Ébredésem - Negyedik rész: Kapunyitási pánik (2)

Kipirult az arcom és hevesen vert a szívem, amikor beléptem a kapun abba a házba, ahol Mágori Csilla lakott, úgy sompolyogtam fel a lépcsőházban, mint aki titkos küldetést teljesít, és az ilyenkor érzett szívdobogásom még csak fokozta a kaland romantikáját, hogy hát most itt vagyok, még minden lehet, de az is lehet, hogy semmi se lesz, nagy lakás volt, a második emeleten, mindketten kissé megszeppenve álltunk ott, a nagy lehetőség előtt, hát akkor vetkőzzünk le, mondta, már volt egy fiú az életében, a fodrásziskolában, de nagyon erőszakosan bánt vele, mindig csak azon járt az esze, nem mondta ki azt a szót, amit ki kellett volna mondani, én azonban tudtam, hogy ez mit jelent, nemiség, ezt jelenti, őrület, hogy csakugyan ekörül forog minden, én képmutató együttérzéssel bólogattam, mintha elítélném azokat a fiúkat, akiknek ekörül forog minden, mert ez a kis, gyermeteg megjátszás is az ösztöneinkben van, hogy ha szükséges, akkor így kell eljutni a lányok szívéhez és ágyába, vagy éppenséggel fordított sorrendben, félszegnek és tartózkodónak tettettem magam, aztán ő egyszercsak levetkőzött, lefeküdt az ágyba, szólj, ha kész vagy, mondta, én azonban nem voltam kész, és azt is tudtam, hogy így, mintha megrendelnék, soha nem is leszek, ő meg csak könyökölt ott, a párnán és várta, hogy a farkam megkeményedjen, egyfolytában azt nézte, nekem pedig mindig ez volt a félelmem, hogy nem akkor keményedik, amikor kellene, lehet, hogy gátlásos voltam, vagy éppen a félelem miatt, éppen akkoriban olvastam egy béna íróról, aki addig nézte az írógépének egy-egy billentyűjét, amíg az magától leütött egy betűt, hát nekem is ilyen csodára lett volna szükségem, de a csoda nem következett be, még el is pirultam, mintegy szégyenemben, ami jogos is volt, hiszen ilyen helyzetekben a farok dolga, hogy keményedjen, máskülönben minek csüng alá petyhüdten egész nap az ember lába között megannyi kényelmetlenséget okozva, aztán egyszercsak megelégeltem ezt a várakozást, felöltöztem, nekem ez nem megy, mondtam és hazamentem, micsoda kudarc, ezt mondogattam magamban, micsoda kudarc, de persze, másnap a tornaórán  úgy meséltem el a történetet, mintha minden a legjobban sikerült volna, mert ott mindenki csak sikerekről beszélt,  persze, mindnyájan tudtuk, hogy ez nem igaz, amikor aztán legközelebb vágatni mentem a fodrászatba, Mágori Csilla szólt, hogy beszélni szeretne velem, de én erre azt feleltem, hogy felesleges, szégyenérzet volt ebben, ami ostoba büszkeséggel keveredett,  ne vedd a válladra a világ gondjait, ez volt a Hey, Jude egyik sora, este ezt hallgattam és sajnáltam magam, de egyik délután mégis megvártam őt a reggeli műszak végén, hozzám nem mehetünk mondta, de szerencsére Vilma  néni lakásának egyik kulcsát anya őrizte a konyhaszekrényben, tudod, Mancikám, a biztonság kedvéért, mert bármikor történhet velünk valami,  ezt senki sem értette pontosan a családban, de jól hangzott, igen, a biztonság kedvéért, de mindenki úgy tett, mintha értené, persze, a biztonság olyasmi, aminek a kedvében kell járni, hogy csökkentsük az esetleg felbukkanó veszélyeket, de hát a biztonság ravasz dolog, nem lehet eléggé a kedvében járni, igen,  onnan, a konyhaszekrényből néha, gyakorlásképpen elemeltem a kulcsot, de nem volt bátorságom felhívni Mágori Csillát, egy kudarc elég volt. A  nők érzékenyek, és ha valami bántja őket, nehéz közel férkőzni a lelkükhöz,  magyarázta később apa, akkor be is mentem a fodrászatba Mágori Csillához, de ő azt felelte, hogy már vőlegénye van, és ez sem volt különösebben kellemetlen érzés, semmi baj, akkor már volt némi önbizalmam, és akkor még nem tudtam, hogy az önbizalom a későbbi bukások legbiztosabb kelléke. Azon a nyáron Pakárral építőtáborba mentünk a Balatonra, nem építettünk semmit, mert az építkezés, ahol segédkeztünk volna, még el sem kezdődött, többségében nem is építkezésről volt szó az ilyen táborokban, inkább csak téblábolásról, meg arról, hogy a gyerekek a nyári szünidőben ne csavarogjanak az utcákon, tervmódosítás történt, jelentette be nekünk a táborvezető az első napon, zászlófelvonás után, nem lesz munka, ezért aztán tiszta nyaralás volt az egész, napközben a strandon feküdtünk este söröztünk a tábor menzáján, az éjszakákat pedig lányokkal töltöttük, akiknek a nevét sem tudtuk, de az építőtáborban ez volt a szép, az elszakadás a hazai erkölcsöktől, miután pedig visszaérkeztem Pestre, anyám úgy döntött, hogy  dolgoznom kell, meg kell tudnom, milyen az az igazi munka, semmi szükség arra, hogy egész nap itthon lopjam a napot, ebben a kifejezésben, hogy lopom a napot, volt valami megalázó, pontosan úgy hangzott, mint a totyog vagy a motyog, ez nem naplopás, feleltem idegesen, mert akkor már tudtam, hogy ez egyike az anyámmal folytatott értelmetlen beszélgetéseknek, nekem is jár a nyári szünet, volt neked elég nyári szünet a Balatonnál, amúgyis megvan a véleményem ezekről az építőtáborokról, remélem nem szedtél össze valamit valamelyik lánytól, rendben van, feleltem, megyek dolgozni, ilyenkor azonban anyám teljesen feleslegesen még beleerősített, szeretné, folytatta, ha megtanulnám, mi az a kemény munka, mi a felelősség és mi a pénz értéke, ez egyike volt anya meghatározó nevelési szempontjainak, a pénz, a pénz és a pénz értéke, ezért egy hónapon át Béla bácsival leltározni fogok a Göngyölegellátó Vállalatnál, hiába ellenkeztem, már minden meg van beszélve,  mégiscsak a nagybácsikád, ezzel érvelt anya, nem volt mit tenni, reggel hétkor találkozom vele a Móricz Zsigmond körtéren, a hatos busz megállójában, csak arra kér, hogy álljam meg a helyem és ne hozzak szégyent a családra, utólag persze sok mindent másképp látok, utólag nem értem, miért egyeztem bele ilyen könnyedén, miért engedtem, hogy helyettem döntsön,  egész éjszaka álmatlanul forgolódtam, megpróbáltam kitalálni, hogy milyen kifogásokat találjak, amiért nem megyek vele, de semmi sem jutott eszembe, így aztán Béla bácsival találkoztam másnap reggel találkoztam is, ahogyan megbeszéltük, indultunk  Kelenföldre, gyűlöltem Béla bácsit, gyűlöltem ezt a munkát, gyűlöltem magamat, amiért ilyen könnyen engedelmeskedtem anyámnak, ahelyett, hogy megszöktem volna otthonról, ahogyan például Pakár, aki a tanév végén el sem köszönt a szüleitől, fogott egy hátizsákot és lement a Balatonra, várótermekben és lakatlan villákban töltötte az éjszakákat, napközben pedig a tó partján napozott, ez az igazi nyár, ezek az igazi nyaralások, ráadásul Béla bácsi egész úton a Népszavát olvasta, és egyetlen szót sem szólt hozzám, amikor aztán megérkeztünk a Göngyölegellátó Vállalthoz, elküldött egy raktárba, hogy számoljak csavarokat és egyeztessem az összeget a leltári ívvel, másnaptól azonban már meg is feledkeztek rólam, már munkát sem adtak, pedig szerettem volna megtanulni, hogy mi az a kemény munka, kerestem magamnak egy csendes irodát és egész nap olvastam, soha ilyen eredményes napjaim nem voltak, először a Thibault-család, azután a Doktor Faustus, minden délben Béla bácsi a kelenföldi munkatársaival átment a szomszédos kocsmába ebédelni, lehúztak rá néhány fröccsöt, szidták a Göngyölegellátó Vállalat vezetőit, amiért kizsákmányolják őket, és persze, a szakszervezetnek sincs semmi befolyása, délután pedig ultiztak a telepvezető irodájában, ez így ment három héten át, hazafelé azonban már beszédesebb volt, csak azért dolgozom, hogy ne legyek otthon, mesélte, az nem igaz, hogy a házasságot öregkorban meg lehet szokni, a házasság öregkorban a legnehezebb, a baj csak az, hogy a házasságnak nincs ellentéte, a nem-házasság, az ugyanolyan keserves, mint a házasság, aztán átölelte a vállamat és magához húzott, a hónap végén kaptam háromszáz forintot, ami azért jólesett, talán az önbizalmam is nőtt tőle, hazafelé, a villamoson ült velem szemben egy lány, egy ideig néztük egymást, tetszel nekem, mondtam neki egyszercsak felbátorodva, te is nekem, felelte ő, és szerencsére üres a lakás. Le is szálltunk a Baross utcánál.  Csak úgy. Semmi udvarlás, semmi kapunyitási pánik, semmi hízelgés, semmi ígérgetés. Jó volt. Azt gondoltam, túl vagyok a nehézségeken, pedig  a nehézségek, amiket más szóval életnek neveznek, még csak ezután következtek.

A Nagy Brit Helykeresés

Szóval megtörtént. De érdemes azért kicsit visszanézni a múltba. A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles népszerűsége pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Itt utcanevek fogalmakká válhatnak.

Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család is számos hosszútávú kellemes utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják.  Károly herceg 67 évesen, amikor már minden tisztességes férfi nyugdíjba megy, még vár élete első munkájára. 1997. június 30-án ugyan hosszas tárgyalás után néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, ám ebben a gyönyörű ázsiai városban azóta semmi sem változott.  Hongkong Különleges Igazgatású Terület nagyfokú autonómiát élvez a kínai "egy ország, két rendszer" politikájának köszönhetően. Mindenben független Kínától, csak a hadügyekben és a külügyekben nem. A Kínával aláírt nyilatkozata biztosítja a régiónak, hogy az 1997-es átadástól számítva még legalább 50 évig fenntarthassa kapitalista gazdaságát, és az emberek szabadságát. A terület kormánya (amelyet a főminiszter vezet) felelős az adminisztráció ellenőrzéséért. A kormány a pekingi központi kormányzat nagyfokú támogatását élvezi, ennek ellenére pénzügyileg független tőle.

A britek nagy dilemmája azonban mindigis Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  De Gaulle az első kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámoltatják velük majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a sem-kint-sem-bent állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás végülis barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, maradt a szerelem az amerikaiakkal, de nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz.

Ébredésem - Harmadik rész: Kapunyitási pánik (1)

