Előszavak XXXIV. - Kínáról - I

A söfu Kínában mesterembert jelent,  valójában azonban szaki, akik úgy tesz, mintha értene valamihez, miközben nem ért semmihez, és valójában tudjak is, hogy nem ért semmihez, ám mégis megcsinál mindent, amivel megbízzák. Pekingi lakóparkunkban ez többnyire úgy működött, hogy ha elromlott, mondjuk, a konyhai lámpa, telefonáltam a recepcióra, ők értesítették a fődiszpécsert, a diszpécser konzultált az aldiszpécserrel, aki aztán menesztette a söfut. A söfu meg is érkezett, természetesen szerszámok és alkatrészek nélkül, hogy szemrevételezze, mi a helyzet. Szemrevételezés nélkül nincs javítás. 

        A kínai söfu nem találékony, nem is az a feladata, hogy találékony legyen. Ma vízcsapot szerel, holnap fűtést, holnapután kertet ápol, nincs ideje elmélyedni a feladat megoldásának rejtélyeiben. Az igazi, mester-söfunak több kitűző is van a zsebében, mindig olyat visel, amilyen a feladat elvégzéséhez kell. A söfu felkapcsolja a világítást, bólogat, lekapcsolja, felkapcsolja, hogy biztosra menjen. A konyha sötétben marad, ebből megállapítja, hogy a hiba valós (nyilván nem hisznek a külföldinek), megkérdezi, hogy telefonálhat-e. Természetesen telefonálhat, felelünk. Hogy pontosan kit hívott, a diszpécsert-e vagy a nagynénikéjét, ezt nem tudom, mert nem beszélem a nyelvüket. A beszélgetés sem igazi beszélgetés, inkább hallgat és mormol egy-egy szót, majd kitölt egy ugyancsak kínaiul szerkesztett nyomtatványt, amit aláírat velem, majd elmegy. Hozzávetőlegesen fél óra múlva ismét jön, immáron hoz magával égőt. Ámde kiderül, hogy a szereléshez nem elég magas. Feltesz egy kérdést kínaiul, nem értjük. Rámutat a telefonra, nyilván azzal a céllal, hogy szeretné használni. Tessék, mutatom. Hosszan beszél, hosszan hallgat, megint hosszan beszél, megint hosszan hallgat, bevallom, majd megőrülök a kíváncsiságtól, hogy kivel és miről társaloghat. Végül átadja a kagylót. Az egyik recepciós kislány van a vonalban, kérdezi, hogy van-e létránk.

            -Miért nem hoz magával létrát a szerelő? – dörrentek rá.

            -Sorry – szeppen meg, de hát nem érti, hogy a kerekszemű, nagyorrú férfi miért ideges. A söfut nem is zavarja a kis közjáték, jókedvűen távozik, majd újabb fél óra múlva megjelenik egy létrás söfu társaságában, elkíséri őket egy pót-söfu, sőt, egy pót-pót-söfu is, aki segít a létra felállításában, miután levertek néhány festményt a falról és eltörték kedvenc vázánkat, de hát elvégre a munka nem tréfadolog, áldozatok nélkül nincs győzelem. Megérkezik a söfu-diszpécser, aki telefonon tartja a kapcsolatot a szerelőközponttal. A létrás-söfu irányítása mellett a szerelő-söfu felmászik a létrára, a másik két pót-söfu meg fogja a létrát. Közben egyfolytában csevegnek, mobiltelefonjuk legalább annyiszor szólal meg, mint egy divatos tőzsdeügynöknek, miért is foglalkoznának az én értelmetlen bosszankodásommal.

             Általában négy-öt látogatás szükségeltetik, mondjuk egy kisebb dugulás megállapításához, amelyet követően ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy az elhárítás pontosan meg is történjen. A kínaiakat azonban az efféle hiábavaló kísérletek nem zavarják. Jókat nevetgélnek, főleg rajtam, gondolom. Megpróbálták, nem sikerült, majd próbálkoznak újra. És lehet, hogy akkor sem sikerül.

             De miért kell ezen mérgelődni?

 

Szia Péter, Szia Gyuri

Egy évvel alattam járt a Radnótiban. Mindig azt gondoltam magamról, hogy milyen különös, érzékeny és furcsa fiú vagyok, amíg meg nem ismerkedtünk. Ő sokkal különösebb, érzékenyebb és furcsább fiú volt, mint én. Sok olyan dologról beszélgettünk, ami neki már természetes volt, aminek az értelmét már tudta, ma már nyilvánvaló előttem, hogy nem csak a költészethez – és minden más íráshoz – volt már akkor  is kivételes tehetsége, hanem a felismeréshez, a jelenségek értelmezéséhez. Más távlatokban gondolkodott az időről, a zsidóságról, a családról, az elveszített család romjairól, szellemi értékekről, de mindig egyszerűen, világosan, és csak ezt a szót tudom használni: átláthatóan. Egyszerűen beszélt, halkan, mint aki nem biztos magában.            

