Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - XII. Az Akadémiáról a Bem rakpartra

1992-ben éppen akadémiai sajtófőnöki pályafutásom csúcsán voltam, amikor valahogy ráuntam. Jól haladt az arculatépítés, az akkoriban átalakuló médiában sikerült sok szakértőnket elhelyezni, népszerűsíteni azt az intézményt, amit sokan egyáltalán nem ismertek az országban, vagy elvont tudáskodásnak tartották mindazt, ami a budapesti székházban és a kutatóintézeti hálózatban történik. Kíváló vezetőim voltak, Berend T. után Kosáry az elnök, Láng István a főtitkár, Csurgay Árpád főtitkár-helyettes, minden támogatást megkaptam tőlük, amit csak akartam. Akkor jött a ráunás. Ez jellemző rám, amikor valami elkezd jól menni, vagy éppen nem akar menni. A ráunás után azonban mindig jön a hogyan-tovább? érzés. Éppen ebben a hogyan-tovább? hangulatomban voltam, amikor az Akadémia utcában összefutottam Gulyás Andrással, régi barátommal, aki akkor a Külügyminisztérium sajtó-főosztályának vezetője volt. Különös év volt az az 1992, már semmi sem volt a régi, de még semmi sem volt igazán új, zavaros átmenetek uralták a közéletet, ki hová tartozik és ki minek tartja magát? Demokrata? Szoci? Reformszoci? Visszavágyódó szoci? Lelke-mélyén-komcsi? Liberális? Konzervatív? Centrista. Ezekről a dolgokról beszélgettünk ott, az Akadémia utca sarkán. 

    -Nem akarnál a külügyben dolgozni? - kérdezte.

    -Nem - feleltem. 

Akkoriban jelent meg ez a novelláskötetem, a következő már a nyomdában volt, azt gondoltam, nehezen tudnék beilleszkedni  a külügy merev és bürokratikus szervezetébe.  

     Gulyás néhány nappal később újra felhívott, azért adjál be egy életrajzot. Persze, feleltem, de végül nem adtam be. Sokkal inkább vonzott a politikai újságírás, vagy a Rádió. Az lett volna az igazi. Voltak már rádiós ismerőseim, mind okos és szellemes emberek voltak, azt el tudtam volna képzelni.  Aztán megint eltelt néhány hét és felhívott Peisch Sándor külügyi helyettes államtitkár, aki addig csak az írásaimból ismert és egyszer, még a nyolcvanas években egy repülőjáraton utaztunk Frankfurtból Budapestre. Később jó barátok lettünk, még két évig, a londoni kiküldetésem kezdetéig jól is dolgoztunk együtt. 

    -Hallom, nem akarsz a külügybe jönni - mondta. - Pedig találtunk neked egy jó kis helyet. 

Előszavak egy életrajzhoz: XI. Apa

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi, gyerekkoromtól így volt természetes. Harminc éves voltam, ő hatvan,  amikor otthon rosszul lett. Másnap a Kútvölgyiben a főorvos behívott magához az irodájába és természetes egyszerűséggel csak annyit mondott, egy hónapja van hátra. Ez a dolog elhatalmasodott. Nehéz az ilyesmit felfogni. Majdnem lehetetlen, mégis fel kell fogni, mert van ilyen betegség, és azt is fel kell fogni, hogy nem tudnak rajta segíteni. Ültem a folyosón, a kórterem előtt, néztem, ahogy komoly arccal jönnek-mennek az orvosok, és ezek a szavak voltak a fejemben. Nem tudnak segíteni.  Nem mondtuk meg apának, sem én, sem az orvosok, azt mondtuk, kivizsgálás, és ha jobban lesz, majd hazajöhet, néha még egy-egy hamis mosollyal biztatták is, de én úgy éreztem, hogy tudja és az életben való természetes hit helyett ő már a halálnak való megadást választotta. Minden nap meglátogattam, ültem az ágyánál, ezek a látogatások minden értelem és hit nélküliek voltak, csak azért mentem, hogy lássam, amíg életben van, mert lesz majd egy nap, amikor már nem fogom látni. Már nem is beszélgettünk, csak ültem. Vidámkodtam, meg régi, közös történeteket meséltem meccsekről meg gombfociról, de közben éreztem, hogy felesleges vidámkodni és ezt ő pontosan tudja. Nem is akarta, hogy látogassam, mert nem szerette, a betegnek látom. Az éjjeliszekrényén az órája, amit már nem nézett, mert az időnek nem volt jelentősége, egy kis, tranzisztoros rádió, amit már nem hallgatott,  mert már a híreknek sem volt jelentőségük. Otthagyott ebéd, kávéscsésze. Szobatársa is csendben feküdt, őt nem látogatta senki, én köszöntem neki, ő visszaköszönt, amikor eljöttem, jobbulást kívántam neki, pedig tudtam, hogy nem lesz jobbulása.