Kamaszkor. Szörnyű szó. Azt jelenti, hogy már szeretnénk férfiak lenni, de nem akar sikerülni. Akkor már csakugyan elegünk volt abból, hogy csak beszéljünk róla. Éppen akkor kezdődött a Radnóti gimnáziumban a szexuális felvilágosítás, egy középkorú, kopaszodó, bajuszos orvos tartott előadást, egyik kezében hosszú pálcát tartott, azzal mutogatott a tábla elé gyűrött vászonra festett vagy rajzolt ábrákra, ez, mutatott az egyikre, amelyik leginkább egy nagy elefántfejre emlékeztetett, a férfi nemiszerv, ami nyugalmi állapotban petyhüdten csüng alá, izgalmi állapotban pedig megmerevedik, aztán következtek a női szervek, a lányok mind csak pirultak a padban, mintha még soha nem hallottak volna ilyesmiről, a bajuszos férfi aztán fényképeket kezdett vetíteni roncsolt, vértől és gennytől csöpögő péniszekről, íme, mondta, a felelőtlen kalandvágy és a testi örömök hajszolásának eredménye, egy életre szóló fájdalom és megaláztatás, mi, fiúk csak hallgattunk, de akkor már tudtam, hogy lemondom a megbeszélt randevút Poló Icával, az iskolabüfé kisegítő eladójával, akiről azt rebesgették, hogy egy tízesért mindent vállal, később anya is arra figyelmeztetett, hogy nagyon kell vigyázni a lányokkal, mert olyan betegségeket lehet kapni tőlük, amelyek fájdalmasak,  szenvedéssel járnak, ráadásul szégyenteljesek is, sok fiú kap gyógyszert erre a dologra, aminek még a nevét sem mondta ki, mert igazán komoly dolgokról nálunk, a családban senki sem beszélt nyíltan,  de most már tudom, hogy ez már így van a világban, az igazán komoly dolgokról nem lehet beszélni, hogy na most nekiülünk és komoly dolgokról fogunk beszélni, egyszer hozott haza egy kis zacskót, az volt ráírva, hogy EMERGÉ, ezt kell használni, egyszerű, mondta, fel kell húzni, és kész,  de tudtam, hogy amire azt mondják, hogy egyszerű, az sohasem egyszerű, volt hozzá használati utasítás is, amit azonban el sem olvastam, én meglehetősen ügyetlen fiú voltam, izgatott állapotomban még a cipzár is gondot okozott,  nem is beszélve a lányok melltartójáról, pont egy ilyen művelet hiányzott volna nekem. Akkoriban éppen Lukács Verába voltam szerelmes,  jártunk, de ezt a szót sem szerettem, mert nekem a járás, az teljesen mást jelentett, na mi van, jártok, ezt kérdezte mindenki, igen, járunk, rendszeresen megvártam Verát a gimnázium előtt, hazakísértem a Munkácsy Mihály utcába, később a kapujukban csókolóztunk, még később már a lépcsőház üvegezett fordulójában, ahol a házmester a virágokat tartotta télen, hogy meg ne fázzanak, csókolóztunk, egyre szenvedélyesebben, aztán az ő szobájában folytattuk, körben, a falak mellett könyvespolcok álltak tele könyvekkel meg lemezekkel, néha mi is hallgattunk zenét szeretkezés után, főleg Bachot, mert akkoriban nagy divat volt, Bachot szeretni, ez az általános műveltség fontos részének számított, ezt sem értettem soha pontosan, hogy mi az az általános műveltség, később aztán rájöttem, hogy az általános műveltség csak arra jó, hogy fitogtassák az emberek, meg hivatkozzanak arra, hogy kérem szépen, ez meg az az általános műveltség része, miközben az általános műveltség egészéről senkinek sem voltak pontos fogalmai, Bach azonban feltétlenül része volt, ebben megegyeztünk. Verával sokat ültünk az ő  lakásuk konyhájában, az étkezőasztalnál, epret ettünk egy tálból meg süteményt, náluk mindig tele volt a hűtőszekrény finomságokkal, volt bejárónőjük is, aki takarított, mosott, vasalt és főzött, az ebéd és a vacsora ott áll lábosban a tűzhelyen, akárki belevillázhatott, természetesen én is, ha úgy tartotta kedvem, ez jó érzés volt, hogy majdnem családtagnak számítottam magam, jártunk, így szokták mondani, ami tapintatosan eltakarta a lényeget a testi szerelemről, mert hát ez a lényeg, akárhogyan is próbálunk úgy tenni, mintha nem ez lenne, e körül forog minden, Hamlet és Ofélia, Rómeó és Júlia, Antonius és Kleopátra, Otelló és Desdemona, én és Lukács Vera, van-e fontosabb ennél, kiskoromban apa mesélt arról, hogy nem csak a Föld forog a Nap körül, hanem a Föld is forog a saját tengelye körül, és ez a körbeforgás a legfontosabb az életben, mert minden forog valami körül és sok minden önmaga körül is forog, később azt is megtanultam, hogy alapvetően minden a pénz körül forog, és bármennyire is ellenemre van ez a dolog, el kell fogadnom, hiába olvasom Lao-ce meg a többi filozófus írását, pedig érdekelt a filozófia, nagyon is,  mert már akkor filozófus szerettem volna lenni, csak nem mertem bevallani senkinek, egész  világ nem arra megy, amerre a filozófusok szeretnék,  meg amúgysem tudjuk, hogy a világ merre megy, amúgyis ez volt a legfontosabb téma a fiúk között, mintha ezen múlna minden, át kell jutni ennek a zavaros, örvénylő folyónak a túlsó partjára, ott lenni, ahol már a felnőttek azt csinálnak, amit csak akarnak, ahol már mindenki tudja, hogy végülis ez a lényeg és nem is szégyellik, legfeljebb nem mernek vagy nem akarnak beszélni róla, én félig-meddig túl voltam, de nem úgy, ahogyan szerettem volna, az első próbálkozás Mágori Csilla volt két évvel korábban, tanulólány egy Szív utcai fodrászatban, ő söpörte össze a lenyesett hajfoszlányokat a padlóról, neki szóltak, ha a fodrászoknak valamilyen kellékre volt szükségük, Csilla, hozzál már egy törülközőt, tudod, honnan, ő pedig hátrament a raktárba és előhalászta a szekrényből a törülközőt,  rendszeresen jártam fodrászhoz, akkoriban ez nagyon komoly dolognak számított, nem vagy te Bítlisz, szóltak rá az emberre idegenek, ha hosszú volt a haja, mert volt ebben a viseletben valami céltalan, ösztönös, egyszersmind gyermeki tiltakozás,  Karai, a magas, délceg, aprószemű és korábbi röplabdás pályafutására büszke tornatanár hosszú pálcával túrt bele annak a hajába, akiét hosszúnak találta, szóval ott ültem a fodrászszékben, és nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá a beszélgetéshez, istenem, gondoltam, milyen nehéz dolog az ilyesmi, ügyesen beszélgetést kezdeni egy idegennel, úgy, hogy az ember ne rontsa már el az elején, az efféle dolgokban egyáltalán nem tartottam ügyesnek magam, de nagyon tetszett nekem ez a szelíd, szótlan és szorgalmas kislány, megéreztem rajta a kaphatóság illatát, ezért egyszer megvártam a zárást a járdán, egy fának támaszkodva, a kabátom gallérját felhajtottam és cigarettára gyújtottam, egy francia filmben láttam, ahogyan Belmondo csinálja, aztán jöttek a fodrászok sorban, az utolsó lehúzta a redőnyt, ráteszik a lakatot, aztán elindulnak, ki az Opera, ki az Oktogon irányába, Mágori Csilla egy idősebb, ápolt, gondosan öltözött, magas, lúdtalpas férfi oldalán indult el, hát a francia filmben kissé másképpen alakult a folytatás, a férfit is ismertem, ő volt Jenő bácsi, egyszer nyírt már engem, miközben természetesen a fociról beszélgettünk, na mit szól a kedves vendég, Tichy milyen szabadrúgásgólt lőtt, mert a fodrásznál a vendégnek illett beszélgetést kezdeményezni, ellenkező esetben a fodrász úgy érezhette, hogy a vendég kizárólag hajat vágatni jön, mintha ez legalábbis megalázó lett volna, de hát az ember nem kezdeményezett beszélgetést más, hasonló helyzetben sem, például trafikban vagy Patyolatban,  az akkori idők egyetlen, állami tulajdonban működő tisztítószalonjában, ellenben legalábbis illett társalogni házmesterekkel liftezés, pincérekkel ételrendelés és fodrászokkal hajvágás során, mintha legalábbis a lakóhelyünkre, étterembe vagy fodrászatba nem lakni, étkezni vagy hajat vágatni mennénk, ezek az élet értelmetlen, haszontalan, de mégis kötelező beszélgetései, többnyire ostoba általánosságok, de nagyon sokan vannak, akik valamiféle kényszert éreznek arra, hogy beszéljenek liftben, sorbanállás közben, mintha legalábbis a csend vagy a hallgatás ártalmas vagy veszélyes lenne, aztán a Liszt Ferenc téren elváltak, akkor aztán összeszedtem minden bátorságomat, már találkoztunk, mondtam neki, igen, felelte ő, aztán bemutatkoztunk, együtt mentünk tovább, az Izabella utca felé, ahol lakott, mi lenne, ha egyszer elmennénk moziba, javasoltam, ez volt a kötelező indítás, ő azt felelte, hogy nagyon szívesen, mert szereti a mozit, néhány hétig randevúztunk, aztán egy nap, amikor délutános volt, ő maga javasolta, hogy délelőtt menjek fel hozzájuk, amikor a szülei már elmentek dolgozni, rendben van, feleltem, uramisten, gondoltam.
(Folytatom)

