Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - VII.

Ferihegy, forgalmi iroda, első munkahelyem a Főiskola után. Sok jó és rossz dolog történt velem, sokat tanultam égi és földi dolgokról, itt éltem át életem első nagy veszteségét is. Most jöjjön az egyik legrosszabb nap. 

Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - VI. A nevem

Talán ezzel kellett volna kezdeni. A nevemmel. Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte, amiért ilyen különleges, az egyetlen ebben az országban.  A ritka név sokszor előny. Ha valaki megkérdezte, honnan származik, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége, kitaláltam, mint annyi minden mást az életemben.

- Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel. Nem volt nehéz dolga, az általános iskolát Indiában végeztem,  jól beszéltem, csak éppen a nyelvtant nem ismertem.

Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.

- Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.

Micsoda rosszindulat, gondoltam. Ott ültem öltönyben, nyakkendőben és semmi sem jutott eszembe. Hanft úr előre figyelmeztetett, hogy a fiatalokat sokszor megfingatják, de semmi gond, majd legközelebb sikerül.

- Sohasem voltam nő fürdőszobában – feleltem angolul.  

- Márpedig ez a feladat – felelte a tanárnő szigorúan és a bizottság tagjaira nézett, akik egyetértően bólogattak.

- Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Ott álltam a hosszú, rideg folyosón, és egyáltalán nem voltam büszke magamra. Mögöttem akkor nyílt a terem ajtaja, a bizottság elnöke  jött ki a folyosóra.

- Odze!

Megálltam, ott álltunk szemtől szemben. Arra gondoltam, hogy bocsánatot kérek.

- A maga édesapja az Odze Bandi?

- Igen – feleltem.

 - A legkedvesebb tanítványom volt. Nálam vizsgázott tíz éve, mielőtt Indiába mentek. Na, jöjjön vissza!

Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - V. India, folytatás

Abban, amit később elértem az életben, nagy szerepe van Indiának. Ezzel fejeztem be az első részt. Akkor azonban nem egészen így láttam. Írói tevékenységem első terméke 1978-ban a „Ténymásolatok” volt, novelláskötet, a Magvető adta ki, Ördögh Szilveszter volt a szerkesztő, jó volt vele dolgozni. Akkor már hivatalnok voltam, ebédidőben jártam át hozzá, néztem, hogy milyen figyelmesen bogarássza a kéziratomat. A büfében futottam össze egyszer Lengyel Péterrel, máskor Kornis Misivel, Spíróval, mindig  jókat beszélgettünk. 1980-ban jött egy regény, a „Tőled függ”, ami már elismeréseket is hozott, dicsérték a címválasztást, a „jellemábrázolást” – ami nekem mindig középiskolás butaságnak hangzott -, és a „karakterformálást”. Egy írótársam megkérdezte, honnan ismerem így az életet. Érdekes kérdés volt, nem is tudom, feleltem-e rá. Már a Főiskola is sok élményt adott, utána következett a Malév, az aztán csakugyan élet volt, és bennem az élmények mind megragadtak, anélkül, hogy különösebben erőlködtem volna a megragadásukért, ezek aztán  valamilyen formában előjöttek az írásokban.

          1983-ban megkaptam a Delhi Kulturális Intézet igazgatóhelyettesi állását, amiben sokat segített Boros Róbert, akkori főnököm. Nem voltam párttag, ez a tényező fontos volt a pályázatok elbírálásánál, ő minden illetékesnek azt mondta, hogy be fogok lépni, bízzanak csak bennem.  Az illetékesen bíztak bennem, de a belépés elmaradt.

