Harmadik harmad.: Ráadás. Tíz másodperc.

Harminc évig eszembe sem jutott.  Ha mégis eszembe jutott, tiltakoztam még magamban is a gondolat ellen is. Nem akarok nősülni. Voltak lányok, persze, hosszabb-rövidebb kapcsolatok, de hogy valakivel együtt éljek, az fel sem merült bennem.

Aztán tíz másodperc elég volt.

Talán véletlenül, talán a sors, hogy egy hónappal apám halála után. Mindketten a Dorottya utcában dolgoztunk, ő korábbi munkahelyemen, a Malévnél.

Köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk, összeakadt a pillantásunk, azután mentünk tovább. Látszólag, mintha mi sem történt volna.  Aztán egyszer, munkaidő végén, a Vigadó előtt megálltunk beszélgetni. Egy kávé. Másnap délben séta a Petőfi Sándor utcában. Levelet adtam fel  a postán, ő addig hanglemezeket válogatott a Rózsavölgyiben. 

       A Zserbó előtt találkoztunk.

         -Szeretném feleségül venni – mondtam.

         -Férjnél vagyok – felelte.

         -Az nem akadály.

         -És van egy kisfiam is.

         -Az sem akadály.

         Elnevette magát.

         -Nem is ismer. És én sem ismerem magát.

         -Nem számít.  

         Délután hazakísértem. Gyalog a Margit-hídon, a Zsigmond térig.  Hétfőn az első megbeszélt randevú. 

         Azóta soha nem beszélünk arról, hogy ismerjük-e egymást.