpartján fekete márványból megépíteni saját síremlékét, ám  gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.

Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában

A Kék Marcipánszív Szerelmese

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi. Így volt természetes. És nem csak szerettem, hanem szerettem vele élni, mert kedves volt, jókedvű és alkalmazkodó. Miután anya meghalt, Panni pedig férjhez ment a közönyös, lusta könyvelőhöz, Selbach Palihoz, mi apával kettesben maradtunk a Böszörményi úti lakásban. Esténként zongoráztam neki.

         -Legyél zseni – mondta ilyenkor apa. – Mindig fordulj szembe a múlttal.

         Én akkor, 1975-ben húsz éves voltam, nem érdekelt a múlt, rajtam volt a pénzszerzési és az önállósodási kényszer. Apa szerette volna, ha a Zeneakadémián tanulok, Mozartot és Chopint játszok hangversenytermekben, de hiányzott belőlem az igazi tehetség vagy az a kitartás, ami ezt a tehetséget felszínre hozta volna, meg aztán akkor éppen a Kék Marcipánszívbe voltam szerelmes. A Kék Marcipánszív egy amerikai rockjazz alakulat volt,  fúziós zenét játszottak, valamiért ez volt a nevük, akkoriban szokásban voltak az ilyen különös nevek. Esténként a Pipacs bárban játszottam, egyik Kék Marcipánszív-dalt a másik után, meg Chic Coreát, sokat cigarettáztam, ittam, és felszínes lányokkal ismerkedtem. Volt barátnőm is, Pláner Ági, vékony, magas jogászlány, néha eveztünk együtt a Dunán, a saját lakásában lakott a Balzac utcában. Gyakran hívott, hogy aludjak nála, de én a Böszörményi úton szerettem reggelizni apával, a konyhaasztalnál. Kávéztunk és újságot olvastunk. Délutánonként kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszékünk, cigarettáztunk,  ha szereztem Lucky Strike-ot, akkor azt szívtuk, a közös kedvencünket, néztük az ötvenkilences villamosokat, amint kanyarodnak az Apor Vilmos tér felől és beszélgettünk. Apával mindig lehetett beszélgetni. Vasárnaponként Panniéknál ebédeltünk, megszokásból. Panni azt kérdezgette, mikor nősülök meg végre, Selbach Pali pedig arról beszélt, hogy milyen unalmas munka a könyvelés.

         -Nincs unalmas munka, csak unalmas ember – jegyezte meg ilyenkor apa, Selbach Pali megsértődött, mi pedig hazamentünk.

         Egyik este a Pipacsban odajött hozzám egy testes, túlillatozott férfi. Nem volt rokonszenves. Angolul beszélt. Megkérdezte, hogy nem akarok-e az Amerigo Vespucci nevű luxushajón milliomos utasok előtt zongorázni a Karib-tengeren. Ő volt Stan Morgan. Egzotikus mintájú nyakkendőt és díszzsebkendőt viselt.

         -Ezt kell játszanod. Ez az irányzat most nagyon megy. És te zseni vagy – mondta és hozzátette, hogy mennyit fizet érte.  Dollárban. Elintézi a repülőjegyet és szerez útlevelet is.

         -Az nem lesz könnyű – feleltem.

         -De nem is lehetetlen – mondta Morgan.

         Apa nem örült, hogy elmegyek, Panni ellenezte, Selbach Pali pedig azt mondta, hogy legyek óvatos, de hát Selbach Pali mindig, mindenkinek azt mondta, hogy legyen óvatos. És én sem mindig hittem abban, hogy sikerülni fog. Aztán egyszercsak csengetett a postás, egy barna kartonborítékkal a kezében. Abban volt az útlevél.