Ébredésem - Második rész, India

Nem sokkal tizedik születésnapom után szüleimmel Indiába utaztam, apa külkereskedő volt, Delhibe helyezték.  Életem meredeken elkanyarodott a házbéli fiúkétól, szomorú voltam, amiért el kellett válnom tőlük.  Ugyanakkor tele voltam lelkesedéssel, lobogással és félelemmel.  Az utazás csupa gyönyörű érzés meghódítása volt; repülni, elszakadni a földtől, a levegőből nézni a Vörös-tengert, a hatalmasan elterülő városokat.  Valósággal megrészegedtem a élményektől, amelyek egyszerre öleltek körül, mindent látni és hallani akartam, mindenkivel beszélni akartam.  Könnyen alkalmazkodtam mindenhez.  Megérkezésünk pillanatától természetesnek fogadtam el az utcán kóborló tehenet és a plafonon lapuló gyíkot.  Nem voltak előítéleteim, semmin sem csodálkoztam.  Gyönyörködtem a természetben, amelynek színei bátrabbak és vadabbak voltak, mint otthon, az állatokban, amelyek szabadon közeledtek az emberekhez a város parkjaiban.  A szomszédunk hűtőszekrényét egyszer kirabolta egy majom: mindenki szörnyülködött és kétségbeesett, én drukkoltam neki.  Apámmal sokat sétáltunk a parkokban és ligetekben, a közelünkben levő klub golfpályáján.  Szerettem a házunkat, ahol laktunk, az indiai háziszolgánkat, aki, amikor apámék esti fogadásokra mentek, az ajtóm elé feküdt, egy hatalmas késsel a kezében, hogy védelmezzen.  Az iskola, ahová apám beíratott, nagy park volt önmagában.  Sátrakban tanultunk, hatalmas fák és széles zöld tisztások között.  Talán azóta is ezek a fák vonzanak, amelyek alatt biztonságban éreztem magam.  Szerettem ott lenni.  Lassan közel kerültem osztálytársaimhoz, gyakran hívtak meg magukhoz, de ritkán jöttek el hozzánk.  Sokszor kirándultunk a közeli nagy parkokba, egy mogul síremlékhez, ahol harci játékokat játszottunk vagy kriketteztünk.  Megismertettem velük a számháborút, ettől aztán megnőtt a tekintélyem. Eleinte meglehetősen bizonytalanul irányítottam azonban a csapatmozgásokat és harcosaim felvonulását, nagyon élveztük.   Honvágyat sohasem éreztem, eleinte még a levélírást is kellemetlen kötelességnek tartottam.  Később azonban  levelekbe belecsempésztem saját elképzelt és izgalmas kalandjaimat, s ez nagy élvezetet okozott.  Anyám eleinte elnézte ezeket a füllentéseket, arra gondolt, kinövöm majd, ahogyan kinőttem a ruháimat, és a cumizást is.  Miután anyám a leveleket ezt követően gyakran ellenőrizte, nem maradt más hátra, mint titokban hosszú kalandos történeteket írni Gárdosnak és Szabolicsnak.  Ezeket általában az iskolai szünetekben írtam, és még hazafelé úton feladtam. 

         Rone Schaappal, egy szőke holland lánnyal valamelyik indiai barátom születésnapján ismerkedtem meg,  apukája is diplomata volt, a közelünkben laktak. Attól kezdve naponta találkoztunk kora délután vagy sötétedés előtt.  Gyakran sétáltunk a mogul síremlék körül, és többször ügyetlenül megcsókoltuk egymást.  Furcsa és zavaró mélységeket fedeztem fel magamban, érzelmeket, amelyekről korábban csak könyvekben olvastam. Szerettem volna mindig vele lenni, megsimogatni az arcát, fogni a kezét, amikor a hűvös levegőjű síremlék lépcsőin jártunk.  Tom Sawyer volt akkoriban a példaképem.  Különös figyelemmel kísértem viszonyát Rebecca Thatcherhez, és természetesen igyekeztem úgy öltözni és olyan dolgokat mondani, mint ő.  Szerettem volna ugyanúgy kalandokba keveredni, hullarablókat és gyilkosokat meglesni az éjszakában, de nem mertem otthonról elmenni esténként.  Szerettem volna hőstettet vállalni, mint ő, aki elvállalta Becky helyett Dobbins tanító úr könyvének eltépését, de féltem a veréstől.  Minél többet olvastam, annál többet szerettem volna én is írni.  Egy délelőtt aztán, valamelyik unalmas órán hosszú történetbe kezdtem, amelynek a kényege az volt, hogyan mentem meg Rone Schaapot egy szigetről, gonosz emberek fogságából, akiket egy nagy vitorlás hajóval közelítettünk meg Ákos Gyurival.  Háborúkat vívtunk az erőd bevételéért, és a pincében elrejtett kincsek megszerzéséért.  Ennek a történetnek a leírása igen nagy örömöt okozott nekem, sokszor elolvastam, és új meg új részleteket toldottam hozzá.  Terveztem egy másik regény megírását is, amelyik az őserdőben játszódik, Rone Schaap és családja azonban hamarosan elhagyta Delhit. A szomszéd utca sarkáról néztem, ahogyan becsomagolnak a szürke Mercedesükbe, és elindulnak a repülőtér felé.  Rone Schaap nagyon szép volt azon a reggelen, hosszú haját kék masnikkal két copfba kötötte, rövid, piros ruha volt rajta és kék cipő.