    Bandi szerette, hogy író vagyok, sokat beszélgettünk tehetségről és kitartásról, szerencsés korban éltem, nincs háború, nem kell félnem, amiért zsidó vagyok. Harminc éves voltam, tudtam, hogy nem vagyok zseni, alapvetően közepes képességeimmel igyekeztem jól együtt élni. Akkor már egyedül laktam, volt egy kis lakásom a Mártonhegyi úton, néha meglátogatott, csak úgy, kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszék, cigarettáztunk, ha szereztem Lucky Strike-ot, a régi kedvencét, akkor azt szívtuk. Apával mindig lehetett beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája.

    Soha nem panaszkodott, úgy gondolta, hogy végül is szerencsés volt, az élet sok mindent megadott neki, mindig azt mondta, nem kell örökké mérlegelni jó és rossz között. Megöregedett, és tudta, hogy most már sok jót nem hoz neki az élet.

    Néztem őt a kórházi ágyon. Már alig volt élet benne. Tudtam, hogy már soha többé nem fogunk beszélgetni. Néha még eszébe jutott valami, összefüggéstelenül kérdezett ezt-azt, de már nem hallotta a választ. Aztán egyszer csak felém fordult. Tisztán beszélt, mint régen.

    -Most már csak várunk, jó?

    Igen, feleltem.

         

 

Leszállás Minszkben és túszdráma a fedélzeten

A vasárnapi Ryanair-történetről jutott eszembe, hogy tavaly nyáron megjelent a "Túszdráma a fedélzeten" című doku-regényem, amiben egy varsói eset kapcsán összefoglalom az elmúlt évtizedek jelentős repülőgép-eltérítéseit és eltérítési kísérleteit, valamint egyes politikai motivációkat. 

A mostani, példa nélkül álló eset ismeretében talán nem árt felidézni, mi is történt 1976. június 27-én:  a Palesztin Népi Felszabadítási Front és a német Forradalmi Sejtek nevű szervezet két-két tagja Athénban, kihasználva a repülőtéri ellenőrzés hiányosságait feljutott az Air France 139-es, Tel-Avivból Párizsba tartó járatára, és a görögországi felszállás után hatalmába kerítette a gépet. A terroristák először a líbiai Bengáziba repültek, ahol a gépet feltöltötték üzemanyaggal, majd tovább indultak Uganda fővárosa, Kampala felé.
            Előre megtervezett terv és útvonalválasztás volt, az akció pedig még a legképzettebb hírszerző szerveket is meglepte.  Athén ugyan szerepelt azoknak a repülőtereknek a listáján, ahol a biztonsági intézkedések hiányosak voltak, de a görög hatóságok csak a vállukat vonogatták. Uganda, ez a viharos múltú közép-afrikai ország ebben az időszakban a hírhedt diktátor, Idi Amin Dada uralma alatt állt, aki az előző esztendőkben, az 1972-es müncheni olimpián a Fekete Szeptember által végrehajtott vérfürdő üdvözlésével, Adolf Hitler méltatásával számos tanújelét adta Izrael-ellenességének, tehát a gépeltérítők előre kidolgozott terv szerint cselekedtek. E feltételezést erősíti, hogy Amin rendkívül szívélyes „vendéglátónak” bizonyult: miután az Air France járata június 28-án leszállt a kampalai repülőtéren, az ugandai diktátor a terroristák használatára bocsátotta az Entebbe terminálját, lehetővé tette, hogy újabb palesztin fegyveresek csatlakozzanak hozzájuk, sőt, katonaságot is kirendelt a védelmükre. A gépeltérítők a landolás után két csoportra osztották az Airbus utasait, és az izraeli állampolgárok, illetőleg a zsidó származásúak kivételével mindenkit szabadon bocsátottak. Végül a géppel érkező 246 fő közül 94-en maradtak túszként az Entebbe repülőterén, akikhez a francia nemzetiségű Michael Bacos kapitány és a személyzet önként csatlakozott. A terroristák foglyaikért cserébe negyven Izraelben és 13 más országban raboskodó palesztin terrorista fogoly három napon belüli szabadon bocsátását követelték. ..