Egy hónappal később már az Amerigo Vespucci éttermében játszottam a milliomos közönségnek. Szép hajó volt a Vespucci, bejártuk vele a karibi szigeteket. Igen, a fúziós dzsezz akkor nagyon ment. Sok hódolóm volt, lányok is, persze. Napközben a fedélzeten szunyókáltam egy nyugágyban. Minden rendben volt, csak apa  hiányzott. Annyira hiányzott, ahogyan azt korábban elképzelni sem tudtam volna. Naponta hosszú leveleket írtam neki mindenféléről, aztán, ha kikötöttünk, feladtam a helyi postán.  Csupa jó hír. Meghosszabbították a szerződésemet, Morgan azt mondta, hogy akár nagy zenész is lehet belőlem, maradjak még egy évig a hajón, ő közben intézi az amerikai hangversenykörutat. Julie, egy finom, vöröshajú párizsi sanzonett lett az énekesnőm, akkoriban már francia dalokat is játszottunk és néha a kabinomban aludt. Apa vajon nem jönne el egy ilyen utazásra? Néhány hét a tengeren. Lenne időnk beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája. Telefonon is hívtam minden alkalommal, amikor kikötöttünk, de nem mindig sikerült beszélnünk. Éppen Nassauban, a Bahama-szigetek fővárosába jártunk, amikor megkaptam Morgan üzenetét arról, hogy megkaptam a szerződést, tíz amerikai város, utána lemezfelvétel Los Angelesben. Julie is jöhet velem.  Akkor bementem a postára, hogy felhívjam apát. Úgy festett, hogy csakugyan zseni leszek. Várni kellett a kapcsolásra, az óceán alatt foglaltak voltak a vonalak. A Bay Streeten cigarettáztam, néztem a kikötőben várakozó hajókat. Türelmetlen voltam. Aztán végre szólítottak.

         -Hogy vagy? – kérdeztem.

         -Minden rendben. Semmi különös.  És te?

         -Velem sem.

         Hallgattunk.

         -Nagyon hiányzol – mondta azután.

         -Te is nekem, apa.

         Megint hallgattunk. Szerettem volna elmesélni a szerződést, meg Julie-t, de aztán nem mondtam semmit.

         -Biztosan drága onnan telefonálni – mondta.

         -Nem számít, apa, beszélgessünk még.

         -Ha jössz, majd írjál. Várlak az állomáson.

         Aztán megszakadt a vonal.

         Már vissza sem mentem a hajóra. Julie-nak hagytam üzenetet. Beszéltem Morgannal, lemondtam az amerikai hangversenyeket. Akkor nem lesz lemez, mondta mérgesen, hát akkor nem lesz, feleltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy apa vár az állomáson, a Keleti füstös, huzatos peronján, ott, ahol elváltunk.

         Tulajdonképpen semmi sem változott. Reggelenként a konyhaasztalnál kávézunk, újságot olvasunk, aztán az erkélyen elszívunk egy Lucky Strike-ot. Még mindig szerettem apával élni és az, hogy az ember szeressen valakivel élni, nagyon fontos az életben. Talán a legfontosabb.

        

x

xx

Brüsszel, 1958

Soha nem szerettem visszamenni olyan városokba, ahol egyszer már jól éreztem magam. Ahol boldog voltam. Pedig nem szeretem ezt a szót, boldogság, van benne valami kislányos vágyakozás. Persze, boldognak lenni. Mindenki ezt akarja. De mit is jelent valójában? Ezt meg nem tudjuk biztosan.

         Éppen kilenc éves voltam, 1958-ban, a világkiállítás idején. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

        

Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg és fényképeztek bennünket, mintha más bolygóról jöttünk volna.

Mire emlékszem? Mindenre.

Brüsszel mennyire más volt! Nagy lakás a Rue de Chevaliers-n, hívólift, kaputelefon, a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, apámat fekete Buick szállította sofőrrel, Bon jour, Monsieur George, esténként sétáltunk a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, apám is elkísérte őket, közben egy munkatársát elküldte, hogy érdeklődjön, hány jegyet adtak el a magyar nap esti hangversenyére, hát ilyen  nincs, Odze elvtárs, jött vissza a fiatalember lelkesen, mi vagyunk a legjobbak, és én is úgy éreztem, hiszen akkor Brüsszelben minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap, amint a prímás a banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a  másnapra készült.

         Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

         És ennek fele sem tréfa.

         -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

         -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

         -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

         -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra? .

         -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

         Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseletbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.

Mobil, a hű barát

Hogyan telefonáljunk? Pontosabban: hogyan ne telefonáljunk. A távbeszélési szokások persze, ezt tudja mindenki, alapvetően megváltoztak a hordozható készülékek megjelenésével. Régen még így köszöntünk: Halló, itt Kovács-lakás. És persze nagy tere volt az úgynevezett telefonbetyárkodásnak is, mert minden személyi adat nyilvános volt, de ennek azért voltak jó oldalai is.  Ezek az idők azonban már elmúltak. A mobiltelefon igazi jelentőségét elnevezése is mutatja, függetlenek lettünk a vonalas hálózattól, már nem kell utcán telefonfülkéket keresgélnünk, ha sürgős beszélnivalónk van, ám mi is könnyebben elérhetőek vagyunk és elterjedt a telefon-függőség, mint gyógyíthatatlan népbetegség. Világszerte tapasztalat, hogy nem mindig azért beszélünk, mert sürgős mondanivalónk van, hanem azért keresünk mondanivalót, mert a kezünkben ott szorongatjuk a kommunikáció eszközét és zavar, ha tíz perce már nem beszéltünk senkivel.  Ne tagadjuk, szeretjük, ha hívnak bennünket, ezért látni, hogy ha nyilvános helyen megszólal egy csengőhang, mindenki lázasan kutatni kezd a saját telefonja után.

         Mi van, ha éppen ott és akkor nem szeretnénk beszélni azzal, aki hív? Nem kell mindig mindenkivel mindenhol társalogni, de illik egy üzenetben regisztrálni, hogy érzékeltük a hívást.

De amúgy jól használjuk? Már a bemutatkozással is komoly gondok vannak. Még mindig legszerencsésebb a magyar eredetű halló, mert ezzel jelezzük, hogy vonalban vagyunk (nem árt tudni, hogy a „hallom” szóból ered, amit Puskás Tivadar mondott első távbeszélgetésekor).  Bemutatkoznunk gyakorlatilag  majdnem felesleges, hiszen a hívó többnyire tudja, kinek a számát nyomkodta és mi is tudjuk, hogy ki hív, ismeretlennek pedig - amíg nem tudjuk, mit is akar tőlünk – felesleges, könnyen lehet, hogy csak téves hívásról van szó, amivel szükségtelen adatokat adunk ki.  Kerülendő a mondjad, még rosszabb a nyomjad, valamint a mi van? kezdőfordulat. Sokan szeretik megvillantani új készüléküket, vagy fontosságtudatuknak tesz jót, ha hívást kapnak, ezért tömegközlekedési eszközön vagy színházi szünetekben, lehetőleg a legsűrűbb tömegben igyekeznek feltűnően hangosan beszélni, közben körbe is pillantanak, hogy felmérjék a hatást. Igazán intelligens emberek ilyenkor félreállnak egy sarokba és röviden, halkan elintézik, amit el kell intézni. Nem szerencsés fogadni a hívást, amikor éppen egy üzlet pénztáránál fizetünk és mögöttünk többen állnak sorba, természetesen tilos vezetés közben, de nem tanácsolnám kerékpáron, ha egy fekvőrendőr (helyesen magyarul: sebességkorlátozó útelem) felé kormányozunk, mert nagy bukás lehet a vége. A rövid üzenetekre általában nem vonatkoznak illemszabályok, itt a cél a tömör, értelmes fogalmazás, nem kötelező - de kedves - a megszólítás, és az aláírás, amit jól helyettesít egy monogram. És persze, az sms-ek története sokszor a félreértések története, ezekről  mindenki tudna mesélni, de hát az sms attól jó, ha rövid, ez a lényege. Én  is kaptam már ilyen üzenetet:  ma délután négykor Adrienne.

Ebből tudtam, hogy vár a fodrászom.

Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában, a szellemes címet N. Kósa Judit találta ki, köszönet érte...

Esküvő

Nem szeretek esküvőkre járni és nem is értem azokat az embereket, akik  ebben örömet találtak. Mi érdekes van benne? És egyáltalán, mi közöm van hozzá? Két ember megjelenik egy vicces ruhába öltözött állami tisztviselő – vagy az Úr színére hivatkozva egy templomi alkalmazott – előtt és megosztják néhány a meghívott vendégekkel életük egy fordulatát, ami amúgy csak rájuk tartozik. A menyasszony ruhát csináltat vagy bérel, a vőlegény személyiségétől sokszor eltérő öltönyt választ, zenéken törik a fejüket, hogy vajon melyik megfelelő erre a magasztos alkalomra, hosszasan készülődnek egy szertartásra, ami nem több, mint egy elhatározás nyilvános megosztása.  Akarod-e az itt jelenlévő? De jól hallhatóan. A szülők és a rokonok könnyeznek, mintha meglepné őket a dolog. Jönnek a gratulációk, ölelések, puszik, kézrázások, a férj minden évben megemlékezik a házasságkötés napjáról, különösen a kerek évfordulókról, ha netán elfelejti, akkor a feleség azt gondolja, hogy már nem szereti.  Én még tanú is voltam egyszer, ez is valamilyen rejtélyes okból megtiszteltetésnek számított, de hát így írja elő a törvény, mert hiába akarja a vőlegény és a menyasszony, tanúk nélkül semmit sem ér az egész.

         És hát persze, nekem is volt esküvőm, még a nyolcvanas években és én is így tartottam helyesnek, elvégre ki kell mutatni, hogy nem csak érzelmileg, hanem törvényesen is összekötjük az életünket. Harminc felé jártam, abban a korban, amikor más barátaim és volt osztálytársaim már elváltak, ügyvédhez jártak, mert rájöttek arra, hogy az, amit az esküvőn megígértek, nem tudják vagy nem akarják betartani, gyerekelhelyezésen, villákon, késeken, tányérokon veszekedtek, bíróságon békítő tárgyaláson bizonygattak.

Szóval kellett az esküvő. Előzetes megbeszélés az anyakönyvvezetővel, tisztáztuk, hogy a házasságkötésnek jogi akadálya nincs, akkor már amúgyis hónapok óta együtt laktunk, és a szomszédok örökké azt kérdezgették, hogy mikor lesz az esküvő. Az anyakönyvvezető a naptárját nézegette, aztán sikerült találnia egy szabad fél órát.

         -Lenne egy kérésem – mondtam. – Szeretném, ha nem lenne beszéd. Kimondjuk, amit kell, felhúzzuk a gyűrűt, hitvesi csók, aláírások és már itt sem vagyunk.

         -Ez egy ünnepélyes alkalom, ilyenkor… - próbálkozott az anyakönyvvezető. Fiatal, rokonszenves asszony volt, nyilván hitt abban, amit csinál. – Akkor majd csak röviden. Vannak üzenetek, amelyeket…

         -De mégiscsak a mi esküvőnk – feleltem. – És mi így szeretnénk. Se örökkön-örökké, se jóban-rosszban, se békében, se viharban, semmi. Megoldható?

         -Természetesen – egyezett bele az anyakönyvvezető, bár érezhetően nem szívesen.

         Minden úgy ment, ahogy kértük. Az anyakönyvvezető kedves volt és szűkszavú. Akarod-e az itt jelenlévő?  De jól hallhatóan. Gyűrű, hitvesi csók, aláírások, tanúk, ahogy kell. Gratulációk, puszik, kézrázások, legyetek boldogok.

         Csak anyám volt rosszkedvű.

-Ma már semmi sem az igazi. Gépiesen csinálják, még beszéd sem volt. Így  semmi ünnepélyesség nincs benne. Remélem, nem te voltál az a hülye, aki ezt kérte?