         Az életet igazságtalannak és kegyetlennek tartottam, amiért elvette tőlem a gombfocizásokkal töltött délutánokat és a barátaimat.  Adta helyette Rone Schaapot, akit szintén elvett, és nem adott helyette semmit.  Egyedül éreztem magam, és nem lehetett megvigasztalni.  Egyetlen szórakozásom az volt, hogy pilótafülkét játszottam a verandáról nyíló kis kamrában, amelyet korábban nem használtunk.  Délutánonként bezártam magam, és semmivel sem tudtak anyámék kicsalogatni.  Az életemet álmokkal és játékokkal akartam berendezni, amelyeket senki sem vehet el. 

         Mielőtt végleg elutaztunk Delhiből, utoljára elmentem a mogul síremlékéhez.  Búcsúztam Rone Schaaptól, akit feltehetően soha nem látok többé, és Indiától, amelyről olyan keveset tudtam meg.  Csak annyit éreztem biztosan, hogy az élet megint elvesz valamit, amiért semmit sem kapok cserébe.

Ébredésem I - Hernád utca

Azon a pénteki napon Budapesten a hőmérséklet 20 fok volt, élénk, helyenként erős észak-nyugati szél fújt.  Új közért nyílt meg a Marx téren, és a Kálvin tér rendezése miatt a 23-as végállomását a Fővám térre helyezték át.  Kölcse, Sonkád és Fülesd községek termelői terménybegyűjtő versenyre hívták ki az ország összes községeinek gazdáit.  Az Állatkerti Színpadon a Három a kislány-t játszották, és valamivel éjfél előtt én is megszülettem. 

         Születésemre és azt követő évekre, a magára ébredő tudat első pillanataira nyilván nem emlékszem.  Fényképeken ismerek csak magamra, amint fehér és kényelmetlen ruhákban valakibe vagy valamibe kapaszkodva sírok vagy mosolygok.  Jellegtelenül dagadt csecsemő voltam, aki időben és szövődmények nélkül esett át valamennyi gyermekbetegségen.  A család, amely körülvett, ott díszeleg a fényképeken, amelyeket rólam készítettek.  Anyám, aki szépségével a többiek fölé emelkedett, ahogyan engem a karjaiban tart és apám, aki sohasem tudott igazán természetellenesen pózolni.  A többiek ijedt és boldog emberek, sajátosan eltorzult jellemvonásokkal, amelyeket, öntudatra ébredve később tapasztaltam magamon.  Örököltem a jó és a rossz tulajdonságokat, amelyeket ők is hordoztak, aztán belém nevelték mindazokat, amelyek hiányoztak belőlük.

         Élveztem az egyetlen gyereknek járó előnyöket.  Alkalmazkodó voltam, egyetlen kötelességemet, hogy minden látogatóba érkező, és engem csodáló rokonunkat megpusziljam, ellenvetés nélkül teljesítettem.  Számomra érthetetlen dolgokat bámultak meg rajtam, fogdostak, csipkedtek, piszkáltak.  Anyámék szerencsére sohasem produkáltattak, természetesnek tartották, hogy semmiféle különleges tehetséggel nem vagyok megáldva.  Mások az én koromban már zongorázni tanultak, vagy bárgyú verseket szavaltak, én csak lebegtem a családi gondoskodás kényelmes hintájában.  Gyakran, amikor sétálni vittek, csodálkoztam a világon, ami zavaros és értelmetlen.  Zajos és túlméretezett.  A felnőttekkel szemben félelmet és gyűlöletet éreztem, egyrészt mert nagyobbak voltak, másrészt mert egymással nagyon komolyan, velem pedig gügyén viselkedtek. 

         Sokszor mondogatták, majd meglátod, az élet nem játék.

         És az óvoda.  Apám a vállán vitt le a lépcsőn, mint egy zsákot.  Otthon akartam maradni, a megszokott szoba megszokott sarkaiban a játékaimmal, a jól ismert, barátságos bútorok között.  A nemrégen felfedezett lakás izgalmaival.  Nyilván akkor éreztem először, hogy a felnőttek valóban mindent megtesznek annak érdekében, hogy az élet ne legyen játék.  Amikor végre egedül hagytak az óvodában, megálltam a kályha mellett, és nem voltam hajlandó megmozdulni.  Aztán kifáradtam a sírásban, leültem egy kis székre, és riadt szemekkel néztem az ellenségeimet, az óvónéniket és a velem egyforma ruhába öltöztetett fiúkat és lányokat, akik meg engem néztek. Később alkalmazkodtam a helyzethez, de sohasem éreztem jól magam.  Senkinek sem fogadtam szót, erőszakos voltam és konok.  Makacsul kiköptem a csukamájolajat, mert nem ízlett, pihenőidőben játszani mentem, és nem értettem, miért dédelgetnek és kényeztetnek egyik percben, ha a következőben megtiltják mindazokat a dolgokat, amelyek örömet adnak.  Reggelenként beöltöztünk kék egyenruhánkba, sorba álltunk egy kopasz ember fényképe előtt, és azt szavaltuk: „Boldog az élete fiúnak és lánynak – Dicsőség és hála Rákosi Mátyásnak.”  Akkoriban még nem tudtuk, mi az a dicsőség és mi az a hála, de ha ez a felnőtteknek ilyen fontos volt, hát megtettük nekik. Én azonban egész nap csak a piros, háromkerekű biciklimre gondoltam, és alig vártam, hogy otthon legyek. A játék. Ez volt a fontos. Nemcsak az óvodában vagy otthon – séta közben is vagy elalvás előtt, fürdetéskor, mindig.  Vonat voltam, vagy autóbusz, futballista vagy színész, kalóz vagy hétfejű sárkányt gyilkoló vitéz.  Hebehurgya francia király.  Mindenféle játékot szerettem, legjobban mégis azokat, amelyekbe valamit bele lehetett képzelni.  Egy fadarab gyakran kedvesebb volt, mint egy igazi játékautó. Annak képzeltem, amit a fantáziám diktált, sohasem untam meg.  Órákig úsztattam műanyag szappantartókat a kád vízén, vagy hasaltam az asztal alatt golyókkal és szögekkel.  Szerettem otthon lenni, mert béke volt és mert én voltam a középpontban.

         Ötéves koromban anyámékkal Balatonvilágoson nyaraltunk.  Az akkori rendelkezéseknek megfelelően anyám a pártüdülőben lakott mint beutalt, apám és én egy falubeli ház kis szobájában nyomorogtunk. Az elszakítottság különböző megpróbáltatásokat jelentett, hiszen anyámnak kiváltságokban volt része, amelyek bennünket nem érintettek.  Megrázó volt ismerkedésem a budival, amelyet a házbéliek lelkes rábeszélése ellenére sem tudtam használni. Émelyegtem a félelemtől, amikor beleszagoltam a feneketlen mélységekbe.  Mindenki számára érthetetlenül rosszul kezdtem viselkedni.  Gonosz csínyeket követtem el, és mindennek, amire kértek tőlem, az ellenkezőjét tettem – az egyetlen lehetséges módon tiltakoztam a környezetem ellen.

         Apám oldotta meg a helyzetet – hazautaztunk. Eleget nyaraltunk.

         Iskolába megrázkódtatás nélkül, érdeklődéssel és örömmel mentem.  Más világ volt, hatalmas épület, titokzatosan kanyargó folyosók, naponta változó órarend.  Érdekes szagú könyvek, füzetek, tollak.  Új élet, emóciókkal, örömökkel, gondosan kihegyezett ceruzákkal.  Rátaláltam a rajzolás és firkálás örömére, a színek csodálatára.  Megismertem a betűket: mindent elolvastam, valóságos eksztázisban, újságok címei, könyvek borítóit, cégtáblákat az utcán.  Úgy éreztem, lassan belenövök a felnőttek birodalmába, érteni kezdtem a titkaikat.  Büszke voltam, ha kinőttem a cipőmet vagy nem ment rám a nadrág.  Nem adtam fel a játékaimat sem: játék maradt kezemben a ceruza, függőleges helyzetben rakéta lett, vízszintesen vonat.  Autónak gondoltam a radírt, versenypályának az iskolapadot.  Legszebb játékom azonban az üres papír volt, amelyre bármit képzelhettem.  Az első években Gárdos Péter mellett ültem, a házban is szomszédok voltunk, együtt fedeztük fel a folyosót, a hátsó lépcsőt, a titokzatos padlást és a szomszédos házak házmestereit riasztó liftcsengőket  Szaboliccsal és Vidorral délutánonként gombfociztunk.  A mérkőzések valóságos szertartás szerint zajlottak, amelyek hangulatát Szabolics rádióközvetítés-képzelődéssel színezte.  Házibajnokságokat rendeztünk, listát írtunk az eredményekről, a góllövőkről, és elfelejtkeztünk az iskoláról, a kötelezettségeinkről, amelyeket nem akartunk vállalni.  Guggoltunk, vagy térdeltünk a szőnyegre terített furnér pálya mellett, és megpróbáltuk kiszorítani a valóságos életet.  Gárdos egyszer megkérdezte: te is zsidó vagy? Nem tudom, feleltem, majd megkérdeztem anyámat.  Másnap aztán tisztáztuk, hogy ez nagyon bonyolult, csak akkor értem meg, ha felnőtt leszek, mindenesetre nem azt jelenti, hogy hülye, még ha ezzel a hangsúllyal mondják is mások.  Többet ezzel nem is foglalkoztunk, de megértettem, hogy a felnőttek makacsul őrzik titkaikat – amelyek még megmaradtak.  Anyámék gyakran vittek színházba vagy operába; utána hónapokig játszottam az alakokkal és szavakkal, amelyeket láttam és hallottam.  A bábszínház nem elégített ki, untam a boszorkánymeséket, a farkas-Piroska históriákat.  Többet kívántam.  Ákos Gyurival űztünk látomásjátékokat. A szülei franciaágyán kalózhajót játszottunk, ugráltunk, visítoztunk, győztünk, meghaltunk.  Nőket raboltunk el és vettünk feleségül.  Titkos szigeteket fedeztünk fel és kincseket ástunk elő.  Igazi barátság azonban egyedül Gárdos Péterrel kötött össze.  Mindent megbeszéltünk együtt, lányokat lestünk meg, akik tetszettek nekünk, igazi nagy kalandokra vágyódtunk.

         Újabb kényelmetlenségek következtek, amelyek beosztották időnket: kisdobossá avattak mindenkit az osztályban, és fogadalmat tettünk mindenféle jó cselekedetek véghezvitelére.  Nekünk azonban a délutáni gombfocizásnál semmi sem volt fontosabb, így aztán, év végén, amikor egy piros nyakkendős pajtás előtt számot kellett adnunk a tetteinkről, mindenfélét hazudoztunk, amiért megdicsértek bennünket.  Szabolics beismerte, hogy semmit sem csinált: alaposan leszidták.  Az őszinteség értékét, amennyire emlékszem, akkor kérdőjeleztem meg először.  Tízéves koromban már sokat olvastam.  Meséket jegyeztem meg emlékezetben, de belekaptam komolyabb könyvekbe is, és tanulás helyett sokat ültem a nagy íróasztalnál, és gondolkoztam azokról az alakokról és történetekről, amelyekre rábukkantam.   Gyakran kiléptek a lapokról, és egy világot éltek velem.  A csodák elkápráztattak. 