        Ennyit előzetesként....

Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - X. Írás és más dolgok

Nem úgy van, hogy író akartam lenni, ez már gyerekkoromban eldőlt, egyszerűen az lettem, ezt igazolják az Első Írott Emlékek hat-hét éves koromból. Bármit, bárhol, bármiről. Csak írni. Ez volt a legkedvesebb időtöltésem. És ez nem is változott. Történeteket írni. Hogyan jönnek a történetek? Maguktól. Hallok valamit, beszélgetek valakivel, elképzelem, hogy hallok valamit, elképzelem, hogy beszélgetek valakivel, képek jelennek meg, hangokat hallok, fantázia, ezt szokták mondani, gyerekkoromban azt mondták, füllent, később, enyhébben, konfabulál, hogyan csináljunk megtörténteket a meg-nem-történtekből és a soha-meg-nem-történhetettekből, fantázia, képzelőerő és egy kis varázslat, hogy a megfelelő pillanatban írjam le. Nem hamarabb, amikor még éretlen a gondolat és nem is később, amikor már nem érdekes, amikor már más foglalkoztat, ma már nem számít, keverem a valóságot a képzeletemmel és ez a legjobb az egészben. 

          Az első írások persze, kézzel, átmásolva, javítva, másolva, újraírva, azután végre géppel. Erika. Fogalom volt. Amikor legjobban ment az írás, akkor kellett benne szalagot cserélni. Hogyan-maszatoljuk-össze-magunkat. Nem szeretek újraírni, nem nagyon van türelmem újraolvasni, amit írtam, elégedetlen vagyok, aztán erőt veszek magamon, mégis elolvasom. Rossz olvasó vagyok. Nem eléggé alapos. Másképpen is olvasok, mint egy nem-író. Szeretek többször is elolvasni egy könyvet, mindig más szempontból.

          Pedig olvasni mindig kell, az olvasás is olyasféle kiszakadás a valóságból, mint az írás. Majdnem. És mindent élvezettel kell olvasni. Mindent, amit csak lehet, a házirendtől és a vasúti menetrend függelékétől kezdve a Thibault-családig, az Ulysses-től Kipling naplójáig és Ady Endre publicisztikájáig, mindent. Biztos sok írónak nincs szüksége rá, nekem szükségem volt rá. Amikor először olvastam Thomas Mannt, arra gondoltam, így kell írni. Később úgy olvastam, hogy így úgysem lehet írni, akkor meg minek. Még később már élveztem, ahogyan Thomas Mann írt, én meg majd másképpen írok, mondtam magamnak. Hallgatni kell másokra, lehet, hogy okos dolgokat mondanak. Nem kell mindent megfogadni, van az emberben egy ösztönös szégyenérzet, amiért más jobban tud valamit, azt kell leküzdeni. Érettség kell ehhez is, mint sok minden máshoz. Látni, hogy a dolgok az életben okkal történtek, hogy az, amit valamikor véletlennek tartottam, egy jel volt, előjáték ahhoz, ami később történt, és annak is oka volt, hogy úgy és akkor történt. Ha rossz dolog történt velem, hajlamos voltam szerencsétlenségnek tartani, pedig az okulás milyen fontos, abban is meg meg kell találni a gyönyörűséget, hiszen ahány ember, annyi élet, ahány élet, annyi értelem, és ahány értelem, annyi keresés, arasznyi az a földzug is, ahol élünk, arasznyi csak a legtovább fennmaradó hírnév is, ezt írta Marcus Aurelius, akinek írásai fölött szívesen moralizáltam, máskor meg azt gondoltam, hogy könnyű moralizálni, amikor az ember éppenséggel római császár.