           Delhi kényelmes munkahely volt, szerettem a gyerekkori éveim nosztalgikus kiteljesedését, másrészt szüntelenül az foglalkoztatott, amit minden reggel megkérdeztem magamtól. Hol van az író? Sokat írtam ugyan, postán küldözgettem haza a szerkesztőségeknek a kéziratokat, nem nagyon válaszolgattak, talán mégis hiba volt kijönni Indiába, gondoltam csalódottan, mert megjelenés nélkül nem éreztem magam igazi írónak. Pedig látszólag minden rendben volt körülöttem. Csak hát mégis, mi lesz velem? Rövidesen negyven éves leszek, ami egy hindu tanítás szerint mindig fordulópont egy férfi életében, de én nem éreztem, hogy bármilyen fordulópont következne. Pedig voltak élményeim, volt érzelmi fordulópont is, és akkor ez a szám, a Negyven lett a következő regényem címe.  Egy házasság bukásának és egy férfi válságainak története.  Jó könyv lett, elégedett voltam vele. Sok mindent megírtam benne, ami megtörtént velem, azt is, ami megtörténhetett volna és azt is, amiről szerettem volna, ha megtörténik.

            Saját kiadásban jelent meg 1986-ban, ami akkor meglehetősen körülményes munka volt, még „cenzori” engedélyt is kellett hozzá szereznem, amit – milyen ironikus – munkáltatóm, az akkori Művelődési Minisztérium adott ki.

          Abban, amit később elértem az életben, nagy szerepe van Indiának. Ezt akkor értettem meg, amikor 1988-ban visszatértem Magyarországra. Más ember lettem. India átalakított. Tíz évet töltöttem abban az országban. Megértettem, hogy van más világ, vannak másfajta gondolatok, más célok, fesztelen lettem, oldottabb, szabadabb,  okosabb és belátóbb. A „Negyven”-ben  pedig végre megtaláltam a saját hangomat. 

Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - IV. India

1959-ben tízéves voltam, amikor egyik este apa egyszercsak megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem Indiába utazni. Õ akkor a külkereskedelemben dolgozott, sokat utazott, de mindig egyedül. Mi az az utazás? Ezt sem nagyon tudtam. Csak láttam, ahogy összecsomagol, becsukja a bőröndjét, megmutatta az útlevelét és a repülőjegyét, megpuszilt és elment otthonról. Ez volt a kiküldetés. Négy év, mondta apa, ha nem bírjuk, akkor csak három.

    Nem állítom, hogy keveset tudtam Indiáról, inkább azt mondhatnám, hogy semmit sem tudtam. Azt tudtam, hogy hogy Budapesten élünk, pontosabban a Hernád utcában, tudtam, hogy délutánonként jó dolog a Városligetben focizni, és kéthetente hajat kell vágatni a Bajza utcai fodrászatban. A Vasas volt a kedvenc csapatom. Körülbelül ennyit tudtam a világról. De bíztam apában, és mindig boldogsággal töltött el, ha együtt lehettem vele. Így aztán majdnem mindegy volt nekem, hogy hol van India.

    Nagyon szerencsés gyerekkorom volt. Majdnem tökéletesen megtanultam angolul, megtanultam, hogy létezik más kultúra, más élet és más értékrend, mint a sajátom, megtanultam alkalmazkodni idegen körülményekhez. Abban, amit később elértem az életben, nagy szerepe van Indiának.

    (Folytatom)

Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - III

 Az igazi válaszoknak a családból kell jönniük. Tudtam, hogy zsidó vagyok, a nagyszüleim lakásában ott voltak a zsidó élet kellékei, de ők sem beszéltek róla,  Soá, csak így. A vitrinben a veszteségek fényképei, róluk sem beszéltünk. Anyámék sem beszéltek róla, éppen elég volt, gondolom, hogy tudták. Összejártak néhány házaspárral, most már tudom, hogy valamennyien zsidók voltak.

         Tizenhét éves voltam, Varga Julit kísértem haza a Puskin mozitól a Balzac utcáig. Ez volt az első randevúnk, közben megálltunk a Pozsonyi úton, egy cukrászdánál, Juli evett egy sütit a pultnál állva. Piros-kék kockás blúzt viselt. Milyen szép lány, gondoltam, miközben villázott. Járni fogok vele, határoztam el.