Jaj, Marci, kirándulunk

Már így ébredtünk. Hogy jaj, kirándulunk. Ikrek vagyunk, tíz évesek, Marci és én. Marci és Zsófi. Kirándulás. Ez az ítélet. Vasárnap reggel, gyors kakaó, semmi kifli, majd útközben, apa az óráját nézi, hová sietünk, kérdezném, de nem kérdezem, mert minden kérdés növeli a feszültséget, mindennek, amit a szülők mondanak, oka van, és minden, amit mi mondunk, az oktalan, apa már az utcán, úgy tesz, mintha türelmes lenne, de ilyenkor soha nem türelmes, Marci még pisil, hát ne most pisiljen, mondja anya, végre a kulcsot is megtalálja, már mi is az autóban, vajon a riasztót bekapcsolta-e, hát így nem lehet kirándulni, fakad ki apa, visszafordul, Marci felszalad a lakásba és ellenőrzi, minden rendben, na végre, apa rádiót hallgat, anya  a nagymamával telefonál, Marcinak Martonvásárnál megint pisilnie kell, ilyen nincs, fakad ki apa, ez az állandó pisilés, már nem vagytok csecsemők, Tiborék várnak bennünket Tihanyban, nem szeretnék órákat késni, összenézünk Marcival, ezek a jellegzetes apai túlzások, még soha nem késtünk órákat és akkor sem történik semmi, ha órákat késünk, nagyon szeretjük a szüleinket, mi vagyunk a szemük fénye, de ha kirándulunk, akkor minden megváltozik, minden úgy alakul, ahogy ők akarják, és semmi sem úgy, hogyan mi akarnánk, te meg mit beszélsz annyit anyáddal, szól rá anyára. Figyelj a vezetésre, feleli anya, hová figyelnék, apa mérges, otthon mindig minden rendben van, csak a kirándulás, az ne lenne, miért nem maradtunk inkább otthon, kérdezi Marci, mert levegőre van szükségetek, feleli azonnal, gépiesen anya, persze, időben érkezünk, Tibor, apa barátja, Lili néni a felesége, Anna és Gábor, a két elkényeztetett, unalmas gyerekük, puszi mindenkinek, a szokásos felesleges szavak, hogy megnőttetek, és a felesleges kérdések, hogy megy az iskola, de már senki sem figyel a válaszra, menjetek ki a kertbe játszani, kapunk sós perecet és málnaszörpöt, Marci éhes, majd később ebédelünk, feleli Lili néni, aztán csak nézzük egymást Gáborral és Annával, Marci elmegy pisilni, azzal is megy az idő, szeretnénk fagylaltozni, javaslom, de anya szerint ebéd előtt nem lehet fagylaltot enni, sétáljatok inkább, sétálni pedig unalmas, hát akkor nézelődjetek, van egy kilátó a közeli dombon, csak vigyázzatok, amikor átmentek az úton, vigyázzatok, amikor átmentek a síneken, vigyázzatok vigyázzatok, vigyázzatok, már tele van ezzel a fejem, mondja Marci, lepisilte a nadrágját, igen, mert Tibor rámnyitott és megijedtem, amúgyis megszokta az iskolában, hogy sietni kell, egy-két csepp nem számít, ilyen kis ijedős vagy? kérdezi Anna, jelentéktelen, vékony kislány,  már tizenkét éves, elkezdtek nőni a mellei, ettől már nőnek képzeli magát, elhatároztam, hogy egész nap nem is szólok hozzá, alig érünk a kilátóhoz, megszólal a telefonja, mert persze az már van neki, ebéd, kiabálja a készülékbe Lili néni, újabb csapás, most pisilj, Marci, viccelődik vele apa, csak akkor viccelődik vele, ha sokan vannak körülötte és szeret a társaság középpontja lenni, de persze, a legnagyobb hülyeségekkel, ilyenkor bezzeg nem vagyunk a szemefényei, mindenki nevet, már ittak, nem láttam, de érzem a hangjukon és nem szeretem, ha isznak, akkor olyan bizonytalanná válik körülöttünk minden, akkor bármi lehet, amit nem szeretek, persze Gábor mellé ültetnek, Lili néni hozza a levest, vigyázzatok, forró, akkor minek hozza be, olvasom ki Marci szemeiből, éppen velem szemben ül Anna mellett, na, milyen volt a kilátó, kérdezi Tibor, de apa éppen mond neki valamit, aztán Lili néni szedi le a tányérokat, anya segít neki, az egyiket leejti, nagy nevetés a szobában, ezért lett a feleségem nyelvtanár, mondja apa vidáman, mert jó a kiejtése, már hat az alkohol, mindenki újra nevet, csak mi nem, nem szeretjük, ha anyán gúnyolódnak, apa és Tibor sokat ittak, aztán sziesztáznak, anya és Lili néni mosogat,  csend van a házban, Marci nagyot sóhajt, de jó lenne otthon. 

Élet az olimpiai álom után

Most már nyilvánvaló, hogy a kormányzat azt gondolta, hogy az olimpia mindent visz. Ha nyerünk – amire azonban, mint tudjuk, nem sok esélyünk volt -, akkor minden bel- és külpolitikai témát ennek rendelhettek volna alá, amint azt Fürjes kormánybiztos mondta „együtt szerepelhetünk Párizzsal és Los Angeles-sel”, és ez még csak egyike volt az orbitális banalitásoknak. Azt sem lehet érteni, hogy kétszázezer-valahány aláírás miért jelentette Orbán szemében a nemzeti egység megbomlását, hiszen ez a szám csak tizede a főváros lakosságának. Az ember azt várta volna, hogy Felcsúton majd Budapest-ellenes tüntetés vagy legalább egy békemenet indul, de nem. Persze, tudjuk, hogy sohasem volt nemzeti egység, de azért jó volt erre hivatkozni. Ha nem nyertünk volna, akkor hallgathattuk volna a „bennünket mindig elnyomnak” kifejezést,  meg a „a magyar sportolók mennyire megérdemelték volna” – amúgy semmivel sem többet és kevesebbet, mint amit más országok sportolói megérdemelnek, arról nem is szólva, hogy az olimpia nem a sportolókról, hanem a nézőkről szó. De ez csupán érzékelteti azt a végtelen demagógiát, ami ezt az egész mókát, amit olimpiának nevezett nálunk a kormányzat, jelképezte. Mennyi felesleges energia, mennyi értelmetlen erőfeszítés egy olyan ügyért, ami egy önmagát többnek képzelő kormányzat rémálma volt.

         Na és, mi lesz most?

         Most maradunk a magyar valóságnál, valami mást kell keresni, mert a kormányzat lázban szereti tartani a társadalmat. Keresi a nagy nemzeti ügyeket, miközben minden ilyen, nagy nemzeti ügynek tekintett cselekvés valójában – ilyen lett volna az olimpia is -  egy szűk csoport érdekeit képviseli. Kitalálták a Vár kormányzati negyeddé történő átalakítását, ami a mai közlekedési feltételek ismeretében végiggondolatlan és értelmetlen, ahogyan a kormányhivatalok vidékre költöztetése  is,  a közterületek mániákus átnevezése, a folyamatos harciasság látszatát „Brüsszellel”, ami már lassan szitokszó lett a kormányzati médiában, ez is biztosan nemzeti ügy, nemzeti ügy volt a vasárnapi boltbezárás, aztán nemzeti ügy a vasárnapi nyitvatartás,  Soros György, mint ellenség folytonos emlegetése, Mészáros Lőrinc minden elképzelhetőt felülmúló gazdagodása,  a Farkas Flórián körüli tolerancia, az elhúzódó és személyeskedő Budapest-kormányzat vita, a Déli pályaudvar lebontása, majd mégsem-lebontása,  az iskolai testnevelési kampány, amihez nem volt infrastruktúra, most, legújabban az oktatási rendszer átalakítása, miközben például évek óta képtelenek megoldani a budapesti repülőtér és a belváros tisztességes összeköttetését.

