-Vigye innen az újságírókat – mondta nekem elnöksége első napján némi csendes türelmetlenséggel. – Itt komoly munka folyik.
-Kíváncsiak az Elnök Úrra – feleltem. Ő volt az átalakult rendszer első akadémiai elnöke, ez magától értetődő volt.
-Maga a sajtófőnök – nyugodott bele. De azért jólesett neki.
Egy hét múltán csakugyan ritkábbak lettek a telefonhívások, az újságírók más hírekre vadásztak.
Egy délután Kosáry hivatott.
-Mi van, már nem vagyok érdekes? – kérdezte kíváncsisággal vegyes gyanakvással.
-Ez a dolgok természete – válaszoltam. – Majd lesznek események, és akkor újra érdekesek leszünk.
-Maga a sajtófőnök, maga tudja – sóhajtott.
Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elöl ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszélgettünk, azt gondoltam, talán elaludt.
Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elöl ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszélgettünk, azt gondoltam, talán elaludt.
-Megmondtam Antall Jóskának is – szólalt meg aztán olyan halkan, hogy abban sem lehettem biztos, hozzám beszél. – Megmondtam nekik, hogy új korszak van. Többé nem panaszkodhatunk az elnyomóinkra. És nem kenhetünk rájuk semmit. Ilyen helyzetekben pedig a legnagyobb veszély a saját hülyeségünk. Ettől senki sem fog megmenteni bennünket.
Hallgattunk egy ideig.
- Olvasta a Délibábok Hősét?[1] – kérdezte azután.
-Nem olvastam – ismertem be. Kosárynál nem lehetett füllenteni, illetlenség is lett volna.
-Van benne egy jó mondat: „A magyar mindent hisz, mit fél vagy remél”. Így aztán, ha a remények nem válnak valóra, jön a hivatkozás a balsorsra.
Aztán már nem beszéltünk többet.
1991-ben megjelent Morvai Ferenc, a hirtelen meggazdagodott nagyrédei üzletember, megalakította a „Megamorv-Petőfi Bizottságot” és úgy vélte, hogy a burjátiai Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját. El is mondta mindenkinek: „Amire a kommunista Akadémia képtelen volt, az sikerült egy lelkes magyar vállalkozónak.”
Ez azonban csak a látszat volt. Szentágothai akadémikus egyetlen pillantást vetett a csontváz fényképére és máris megállapította: „De hiszen ez egy nő!” – meg hát voltak egyéb, nemzeti színű ábrándokkal összehangolt tévelygések is. „A magyar mindent hisz…” – ez jutott eszembe. Az akadémiai szakemberek véleménye akkor az volt, hogy nem hallgathatunk tovább. Még Szentághothai is felhívott, érdeklődött, hogy mi lesz a következő lépés.
-Morvai tudomásom szerint Petőfi temetésére készül – újságolta. – Már meg is rendelte az ágyútalpat, amivel Ferihegyen várják. Nos, mi lesz?
Beszélnem kell Kosáryval, feleltem neki.
-Maga a sajtófőnök, nem? Hát álljon elő valamivel – és letette a kagylót.
Másnap reggel az irodájában vártam Kosáryt. A téma akkor már valamennyi újságot foglalkoztatta.
-Ki kell lépnünk a nyilvánosság elé, mielőtt mindenkit megbolondít – javasoltam.
-Szó sem lehet róla – Kosáry nagyon mérges volt. – Azt nyilatkozza az egyik lapban, hogy engem feljelent Gorbacsovnál, mert kommunista vagyok! Ez bolond!
-Éppen ebben áll a veszélye. Most csak az Akadémia mentheti meg a helyzetet – kicsit patetikusan hangzott, amit mondtam. De hát ez a hely szelleme is volt, ott álltam Barabás Miklós Széchenyi-portréja alatt.
-Az Akadémia ilyen alakokkal nem áll szóba – mondta Kosáry határozottan.
-Az Akadémiának állást kell foglalnia, méghozzá nyilvánosan. Elnök Úrnak személyesen.
-Nekem? – nézett rám Kosáry.
Nehéz pillanat volt.
-Igen, a Professzor Úrnak. Meggyőző lenne.
-Soha – mondta Kosáry. – Soha.
Másnap megjelent a Magyar Televízió forgatócsoportja az Akadémia székházában. Szokás szerint magam kísértem Kosáryt a felvételre.
-Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálunk – mondta a lépcsőfordulóban. Megigazította a nyakkendőjét. – De hát maga a sajtófőnök. Maga tudja.
Elmosolyodott. Kis mosoly volt, de fontos.
A fotón: Kosáry Domokos elnökkel és Láng István főtitkárral egy sajtóbeszélgetésen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése