Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - VI. A nevem

Talán ezzel kellett volna kezdeni. A nevemmel. Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte, amiért ilyen különleges, az egyetlen ebben az országban.  A ritka név sokszor előny. Ha valaki megkérdezte, honnan származik, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége, kitaláltam, mint annyi minden mást az életemben.

- Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel. Nem volt nehéz dolga, az általános iskolát Indiában végeztem,  jól beszéltem, csak éppen a nyelvtant nem ismertem.

Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.

- Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.

Micsoda rosszindulat, gondoltam. Ott ültem öltönyben, nyakkendőben és semmi sem jutott eszembe. Hanft úr előre figyelmeztetett, hogy a fiatalokat sokszor megfingatják, de semmi gond, majd legközelebb sikerül.

- Sohasem voltam nő fürdőszobában – feleltem angolul.  

- Márpedig ez a feladat – felelte a tanárnő szigorúan és a bizottság tagjaira nézett, akik egyetértően bólogattak.

- Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Ott álltam a hosszú, rideg folyosón, és egyáltalán nem voltam büszke magamra. Mögöttem akkor nyílt a terem ajtaja, a bizottság elnöke  jött ki a folyosóra.

- Odze!

Megálltam, ott álltunk szemtől szemben. Arra gondoltam, hogy bocsánatot kérek.

- A maga édesapja az Odze Bandi?

- Igen – feleltem.

 - A legkedvesebb tanítványom volt. Nálam vizsgázott tíz éve, mielőtt Indiába mentek. Na, jöjjön vissza!