Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - IV. India

1959-ben tízéves voltam, amikor egyik este apa egyszercsak megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem Indiába utazni. Õ akkor a külkereskedelemben dolgozott, sokat utazott, de mindig egyedül. Mi az az utazás? Ezt sem nagyon tudtam. Csak láttam, ahogy összecsomagol, becsukja a bőröndjét, megmutatta az útlevelét és a repülőjegyét, megpuszilt és elment otthonról. Ez volt a kiküldetés. Négy év, mondta apa, ha nem bírjuk, akkor csak három.

    Nem állítom, hogy keveset tudtam Indiáról, inkább azt mondhatnám, hogy semmit sem tudtam. Azt tudtam, hogy hogy Budapesten élünk, pontosabban a Hernád utcában, tudtam, hogy délutánonként jó dolog a Városligetben focizni, és kéthetente hajat kell vágatni a Bajza utcai fodrászatban. A Vasas volt a kedvenc csapatom. Körülbelül ennyit tudtam a világról. De bíztam apában, és mindig boldogsággal töltött el, ha együtt lehettem vele. Így aztán majdnem mindegy volt nekem, hogy hol van India.

    Nagyon szerencsés gyerekkorom volt. Majdnem tökéletesen megtanultam angolul, megtanultam, hogy létezik más kultúra, más élet és más értékrend, mint a sajátom, megtanultam alkalmazkodni idegen körülményekhez. Abban, amit később elértem az életben, nagy szerepe van Indiának.

    (Folytatom)