    Sokszor találkoztunk, később is. De azok a beszélgetések, a Radnóti hosszú folyosóin, hazafelé, a Cházár András utcában, azok maradnak meg bennem örökre. Találkoztunk az ÉS-ben is, csak pár szót váltottunk. Akkor az volt az érzésem, hogy sokkal közelebb kellett volna kerülnünk egymáshoz. De ez hülyeség. Mindig közel voltunk egymáshoz.

Előszavak XXX. - Fordításaim, a kitartó kertész

Harminc éves koromban már sokan - felfedezve biztos angol tudásomat és íráskészségemet - javasolták, hogy bátran fordítsak és miután kedvet is éreztem hozzá, megpróbáltam. Novellákkal kezdtem az akkori népszerű irodalmi folyóiratban, a Nagyvilágban. Később regények következtek, Irwin Shaw például, szinte sorozatban. Nagy példányszámban nyomtatták, és egyre több munkát kaptam. Egyszer Ungvári Tamással beszélgettem a fordításról, aminek nagy mestere volt. "Bátran fordítsál" - tanácsolta. A bátorság nála azt jelentette, hogy néha el kell szakadni a szövegtől. "Az eredetit angol vagy amerikai olvasónak írták, te pedig magyar olvasónak fordítod. Ezt sokan nem értik, betegesen ragaszkodnak az eredetihez. A cím pedig baromi fontos."  A Berlin kávézóban beszélgettünk. Már indult, aztán visszafordult. "Lektorálj fordításokat. Az a legjobb iskola."

    John Le Carré volt a kedvenc íróm, szerettem volna őt fordítani. Eredeti nevén John Moore Cornwell, dolgozott a brit hírszerzésnek és elhárításnak is, szerintem ő írta a legjobb kémregényeket a világon. És miután nagyon szerettem a könyveit, szerettem volna lefordítani. Egy alkalommal, egy kézfogás erejéig találkoztam is vele, 1995-ben, amikor a londoni sajtóklubban tartott előadást az új világrendről, "amiben Kína lesz a főszereplő." 

    2005-ben azután a Saxum megbízott új regénye, a Constant Gardener fordításával, amihez kis szorongással kezdtem hozzá, mégiscsak egy Le Carré van a kezemben. Már a cím is kétségbe ejtett. Magyarul kitartó kertészt jelentett, és miután Magyarországon Le Carré nem tartozott a legismertebb írók közé, attól tartottam, hogy a könyv a kertészkedési szakkönyvek közé kerül a könyvesboltokban. Eszembe jutott Ungvári tanácsa, így lett a magyar cím: Az elszánt diplomata, ami egyébként pontosan tükrözte a cselekmény lényegét. 

    A regényből film is készült, aminek magyar szinkronjához az általam kitalált címet és megírt szövegeket használták. A film ma is műsoron van még. 

    Ungváriról köztudott volt, hogy nem szívesen osztogat elismeréseket, engem azonban a könyv megjelenése után csak felhívott.

    -Na látod. Jó cím lett. Mondtam én neked. Így kell. 

    

Előszavak XXVIII. - A tökéletes Martini

Főiskolai nyári gyakorlatomon egyszer Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Része volt a képzésnek, hogy a szakma minden részletét alaposan ismerjük. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Figyeltem, hogyan beszélnek az emberek egymással és hogyan beszélnek a pincérrel. Hányféle hangsúlyt használnak. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá. Művészkém, a te vendéged. 

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – nézett rám Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalember, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélos pohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. 

         -A Martini koktélos pohárban, művész úr, ahogy tetszett parancsolni – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.

         -Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.

         -Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák közül és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

 

Előszavak - XXVII.: Életbölcsességek

 

Ezekből kaptam eleget egész életemben. Mint mindnyájan.  Középiskolás koromban a "nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni" tartozott a nagy igazságaim közé. Később jöttek a válogatott Lao-ce idézetek, ma már látom, hogy lényegében sületlenségek. Példaképem Ungvári Tamás volt, aki kitalált görög és római filozófusok okoskodásaival kápráztatta el a hallgatóságát és élvezte az ezekért járó elismerő pillantásokat. Én is rákaptam erre a szórakozásra és rájöttem, hogy minél latinosabban hangzik valami, annál könnyebben elhiszik még azok is, akik tudnak latinul. Perfectum magnum laudat tempus, meg ilyenek. Később hasonló kitalációkat vetettem be kínai dinasztiák és császárok nevével. Most éppen ez a Seneca-gondolat a kedvenc bölcsességem. "Az élet legnagyobb része úgy telik el, hogy helytelenül cselekszünk, nagy része úgy, hogy nem csinálunk semmit, egész életünk pedig úgy, hogy mást teszünk, mint kellene." 

Ez valódi. 