            Az írás egy külön szoba az életben, ahová csak az író léphet be. Akkor megszűnik a világ, ott az író egyedül van. Ott lehet önmaga. Akkor minden más csak értelmetlen összevisszaság,  csak ez az egy marad. És ezek az élet igazi pillanatai.  Semmi más nem számít, sem szerelem, sem család, sem pénz.

            Fontos a siker? Fontos. Még fontosabb, hogy azt érezzem, jól írtam meg valamit, és az is fontos, hogy tudjam, mikor van kész. Hogy már ne érezzek kísértést, hogy tovább írjam.  Hogy melyik az utolsó szó, amit még javítok. Hogy pont jó legyen.

            Aztán a nagy kihívások. A siker és a csalódás. Törvényszerű részei az írói életnek, egyiktől sem kell félni, és egyikben sem kell hinni.  A siker ajándék, a jól végzett munka jutalma, amit vagy megkap az író, vagy nem, nem lehet számon kérni. Vannak, én úgy hívom, „válságos napok”, amikor nem megy az írás. Úgy érzem, vége. Többé nem leszek író. Nincs arra biztosíték, hogy a képességem kitart egy életen át. Aztán visszajön a képesség,  de nem az ihlet jön meg, hanem a kitartás és a megszállottság hozza meg az eredményét. Kurvára kell ám nyomni néha, ezt Esterházy mondta egyszer, talán viccesen, de közben, ahogy ő tudta csak, komolyan. Nem egyszerű munka, az író a testét-lelkét feláldozza érte. Nincs munkaidő, nincs hétvége, nincs szabadság. Cserébe ott van az a szoba. A saját szobája.

          Régen nem szerettem, ha a társaságomban más írókat dicsértek, ma már nem így vagyok ezzel. Grecsó, Vámos, Esterházy, Spiró, Korniss, Lengyel - őket személyesen, de a többiek is, szerencsére sokan, csupa kíváló író.                                       Kortársaim. Milyen jó.  

Előszavak az életrajzomból, amit nem írok meg IX. - Komolyan gondolta

 

1988-ban véget ért az indiai külszolgálat, új lakásba költöztünk, a lányok Budapesten iskolába mentek. De hogyan tovább? Két regényt is befejeztem, összeállt egy novelláskötet, rendszeresen megjeletek írásaim, negyven éves leszek, úgy éreztem, egy keresztút előtt állok, amikor döntenem kell. Változott az ország, erősödött a rendszerkritika, lényegében mindenki szabadon írhatta, amit akart. Boros főosztályvezető, akiről már írtam, támogatta a hivatali pályafutásomat, marasztalt a minisztériumban, még előléptetést is kilátásba helyezett, de akkor rámtört a szabadságvágy, újságíró leszek, felhívtam szerkesztő-ismerőseimet, rádiós-barátaimat, el is hangzottak laza ígéretek, de semmi komoly. Szóval, hogyan tovább? Ez a szokásos kiküldetés-utáni-helykeresés időszaka volt.  Akkor megint összejött életem három motívumából kettő,  a szerencse és a véletlen. Egy évvel korábban találkoztam Delhiben Berend T. Ivánnal, az Akadémia elnökével. Egy hetet töltöttünk együtt, jóba lettünk, akkor azt is mondta, örülne, ha nála dolgoznék, az Akadémia Hivatalában. Külszolgálatban sokszor mondanak az embernek ilyesmit, az ígéretek azonban legtöbbször csak addig tartanak, amíg elválunk a repülőtéren.   

