1988-ban
véget ért az indiai külszolgálat, új lakásba költöztünk, a lányok Budapesten
iskolába mentek. De hogyan tovább? Két regényt is befejeztem, összeállt egy
novelláskötet, rendszeresen megjeletek írásaim, negyven éves leszek, úgy
éreztem, egy keresztút előtt állok, amikor döntenem kell. Változott az ország,
erősödött a rendszerkritika, lényegében mindenki szabadon írhatta, amit akart. Boros
főosztályvezető, akiről már írtam, támogatta a hivatali pályafutásomat,
marasztalt a minisztériumban, még előléptetést is kilátásba helyezett, de akkor
rámtört a szabadságvágy, újságíró leszek, felhívtam szerkesztő-ismerőseimet,
rádiós-barátaimat, el is hangzottak laza ígéretek, de semmi komoly. Szóval,
hogyan tovább? Ez a szokásos kiküldetés-utáni-helykeresés időszaka volt. Akkor megint összejött életem három motívumából
kettő, a szerencse és a véletlen. Egy
évvel korábban találkoztam Delhiben Berend T. Ivánnal, az Akadémia elnökével.
Egy hetet töltöttünk együtt, jóba lettünk, akkor azt is mondta, örülne, ha nála
dolgoznék, az Akadémia Hivatalában. Külszolgálatban sokszor mondanak az
embernek ilyesmit, az ígéretek azonban legtöbbször csak addig tartanak, amíg elválunk a repülőtéren.
Berend azonban komolyan gondolta. A
titkárnője hívott telefonon, adott egy időpontot. Az Elnök Úr várja. Ha lehetne, holnap reggel.
-Lenne egy sajtófőnöki állás – Berend
ezzel kezdte a beszélgetést. – Az együtt töltött idő alatt úgy ismertelek meg,
hogy alkalmas vagy rá. Vállalnád?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése