Bejrút

Bemutató szeptember 28,  szombat,  18 óra,  Budapest,
Örkény könyvesbolt,  Szent István körút 26,
valamint
szeptember 29, vasárnap  16 óra Aeropark (Liszt Ferenc repülőtér)

Afganisztáni kalandjaim - II

Már a kétezres évek. Akkor Göncz Kinga külügyminiszter szóvivőjeként utaztam újra. Ilyen barátságos külsejű gépkocsi várt bennünket a repülőgép lépcsőjénél.
-Kabulban most ez a helyzet - mondta rosszkedvűen a nagykövet. Úgy fest, a nagykövetek változnak,  a rosszkedv marad. - De ha aknára futunk, mindegy, kiskanállal szednek össze bennünket.
Göncz Kinga azonban bátor asszony volt, ha már eljöttünk, az ilyen apróságok nem riasztják meg. Minden magyar delegáció-tag mellé jutott egy marcona, napszemüveges amerikai biztonsági tiszt, térdükön géppisztoly.
-Kalasnyikov? - igyekeztem tréfálni, sikertelenü.
Éjszaka a Serena Hotelben.

Előkelő szálloda, előkelő környezetben.
-Ha lövöldözést hallotok, nem kell megijedni - mondta rosszkedvűen a nagykövet. - A főváros biztonságos.
A magas kerítést most már nem szovjet, hanem amerikai katonák őrizték. Egy komor hangulatú tárgyalás a külügyminiszternél, azután egy még komorabb a kábítószer-kereskedelem felszámolásáért kinevezett államtitkárral. Találkozás békefenntartó magyar katonákkal. Csoportkép a támaszponton.
Elutazás előtt, a repülőtéren a nagykövet megszorította a kezem.
-Piszkos egy hely ez a Kabul. Szívesen mennék máshová. Szólhatnál egy szót az érdekemben a miniszter-asszonynak. Mégiscsak te vagy a szóvivő.
Hát persze, gondoltam. Mégiscsak.

Afganisztáni kalandjaim - I.

Még 1981-ben történt, amikor a magyar kultúrdiplomáciában dolgoztam. Éppen Nagy Barátok voltunk Afganisztánnal, erősíteni kellett a kapcsolatokat, a kulturális kapcsolatokat pedig aztán különösen. Ki is kellett mutatni a Nagy Barátságot, ezért a politikai vezetés úgy döntött,  szervezzünk fénykép-kiállítást Kabulban a magyar társadalom eredményeiről, hátha megjön a kedvük a szocializmus építéséhez. Ragyogó, gondoltam, amikor az ötlet elhangzott egy értekezleten,  ha valami átsegíti őket az élet nehézségein, az egy magyar fénykép-kiállítás lesz. A megnyitóra Nagy Barátaink megfelelő színvonalú képviselőt hívtak. Kabul már akkor is veszélyes helynek számított, ezért végül főosztály-vezetőmet jelölték az utazásra, akiben volt bátorság és érdeklődés. Vállalta, de te is jössz velem, mondta, te vagy az afgán referens. Bennem is volt bátorság és érdeklődés és kettesben mégiscsak más.
-Lehetőleg semmit se igyatok, ne egyetek és levegőt se vegyetek és vigyázzatok, nehogy szétlőjék a feneketeket - tanácsolta a külügyminisztérium Afganiszán-szakértője.
Nem volt könnyű akkoriban eljutni Kabulba, két napos késéssel  két átszállásal Delhiből érkeztünk az afgán légitársaság  egyetlen  veterán DC-8-as gépén. A repülőtéren a rosszkedvű magyar nagykövet várt. Nem szerette Kabult.
-Poros, piszkos és veszélyes - mondta. - Olyan, mint valami büntetőtábor.
-Nem késtük le a bemutatót? - kérdezte a főosztály-vezetőm.
-Itt semmit sem lehet lekésni - felelte a nagykövet. - Tegnap nyitották volna meg, de majd megnyitják holnap. Remélem, nem hosszú a beszéded? Még le kell fordítanunk pastura. Itt senki sem beszél angolul. Oroszul is csak a szovjetek.
Vacsora közben sem volt beszédes.
-Bárány - mondta rosszkedvűen a  felesége. -  Ízetlen, de más nincs. A szovjetek nyitottak egy diplomata-boltot. Ott vásárolunk, de tegnap éppen felrobbantották. Nyomorult terroristák.
-Hát, itt ilyen az élet - tette hozzá rosszkedvűen a nagykövet. - De van örmény konyak. Az segít.
A nagykövetségi gépkocsivezető vitt a szállodába, miután felcsatolta derekára a kézilőfegyverét.
-Ez egy ilyen hely - mondta bocsánatkérően. - Ha esetleg lövéseket hallanak az elvtársak, nem kell megijedni, szovjet katonák védik a szállodát.
-Megnyugtató - bólintott a főosztály-vezetőm.
A megnyitó jól sikerült, a húsz afgán vendég érdeklődés nélkül végigsétált a tablók előtt, amelyek bemutatták a szocialista Magyarország eredményeit. Még kezdeményeztünk egy megbeszélést az afgán kulturális minisztériumban, de a kijelölt csoportvezető lemondta.
-Úgysem lett volna sok értelme - mondta rosszkedvűen a nagykövet.
Másnap indultunk haza az Aeroflot heti moszkvai járatával.
-Majd én beszélek a repülőtér parancsnokával, hogy vegyenek fel benneteket az utaslistára. Ő dönti el, hogy ki utazik.
-Van helyfoglalásunk - jegyeztem meg.
-Az itt semmit sem ér - mondta a nagykövet. Nem így mondta, de én a "semmit" írom most le. Még azt is hozzátette rosszkedvűen, hogy mit törölhetünk ki vele.
Igaza volt. A repülőtéren sok százan várakoztak, katonák, orosz civilek, afgán diákok, titkosügynökök. Hiába lengették a jegyüket, a beszállópultnál senki sem ült.  A nagykövet átnyomakodott a tömegen, zakója belső zsebében egy üveg vodkával. Ez volt az igazi ára az utazásnak. Néhány perces várakozás után ismét megjelent, kezében  két beszállókártyával.
-Na, ez rendben van.  Első osztály. Felszállás közben majd rakétával lőnek a gépre a környező hegyekből, de nem kell megijedni - mondta a nagykövet. -  Nem tanultak meg pontosan célozni.
-Megnyugtató - felelte a főosztály-vezetőm és szeme sem rebbent.
Amikor elértük az utazómagasságot, megjelent a légiutas-kísérő és megkérdezte, milyen italt hozhat.
-Töményet - mondtam.
-Nem gond - mondta a légiutas-kísérő. - Csak az van.
Akkor elhatároztam, ide soha többé nem jövök vissza.
De aztán  mégis visszamentem.

Helyzet az olasz kapu előtt

Fiatal  barátommal autózunk Nápoly felé, a húgáért megyünk, aki ösztöndíja végén jön haza. Egyikünk sem járt még errefelé,  jól jön a világjáró tapasztalatom, mondja és végülis Olaszországba bármikor szívesen megy az ember. Krisztián jól vezet,  sokat beszélgetünk. Az A1-es autópályáról az arpinói csomópontnál fordulunk le, a fizetőkapunál Krisztián elhalássza a zsebéből  a kártyát, amivel Rómánál beléptünk. Gyorsan halad a sor, már készítjük a pénzt, ám az automata nem fogadja be a jegyet. Újabb próbálkozás, Krisztián rám néz, én visszanézek, aztán megnyomja a segélyhívó gombot.

         Pár feszült másodperc.

         A hangszóróból recsegő hang tesz fel egy olasz kérdést. Vagy mond valamit? Nem értjük.

         Újabb feszült másodpercek, újabb recsegő olasz kérdés.

         -Hiába, ez a nápolyi kiejtés –tréfálkoznék, de mögöttünk már dudálnak.

         -We speak  English – mondja Krisztián a segélygomb felé hajolva.

         -Ok, where do you come from? – ezúttal angolul, némi nápolyi hanglejtéssel.

         -Na – okoskodok. – Mondd meg neki, ha ez érdekli. Magyarok vagyunk.

         -From Hungary – mondja Krisztián.

         -Where do you come from? – már ingerültebb a kérdés.

         -Hun-ga-ry. Bu-da-pest. – Most már van egy kis szégyenérzetünk. Ilyen kukák lennénk? Különösen én, a világjáró tapasztalatommal.

         Ekkor kicsapódik a fülke ajtaja, kilép mellénk egy testes, enyhén bajuszos hölgy, kezében térképet lenget.

         -Where do you come from? Roma, Milano, Genova? Autostrada – hát ez a kérdés. Hol léptünk be. Őt ez érdekli. Felőle a Holdról is jöhettünk.

         -Roma – feleli Krisztián, az asszony mondja az összeget, fizetünk, sorompó emelkedik, előttünk Nápoly.

         Csendben autózunk tovább.

         -Most egy kávé. Nem is most. Azonnal – néz rám Krisztián.

Előszavak Kitérő: Kosáry Domokos születésnapja

Kosáry Domokos 1990-ben lett az Akadémia elnöke. Sokan azt gondoltuk, hogy most átéljük a történelmet, mások hittek benne, pedig nem akarták, volt, aki akarta, de nem hitt benne. Kosáry nem szeretett szerepelni, az újságírókat nem kedvelte, a nyilvánosság nem foglalkoztatta.

         -Vigye innen az újságírókat – mondta nekem elnöksége első napján némi csendes türelmetlenséggel. – Itt komoly munka folyik.

         -Kíváncsiak az Elnök Úrra – feleltem. Ő volt az átalakult rendszer első akadémiai elnöke, ez magától értetődő volt.  

         -Maga a sajtófőnök – nyugodott bele. De azért jólesett neki.

         Egy hét múltán csakugyan ritkábbak lettek a telefonhívások, az újságírók más hírekre vadásztak.

         Egy délután Kosáry hivatott.

         -Mi van, már nem vagyok érdekes? – kérdezte kíváncsisággal vegyes gyanakvással.

         -Ez a dolgok természete – válaszoltam. – Majd lesznek események, és akkor újra érdekesek leszünk.

         -Maga a sajtófőnök, maga tudja – sóhajtott.
        Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elöl ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszélgettünk, azt gondoltam, talán elaludt. 

 

         -Megmondtam Antall Jóskának is – szólalt meg aztán olyan halkan, hogy abban sem lehettem biztos, hozzám beszél. – Megmondtam nekik, hogy új korszak van. Többé nem panaszkodhatunk az elnyomóinkra. És nem kenhetünk rájuk semmit.  Ilyen helyzetekben pedig a legnagyobb veszély a saját hülyeségünk. Ettől senki sem fog megmenteni bennünket.

         Hallgattunk egy ideig.

         - Olvasta a Délibábok Hősét?[1] – kérdezte azután.  

         -Nem olvastam – ismertem be. Kosárynál nem lehetett füllenteni, illetlenség is lett volna.

         -Van benne egy jó mondat: „A magyar mindent hisz, mit fél vagy remél”. Így aztán, ha a remények nem válnak valóra, jön a hivatkozás a balsorsra.

         Aztán már nem beszéltünk többet.

         1991-ben megjelent Morvai Ferenc, a hirtelen meggazdagodott nagyrédei üzletember, megalakította a „Megamorv-Petőfi Bizottságot” és úgy vélte, hogy a burjátiai Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját. El is mondta mindenkinek: „Amire a kommunista Akadémia képtelen volt, az sikerült egy lelkes magyar vállalkozónak.”

Ez azonban csak a látszat volt. Szentágothai akadémikus egyetlen pillantást vetett a csontváz fényképére és máris megállapította: „De hiszen ez egy nő!” – meg hát voltak egyéb, nemzeti színű ábrándokkal összehangolt tévelygések is. „A magyar mindent hisz…” – ez jutott eszembe. Az akadémiai szakemberek véleménye akkor az volt, hogy nem hallgathatunk tovább. Még Szentághothai is felhívott, érdeklődött, hogy mi lesz a következő lépés.

-Morvai  tudomásom szerint Petőfi temetésére készül – újságolta. – Már meg is rendelte az ágyútalpat, amivel Ferihegyen várják.  Nos, mi lesz?

Beszélnem kell Kosáryval, feleltem neki.

-Maga a sajtófőnök, nem? Hát álljon elő valamivel – és letette a kagylót.

Másnap reggel az irodájában vártam Kosáryt. A téma akkor már valamennyi újságot foglalkoztatta.

-Ki kell lépnünk a nyilvánosság elé, mielőtt mindenkit megbolondít – javasoltam.

         -Szó sem lehet róla – Kosáry nagyon mérges volt. – Azt nyilatkozza az egyik lapban, hogy engem feljelent Gorbacsovnál, mert kommunista vagyok! Ez bolond!

         -Éppen ebben áll a veszélye. Most csak az Akadémia mentheti meg a helyzetet – kicsit patetikusan hangzott, amit mondtam. De hát ez a hely szelleme is volt, ott álltam Barabás Miklós Széchenyi-portréja alatt.

         -Az Akadémia ilyen alakokkal nem áll szóba – mondta Kosáry határozottan.

         -Az Akadémiának állást kell foglalnia, méghozzá nyilvánosan. Elnök Úrnak személyesen.

         -Nekem? – nézett rám Kosáry.

         Nehéz pillanat volt.

         -Igen, a Professzor Úrnak. Meggyőző lenne.

         -Soha – mondta Kosáry. – Soha.

         Másnap megjelent a Magyar Televízió forgatócsoportja az Akadémia székházában. Szokás szerint magam kísértem Kosáryt a felvételre.

         -Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálunk – mondta a lépcsőfordulóban. Megigazította a nyakkendőjét.  – De hát maga  a sajtófőnök. Maga tudja.

         Elmosolyodott. Kis mosoly volt, de fontos. 

        A fotón: Kosáry Domokos elnökkel és Láng István főtitkárral egy sajtóbeszélgetésen.

       

---

[1] Arany László költeménye: ajánlom mindenkinek.

Az utolsó harmad utolsó darabja.: 13. Az a szörnyű négy betű: 2002 Kína

Az a  négy betű órák alatt bejárta a világot. SARS. 2002 telén egy csillagszerű, stramm, ellenálló vírus, módszeresen szedi áldozatait. Nem sokat, ám a tudat, hogy ez a kór közöttünk van, félelmet kelt az emberekben. A  dél-kínai Guangdong tartományban bukkan fel először.  Kínában sokféle vírust ismernek, talán nem is csoda, ha az első esetek nem keltettek különösebb érdeklődést. A helyi újság  kategorikusan cáfolja, hogy rejtélyes kór ütötte volna fel a fejét a városban. Februárban Hong Kongban egy nyolcéves kislány hal meg ismeretlen eredetű madár-influenzában.  Egy Kantonban élő orvos Hong Kongba utazik,  megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba, puszilkozik megérkezéskor, emiatt sokan megfertőződtek. 

Madár-influenza ismeretlen formája, nincs ellene gyógyszer. Bukik az egészségügyi miniszter, a főváros polgármestere, számos vidéki pártember és kórházvezető. Pánik Pekingben. A külföldiek lakását minden nap vegyszeresek fertőtlenítik. Mi ellen? Nem tudják. Ki kaphatja meg? Nem tudni. Tüsszentés? Köhögés? Egyesek szerint az arc érintése. Egy orvos azt állítja, hogy két méteren belül "átugrik". Mások szerint nem egy vírus van, hanem több. És van még egy másféle vírus is. Milyen? Nem tudjuk. Mi a teendő, ha valaki már megkapja? Nem tudni. A lakópark népszerű uszodáját bezárják. Mindenki lázat mér. Ha egy étteremben tüsszent valaki, a többiek összerezzennek. Kézmosás. Arcmosás. Fertőtlenítés. Szabad levegő. Vitamin. Fehérrépa. Káposzta. Sok alvás. Tartsunk távolságot másoktól. Viseljünk maszkot. Ne viseljünk maszkot. Ha viselünk, csak tízrétegűt viseljünk. Nem, inkább tizenhat rétegűt. De akkor nem kapunk levegőt. Jó, legyen tíz. Igyál zöld teát. Milyen a karantén? Van telefon? És lélegeztetőgép? Nézd a CNN-t. Ne nézd a CNN-t. Nézd a BBC-t. Ne nézd a BBC-t.

Peking kiürül. Már nincs pánik, csak félelem. Megállt az élet.  Különös. A világ egyik legmozgalmasabb városa sivataggá változott. A lakóházakat  védőruhás különítmények járják. Háborús állapotok.

Napok alatt különleges kórházak épülnek a város peremén. Katonák őrzik a környéket.

Közben a tapasztalatokat feldolgozzák, összesítik, módosítják, csapatokat, osztagokat, egységeket szerveznek. A kórházi személyzet egy része nem is hagyhatja el a szigorúan ellenőrzött területeket. Talán már nincs is kedvük hazamenni. Megszállottakká váltak. Rémhírek jönnek, Kínát elszigetelik a világtól, mindnyájan meghalunk, talán már meg is haltunk, csak nem vettük észre, Frankfurtban az utasokat két hétre vesztegzár alá helyezik. 
2003 tavaszán üzletemberek, turisták menekülnek, a családtagokat, gyerekeket hazarendelik, Mari is  hazautazik. 

A (kissé sérült) képen nem látszik, de nehezen válunk el egymástól. Amikor látom felszállni a gépet, mintha könnyebbülnék.

2003 május, Attilával a nagykövetségen beszélgetek.

-Leküzdik – mondja. Feláll, az ablakhoz sétál, kinéz a néptelen utcára. - Júliusra vége lesz. Makacs kis kínaiak. A végén mindig megtalálják a jó megoldást.

 Két hónappal később kényelmesen dőlök hátra a Finnair repülőgépének ülésén. Odalent, a vakító napfényben a betonon egykedvű, maszkos rakodók helyezik el a csomagokat a konténerekbe, maszkot viselő munkás az üzemanyagtöltő csövet szereli le a szárnyról. Különös érzés: mintha cserbenhagynám őket. Pedig vége. Nincs vesztegzár, nem haltunk meg, szeptembertől megy tovább az élet. Elhúzzák az utashidat, becsukják az ajtókat.  Ladies and Gentlemen, welcome on Finnair flight to Helsinki, the flying time will be eight hours.  Jó beszívni az európai illatokat, megérinteni a hideg pezsgőspoharat, várom, hogy mikor tölt el a felszabadult öröm, hogy utazom haza. Ám sokkal inkább úgy érzem magam, mint aki elmenekül, és hátrahagyja azokat, akikkel eddig együtt harcolt. Aztán, amikor a gép eléri az utazási magasságot, betakarózom, megigazítom fejem alatt a kispárnát. Kínában déli egy óra, Budapesten reggel hét.

Estére otthon leszek.

Harmadik harmad.: Ráadás. Tíz másodperc.

Harminc évig eszembe sem jutott.  Ha mégis eszembe jutott, tiltakoztam még magamban is a gondolat ellen is. Nem akarok nősülni. Voltak lányok, persze, hosszabb-rövidebb kapcsolatok, de hogy valakivel együtt éljek, az fel sem merült bennem.

Aztán tíz másodperc elég volt.

Talán véletlenül, talán a sors, hogy egy hónappal apám halála után. Mindketten a Dorottya utcában dolgoztunk, ő korábbi munkahelyemen, a Malévnél.

Köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk, összeakadt a pillantásunk, azután mentünk tovább. Látszólag, mintha mi sem történt volna.  Aztán egyszer, munkaidő végén, a Vigadó előtt megálltunk beszélgetni. Egy kávé. Másnap délben séta a Petőfi Sándor utcában. Levelet adtam fel  a postán, ő addig hanglemezeket válogatott a Rózsavölgyiben. 

       A Zserbó előtt találkoztunk.

         -Szeretném feleségül venni – mondtam.

         -Férjnél vagyok – felelte.

         -Az nem akadály.

         -És van egy kisfiam is.

         -Az sem akadály.

         Elnevette magát.

         -Nem is ismer. És én sem ismerem magát.

         -Nem számít.  

         Délután hazakísértem. Gyalog a Margit-hídon, a Zsigmond térig.  Hétfőn az első megbeszélt randevú. 

         Azóta soha nem beszélünk arról, hogy ismerjük-e egymást.