Harmadik harmad:11.: Erzsébet királyné útja

(Lassan a sorozat végéhez közeledünk) Most a lényeg a kamaszkor és a szerelem. Érettségi előtt álltam. Régen volt, a hatvanas években. Írónak készültem, a rádióban már fel is olvasták egy novellámat, büszke voltam tehát és öntelt. Csak hát az orosz. Az sehogyan sem ment.        

-Mi lesz velem?  - kérdeztem  szomorúan Inyesza Vlagyimirovnától,

akit a tantestületben a legjobban szerettem. Alacsony, vékony  orosz asszony volt, csupa akarat, elszántság, de megértés és gyengédség is. Szeretett engem, mindig elolvasta  a készülő írásaimat.

-Akarni kell  - felelte. Kissé törve, de pontosan beszélt magyarul. Átölelte a vállamat.  - Az a legfontosabb. Majd én keresek megoldást.

         A megoldás egy egyetemista lány volt az Erzsébet királyné úton. És gyönyörű. Nem is lány.  Jelenség. Fehér blúz, karkötő, skót mintás szoknya. Azonnal beleszerettem, de hát abban a korban két év korkülönbség fényéveket jelentett,  így a  reménytelen szerelem önbecsüléssé alakult. Korrepetálás. Szörnyű szó. Mint egy halálos betegség. Miben halt meg? Korrepetálásban.

         -Nagyon tetszett a novellád a rádióban – mondta a lány az Erzsébet királyné úton már az első órán.  - Főzök teát.

         Kimentem vele a konyhába. A szüleivel lakott, de délután mindig kettesben voltunk. Csészéket vett elő, vizet forralt, aztán a szobájában ittuk meg. Kis íróasztala volt, ott ültünk egymás mellett.  Angol kekszet ettünk. Szerettem volna megérinteni a kezét. Néha nagyot sóhajtott és szomorúan nézett rám.

-Te ennél sokkal okosabb vagy. Csak hát az akarat. Az hiányzik.  

         És akkor nagyon kezdtem akarni. Megtanultam, hogy milyen nagy erő az akarás. Nem ment könnyen. Azt akartam, hogy ő mondja azt, hogy na, ugye. Fel is írtam magamnak minden füzet első oldalára: az akarat helytállás. Még anyám is csodálkozott, megkérdezte, milyen az a lány, akihez különórákra járok.

         -Pattanásos – hazudtam.

         Inyesza is gyakran érdeklődött, hogy haladunk,mindig azt feleltem neki, hogy haladunk. És haladtunk is. Gyakran maradtam ott, akkor már oroszul beszéltünk. Lermontovot olvasott fel nekem.

         Végül az érettségi is jól sikerült. Vettem a Baross téren egy csokor virágot, hogy megköszönjem, el is mentem villamossal az Erzsébet királyné útjára, de aztán inkább odaadtam egy arra járó idős néninek. Néha, később, ha arra jártam, mindig felnéztem az ablakára, az első emeleten. Mindig kerestem ürügyet,  hogy láthassam, pedig tudtam, hogy reménytelen. De jó érzés gondolni rá.

         Erre való a szív.