Előszavak XXXI. - Pekingi kinevezés

Nem oda jelentkeztem, megint előjött a régi álom, Jakarta, megkaptam a kinevezést, már megvettem az útikönyveket, de a választás után az új külügyi vezetés másképpen gondolta. 2002 júniusában, egy péntek délután, éppen a munkaidő végén hivatott Kovács külügyminiszter. Régóta ismertük egymást, szinte baráti volt közöttünk a kapcsolat, de ha az embert pénteken délután, a munkaidő végén hívatja a miniszter, az általában nem jelent jót. Elfogott a balsejtelem. Én amúgy is ilyen balsejtelmes-alkat vagyok, és gyakran lefilmezem magamban mindazt, ami esetleg történhet. Kovács kedvesen  fogadott, nem sokkal korábban vette át a kinevezését, jókedvű volt. 

       -Ragaszkodsz Jakartához? - kérdezte, akkor már komolyan. 

        Ott ültünk, a Bem rakparti irodájában. Mondhattam volna, hogy ragaszkodom Jakartához, de Kovács hangsúlyából azt éreztem, hogy azt szeretné hallani, hogy nem ragaszkodom. Lehet, hogy biztonsági őr leszek, vagy menzafőnök, akkor meg hiába is ragaszkodnék.

        -Nem - feleltem. 

        -Akkor jó - Kovács mintha megkönnyebbült volna. - Mert mi arra gondoltunk, hogy inkább Pekingbe kellene menned. Fontos hely, kell oda egy tapasztalt diplomata, aki ráadásul írástudó. És neked is jobb lesz. Ott leszel a világpolitika környékén. És még könyvet is írhatsz róla. Hétfő reggelig gondold át.

        Átgondoltam. Vagy inkább úgy tettem, mint aki átgondolja. Egy miniszteri "úgy gondoltuk" lényegében döntés volt. Kezet fogtunk, Kovács kikísért a lépcsőházig. 

        Az épület már majdnem üres volt. Végigmentem a kihalt folyosókon, megkerestem azt az irodát, ahol 1992-ben külügyi pályafutásomat kezdtem. Vannak pillanataim, amikor szinte megáll velem az élet. Végiggondolom a múltat, felidézek arcokat, aztán megpróbálom elképzelni, hogyan alakul a jövő. 

         A kiutazás előtt néhány nappal Budapesten találkoztam Bayer Mihály leendő nagykövetemmel.

        -Nem könnyű hely - mondta. - Szar a klíma, nyáron forró, télen hideg, tavasszal porviharok vannak. Sok a meló, a kínaiakkal nagyon nehéz, én kemény pasas vagyok, akit nem fogsz szeretni, én sem téged, de sokat tanulsz majd tőlem. Nem lesz időd regényt írni. 

        Majdnem így történt. Nem volt könnyű.  Szar volt a klíma, nyáron forró, télen hideg, tavasszal porviharok voltak. Sok volt a meló, a kínaiakkal nagyon nehéz volt, ő csakugyan  kemény pasas volt, sokat tanultam tőle, de a végén megkedveltük egymást. 

        És még regényt is írtam. 

        Kínáról meg még majd hosszabban.

        (Fotó: a magyar nagykövetség Pekingben)

    

 

Előszavak - XXXIII. - Szóvivő - I

Peking után szóvivő lettem a Külügyminisztériumban. Elődöm, Polgár Viktor javasolt Göncz Kinga miniszternek. Képzett, okos diplomata volt, régóta ismertük egymást. Amikor megkérdeztem tőle, hogy egy szóval hogyan jellemezné ezt a munkát, azt mondta: strapás. Együtt dolgoztam Gál Zoli kormányszóvivővel, széles látókörű, okos fiú volt, akkor a jövő egyik politikusát láttam benne. És együtt dolgoztam a tragikus sorsú Daróczi Dáviddal is. Érzékeny volt és finom, túl-érzékeny, ami ezen a pályán nem szerencsés adottság. Hiába adtam egyszer a kezébe Rudyard Kipling "Ha" című versét, ami sok nehéz helyzeten átsegíti az embert, neki nem használt. 

    Mielőtt  kineveztek, részt vettem egy rövid brit tanfolyamon. Az első órán pontosan elmondták, mi ennek a munkának a lényege. „A szóvivőnek nem feladata az, hogy reflektorfényben sütkérezzen, s még csak az sem, hogy állandóan őt idézze az újság. Egy szervezetnek – legyen az bármilyen vállalkozás, hivatal, vagy akár politikai párt - stratégiája és üzleti célkitűzései vannak, amelynek szolgálatába állítottak egy kommunikációs koncepciót. A szóvivő legfőbb feladata, hogy a cég sajtómegjelenéseiben fegyelmezetten, egységesen és következetesen közvetítse ezt a stratégiát, mégpedig annak a közönségnek a beszélt nyelvén, amit az adott orgánum megcéloz.  Törekedni kell a tömörségre, a humor pedig szinte feltétel. Az önmagát fényező, locsogó szóvivő egyszerűen tévedés. A szóvivő mindig legyen elszánt, de ne csodálkozzon, ha indok nélkül leváltják vagy feljelentik. A szóvivő soha nem sértődik meg, csak akkor, ha erre utasítják.” Világos beszéd volt.