Abban, amit később elértem az életben, nagy szerepe van Indiának. Ezzel fejeztem be az első részt. Akkor azonban nem egészen így láttam. Írói tevékenységem első terméke 1978-ban a „Ténymásolatok” volt, novelláskötet, a Magvető adta ki, Ördögh Szilveszter volt a szerkesztő, jó volt vele dolgozni. Akkor már hivatalnok voltam, ebédidőben jártam át hozzá, néztem, hogy milyen figyelmesen bogarássza a kéziratomat. A büfében futottam össze egyszer Lengyel Péterrel, máskor Kornis Misivel, Spíróval, mindig jókat beszélgettünk. 1980-ban jött egy regény, a „Tőled függ”, ami már elismeréseket is hozott, dicsérték a címválasztást, a „jellemábrázolást” – ami nekem mindig középiskolás butaságnak hangzott -, és a „karakterformálást”. Egy írótársam megkérdezte, honnan ismerem így az életet. Érdekes kérdés volt, nem is tudom, feleltem-e rá. Már a Főiskola is sok élményt adott, utána következett a Malév, az aztán csakugyan élet volt, és bennem az élmények mind megragadtak, anélkül, hogy különösebben erőlködtem volna a megragadásukért, ezek aztán valamilyen formában előjöttek az írásokban.
1983-ban megkaptam a Delhi Kulturális
Intézet igazgatóhelyettesi állását, amiben sokat segített Boros Róbert, akkori
főnököm. Nem voltam párttag, ez a tényező fontos volt a pályázatok
elbírálásánál, ő minden illetékesnek azt mondta, hogy be fogok lépni, bízzanak
csak bennem. Az illetékesen bíztak
bennem, de a belépés elmaradt.
Delhi kényelmes munkahely volt, szerettem a
gyerekkori éveim nosztalgikus kiteljesedését, másrészt szüntelenül az
foglalkoztatott, amit minden reggel megkérdeztem magamtól. Hol van az író? Sokat írtam ugyan, postán küldözgettem haza a
szerkesztőségeknek a kéziratokat, nem nagyon válaszolgattak, talán mégis hiba
volt kijönni Indiába, gondoltam csalódottan, mert megjelenés nélkül nem éreztem
magam igazi írónak. Pedig látszólag minden rendben volt körülöttem. Csak hát
mégis, mi lesz velem? Rövidesen negyven éves leszek, ami egy hindu tanítás
szerint mindig fordulópont egy férfi életében, de én nem éreztem, hogy
bármilyen fordulópont következne. Pedig voltak élményeim, volt érzelmi
fordulópont is, és akkor ez a szám, a Negyven
lett a következő regényem címe. Egy
házasság bukásának és egy férfi válságainak története. Jó könyv lett, elégedett voltam vele. Sok
mindent megírtam benne, ami megtörtént velem, azt is, ami megtörténhetett volna
és azt is, amiről szerettem volna, ha megtörténik.
Saját
kiadásban jelent meg 1986-ban, ami akkor meglehetősen körülményes munka volt,
még „cenzori” engedélyt is kellett hozzá szereznem, amit – milyen ironikus –
munkáltatóm, az akkori Művelődési Minisztérium adott ki.
Abban, amit később elértem az életben,
nagy szerepe van Indiának. Ezt akkor értettem meg, amikor 1988-ban visszatértem
Magyarországra. Más ember lettem. India átalakított. Tíz évet töltöttem abban
az országban. Megértettem, hogy van más világ, vannak másfajta gondolatok, más
célok, fesztelen lettem, oldottabb, szabadabb, okosabb és belátóbb. A „Negyven”-ben pedig végre megtaláltam a saját hangomat.
Azok, akik soha nem hagyták el ennek a szegény országnak a szűkös kereteit, hogy más kultúrák ismereteire szert tegyenek, soha nem tapasztalták meg a szélesebb világot fizikai valójában és nem jöttek rá, hogy minden relatív és az agyuk begyöpösödött a magyar rögben: “kavarok, majd megoldom a haverokkal”, “szerzek hamis védettségi igazolványt”, stb., soha nem lesznek képesek érdemben befolyásolni az ország előremenetelét. A tuskóság, tuskóságot szül.
VálaszTörlés