          -Te is zsidó vagy? – kérdezte, amikor megálltunk a kapujuk előtt.
          -Igen – feleltem.
          Akkor este apámtól megkérdeztem. Hogy mit is jelent. Pontosan mit jelent. Mit jelent az, hogy zsidóság? Mit jelent az, hogy zsidó? Apám zárkózott ember volt, mai eszemmel azt mondanám, depressziós. Könnyű témákról mindig viccelődött, de a komoly dolgokat kerülte. Akkor azért válaszolt. Ez egy olyan út, mondta, aminek nincs vége és amin, ha elindulsz, nem lehet majd sem megállni, sem visszafordulni. Megtapasztalod. És az lesz a te zsidóságod, amit megtapasztalsz.

          Később aztán sok minden mást is elmesélt.

Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - II

Még egy emlék a gyerekkorból. Szerettem írni. Szerettem fogalmazni. Senkivel sem szerettem megbeszélni a gondolataimat. A meséket szerettem és a rejtélyeket. Ott volt apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat? Nem jön előbb, nyugtatott meg anya, arra való a menetrend, hogy a vonat ne jöjjön előbb. A Hernád utcában laktunk, közel a Keletihez, öt perc alatt odaértünk sétálva is, de én mégis attól féltem, hogy elkésünk. Alig vártam, hogy induljunk, anya azonban aprólékosan készülődött, nézte magát a tükörben, fontos, hogy egy feleség ilyenkor csinos legyen, mondta. Már ott toporogtam az előszobában, kabátban és sapkában, és vártam rá. Legszívesebben futva tettem volna meg az utat, de anya még a kirakatoknál is megállt, amiket pedig már ezerszer látott. Szerettem a pályaudvarokat. A Keletit meg különösen. A levegőben keveredett az olajos talpfák szaga a várakozók idegesen elszívott cigarettáinak füstjével. Szorítottam anya kezét és verejtékezett a homlokom. Mert mi lesz, ha apa nem jön haza? 

          És akkor megjelent a távolban, piros és zöld jelzőfények között, mintha a semmiből bukkant volna elő, a bécsi vonat. Már a mozdonyt is láttam. Kandó. A mozdonyvezető unott arccal könyökölt ki az ablakon, mint akinek mindegy, hogy megérkezik-e vagy sem. Anya rám szólt, hogy ne legyek ideges. Csikorogtak a fékek, kivágódtak az ajtók. Szerettem volna azonnal felfedezni apát, anya is őt kereste, de én láttam meg előbb. Letette maga mellé a bőröndöt a földre, széttárta a karját. Apa. Beszívtam az illatát, amiben keveredett a cigarettafüst, az arcvíz és az otthoni biztonság. Hogy végre itthon. Kimentünk az állomás elé. Hűvös szél fújt. Taxiba ültünk, én előre, a sofőr mellé, hogy lássam a műszerfalat, anya és apa hátra. Fogták egymás kezét. A taxisofőr megkérdezte, hogy merre járt az elvtárs, apa pedig azt felelte, hogy Linzben. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Apa a nappali közepén kinyitotta a bőröndöt. Hiába tagadtam, már alig vártam az ajándékokat. A szobát hirtelen furcsa illat töltötte meg, amit már jól ismertem. Banán, narancs, anyának kölni. Ez volt a Nyugat. Ajándékok. Nekem játékautó, majd holnap játszol vele, mondta apa, aludjál, mert holnap iskola, betakart, aztán leoltotta a villanyt. Amikor aztán egyedül maradtam, lábujjhegyen a szekrényhez mentem, kivettem az ajándékot, egy kis Mercedes-Benz modellt, az orromhoz tartottam. Matchbox. Ez volt a dobozra írva.

         Beszívtam az illatát. 

Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - I

 

A Bethlen téren, a harmadikon laktunk anyámékkal, hárman. Az Odze-család. Egyke voltam, ezt sokan gúnyosan mondták rám az iskolában, mintha tehettem volna róla. Minden egykét elkényeztetnek, ezt is mondták, de én tudtam, hogy engem nem kényeztettek el. Anyámat Mancinak szólítottam, apát Bandinak, ahogyan ők is egymást, nálunk ez volt a természetes. Fölöttünk, a negyediken  a Grosz-család. Nagypapa és nagymama. Nagymama a nagypapát Zoltánnak hívta, soha másképpen nem hallottam, legtöbbször felkiáltójellel a végén. Zoltán!  Nagypapa Rózsikámozta nagymamát, mindig nagyon kedvesen, kicsit meghúzva az á betűt, mintha mindig kérne vagy kérdezne valamit. Gimnazista koromban hétköznapokon nagymamáéknál ebédeltem, azután hazamentem, végre egyedül lehettem. Szerettem egyedül lenni, nekem akkor is, és később is ez volt a természetes állapot. Esetleg tanultam, vagy, mint általában, úgy csináltam, mintha tanulnék, valójában színdarabokat írtam, regényeket olvastam, lányokról álmodoztam, azoknak a lányoknak, akikbe szerelmes voltam, shakespeare-i hangulatú szonetteket írtam, de lényegében az íráson és az olvasáson kívül más nem érdekelt. Voltak szakkörök, amikre járhattam volna, de egyik sem érdekelt. Nem voltam szorgalmas, a tanáraim mind azt mondták, hogy okos vagyok, de „nem elég szorgalmas.”

          Az ezerkilencszázhatvanas  évek. A múlt század. Nagymamáék voltak az igazi család, volt egy bejárónőjük, Ilus néni, valamilyen egészen távoli rokonságból, amit néha megpróbáltak elmagyarázni, de soha nem tudtam követni, mindig együtt étkeztek hármasban a konyhában, Ilus néni a  rádiót hallgatott takarítás közben, szerelmes volt a kor divatos táncdalénekeseibe, mindig azért kesergett, amiért nem tudott valamelyikükhöz férjhez menni, akkor most nem suvickolnám itt a padlót, Gyurika, hanem lógatnám a lábam egész nap. Nagypapa délelőtt a Népszavát olvasta, délután az Esti Hírlapot, keresztrejtvényt fejtett, a megoldást postán beküldte a szerkesztőségnek, de soha nem nyert semmit, mindig a bulisták viszik el a pénzt, mondta ilyenkor, de csak félig-mérgesen, mint aki tudja, hogy az élettől körülbelül ennyit lehet elvárni. Nagymama főzött vagy a szomszédban fecsegett, esténként tévét néztek, nagypapa korán elaludt, nagymama egy ideig ébresztgette, nagypapa időnként felriadt és állította, hogy ő soha nem alszik a tévé előtt.  Vasárnap délutánonként meglátogatták nagypapa vagy a nagymama testvéreit, vagy ők jöttek vendégségbe hozzájuk, akkor nagymama  vaníliás kiflit sütött, a férfiak kártyáztak, nagyokat nevettek és lecsalózták egymást.

    A zsidó világban éltek, abban az értékrendben hittek. Minden ünnepet tartottak. Minden ünnep a hagyományról, az emlékekről és a tanulásról szólt. Nagypapa péntekenként átment a zsinagógába, úgy beszélt a többiekről, hogy a hittestvéreim, néha meglátogatta őket Welsch rabbi, egyszer én is ott ragadtam, mert  tetszett nekem a rabbi, volt valami kíváncsisággal vegyes jókedv a tekintetében, akkor nagymama vaníliás kiflit sütött, a rabbi kedvencét, aki csomagolt is a feleségének, kávét ittak, semmiségekről beszélgettek, halkan.

    Mi egy emelettel lejjebb, a harmadikon igazi szocreál életet éltünk. Bandi egy külkereskedelmi vállalatnál volt vezető állásban, Manci a Belkereskedelmi Minisztériumban. Munka után együtt jöttek haza, azt vacsoráztuk, amit nagymama ebédre főzött maguknak és egy lábosban lehozta nekünk, csak melegíteni kellett. Vacsora után cigarettáztak és kávéztak, Bandi szidta a rendszert, Manci elégedetlenkedett, amiért apám elégedetlen.

    Apám sokat utazott, kiskoromtól megszoktam, de mindig nagyon vártam, hogy hazajöjjön. Amikor távol volt, úgy éreztem, mintha meghalt volna.