           Berend azonban komolyan gondolta. A titkárnője hívott telefonon, adott egy időpontot. Az Elnök Úr várja. Ha lehetne, holnap reggel.

          -Lenne egy sajtófőnöki állás – Berend ezzel kezdte a beszélgetést. – Az együtt töltött idő alatt úgy ismertelek meg, hogy alkalmas vagy rá. Vállalnád?

 

Előszavak a meg nem írt életrajzomhoz - VIII. A legszörnyűbb nap.

A hetvenes évek Ferihegyen. Minden napra emlékszem, de arra a napra örökké emlékezni fogok. Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára, mielőtt becsukja az ajtót és lehet, hogy csak ötven perc van az életéből.  

            1971. szeptember 16, csütörtök.  Átlagos nap Ferihegyen, a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Papírmunka. Megbeszélés a kapitánnyal és a hajózó szerelővel,  üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. Tu-134-es, HA-LBD,  a pilóták nem szeretik ezt a gépet, sok a gond vele, minden műszak gyanakodott, hogy valami rejtett hibája lehet. A járat késéssel indul, a parancsok már türelmetlen, gyerünk már, induljunk, romlik az időjárás Kijevben, a fedélzeten pártküldöttség, ilyenkor senki sem szereti kését. Minden rendben. Fedélzeti okmányok, utolsó utaslétszám-ellenőrzés, mehetünk. Jó utat. Mindig ezt mondjuk.  Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő néhány szót vált velem.

-Megkaptam az új autómat  - mondja. - Jössz velem  délután néhány kört?

-Persze  - felelem. Megszorítja a kezemet, lejövök a lépcsőn. Egy utolsó pillantás. Becsukja az ajtót. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművek indulnak, a gép felszáll. Néztem, amint emelkedik, behúzza a futókat, gyönyörű balkanyar. Szerettem ezt a látványt, az elszakadást a földtől. Szabályszerűen bekönyveltem az indulási adatokat, volt egy kis időm a következő járatig, cigaretta, aztán egyszer csak egy érzés a gyomromban, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene, nézem a telexgépet, Kijevből sem telex, sem érkezési üzenet, de hát a szovjetek soha nem telexeztek azonnal, sőt, sokszor nem is írtak egyáltalán, felhívom a diszpécsereket, biztosan leszállt, nyugtat meg Palics, a szolgálatvezető.

Aztán egyszercsak süketek lettek a telefonok, hírzárlatot rendeltek el, a forgalmiba pedig bejött egy férfi sötét öltönyben, az arca csupa ránc, közel hajolt hozzám, odavan a Kijev, ezt mondta, vagy inkább csak suttogta,  elvitte magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem rontottad el. Én is reméltem, közben az ablakon át a leszállópályát figyeltem, hátha mégis megjelenik, aztán felmentem a diszpécserekhez, igyunk valamit, végül nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki. Mondják, hogy folyamatosan romlott az időjárás, kétszer is megkísérelték a leszállást, aztán beigazolódott a műszakiak összes aggodalma, ezer méter magasan leálltak a hajtóművek. Vajon miért nem fordultak vissza még időben,  persze, ez volt a kérdés, utólag innen, egy budapesti irodából könnyű kérdéseket feltenni, és jogos is lehet minden kérdés, de hát nem mi voltunk ott a pilótafülkében, ahol egy pillanat alatt dönteni kellett, ott, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek.

Ötven perc lett volna az út Kijevig.

"A repülés feltalálása semmiség. Repülőt építeni, az már valami. A repülés: az minden." - Otto Lilienthal. 

 

 

Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - VII.

Ferihegy, forgalmi iroda, első munkahelyem a Főiskola után. Sok jó és rossz dolog történt velem, sokat tanultam égi és földi dolgokról, itt éltem át életem első nagy veszteségét is. Most jöjjön az egyik legrosszabb nap.