         És jönnek a nagy bejelentések, a nagy nemzeti sikerek: a kormányzat  szerint  2017 első hónapjaiban a kereskedelmi forgalom emelkedett, de arról elfeledkeznek beszélni, hogy ez az áremelkedések következménye,  hiszen az élelmiszerek és az életminőséget javító árucikkek majdnem tíz százalékkal lettek drágábbak.  Most megint kezdődik a „multinacionális” vállalkozások elleni piti harc, mert a hogyan-csináljunk-világcéget-a-CBA-ból, ez is nemzeti ügy, de ez is olyan átlátszó és ügyetlen, mint annyi minden más kísérlet. Vajon hogy birkóztunk volna meg  az ezermilliárdos költségekkel járó olimpiával?

         Mindezekkel most, az olimpiai álomból történő ébredés után illene szembenézni. Ez lehetne az igazi nemzeti ügy.  

Göncz vagy semmi

Hát nem könnyű Magyarországon köztársasági elnöknek lenni. Még Indiában voltam diplomata a nyolcvanas években, amikor egyszer maga Losonczi Pál mondta azt, hogy súlytalannak érzi magát a politikai életben, meg „unalmas ez az egész szerep, amit el kell játszani”. Hát, volt benne igazság. A műfaj értelmét azonban Göncz Árpád találta meg, aki nem a személyiségét igazította az elnöki munkához, hanem az elnöki munkát alakította át a saját arcára, de hát neki könnyű volt, mert volt is személyisége. Még Abraham Lincoln mondta, hogy „az igazi személyiség nem roppan meg a hatalom súlya alatt, de nem is igyekszik fölé kerekedni”. Hát ez a nehéz. Aztán következett Mádl Ferenc, a tudós, hiába rendeztek neki látványos beiktatási ünnepséget a Kossuth téren – nyilván akkor már sokan érezték, hogy a súlytalanságot valamivel kompenzálni kell, ráadásul Göncz népszerűségével is meg kell majd birkóznia -, nem sikerült. Pedig okos ember volt, állítólag humora is volt, felesége pedig egészen kiváló asszony, aki kiteljesítette magát a jótékonykodásban. És Mádl után jött az áldoktor, aki pedig nyelveket beszélt, olimpiai bajnok volt, nagykövet, igazán jó választásnak ígérkezett, de hát láttuk a szánalmas befejezést, a vergődést, amivel még saját pártja sem tudott mit kezdeni. És innen aztán az út lefelé vezet, beigazolódott a „súlytalanság”, amire már Losonczi hivatkozott.

         Ádernek is volt tapasztalata, de úgy fest, hogy ehhez a munkakörhöz ez nem elég. Mindig az az érzésem, hogy nem szeret közszereplő lenni, terhére van a sok nyilvános megjelenés, mindig merev, feszes, komoly, és ebből a komolyságból sohasem enged. Márpedig a politikában sokféle eszközt kell használni, ezek egyike a humor és a könnyedség, és ez az  egysíkú magatartás, a kimódolt, lassú, szenvedélyektől mentes beszédmodor a legnagyobb akadálya annak, hogy  meggyőzze a hallgatóságot arról, amit éppen mondani akar.

         Talán ő is azt érezte, amit Losonczi. Úgy tudom, hogy a környezete egy időben meggyőzte arról, hogy akár magasabb csúcsokra is eljuthat, még akár ENSZ-főtitkár is lehetne. Miért is ne álmodhatnánk nagyokat? A Fideszben ez amúgyis divat, nagyokat kell álmodni, hátha egyszer az álmok teljesülnek. És kitalálták neki ezt a „környezetbarát elnök” szerepet, sokszor elmondta, hogy milyen fontos a víz, de hát ezt ma sokan mondják, még többen tesznek is érte, így aztán nem sikerült feltűnést kelteni a világban. Marad tehát a Sándor-palota, feltehetően sok unalmas hétköznappal, itt nem lehet olyan kisded játékokat játszani, mint Kövér kolléga a Parlamentben. Hát ez lesz most nekünk még öt évig, hacsak Áder nem talál magának valami szórakoztatóbb elfoglaltságot.

         Még visszatérve Gönczre és a humorra: volt szerencsém ott lenni azon a banketten, amit Erzsébet királynő adott a magyar elnök tiszteletére még 1999-ben Marlow-ban, az ottani Lánchíd tövében. Göncz jól beszélt angolul, mindenkivel pontosan megértette magát, nem volt benne semmi feszültség, jókat derültek Őfenségével. A banketten a királynő megkérdezte Göncztől, hol tanult meg angolul.

         -A börtönben – felelte erre ő.

         Az anekdota még sokáig keringett Londonban.

         Hát valahogy így kell.

Több, mint Csiszár

Egy főkonzuli állásnak több alapfeltétele van: magabiztos, vizsgával alátámasztott nyelvtudás, sikeres vizsga konzuli ismeretekből  (tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű), és az ezen a munkaterületen szerzett tapasztalat. De ezen már ne merengjünk. Csiszár nem főszereplője a Bem rakparti eseményeknek, karakterénél fogva nem is lehetne más, csak afféle politikai táncoskomikus, és szemmel láthatóan élvezi, hogy  a bulvár foglalkozik vele és csupán csepp a zavaros magyar politikai tengerben. Volt egy jól fizető állása a kormányfüggő televíziónál, de vagy nem tudta megtalálni a helyét, vagy a főnökeinek volt sok, amit csinált – vagy nem csinált. És akkor jött a nagy ötlet, a megszabadulás klasszikus módja: menjen külföldre, ott kevesebb kárt csinál. Nyilván voltak közvetítő csatornák, amiken az ügy eljutott a – keleti és déli nyitással járó számtalan utazással súlyosan leterhelt – miniszter fülébe, aki jó ötletnek tartotta, „hiszen élt Olaszországban és beszél olaszul”.

         Ráadásul éppen Milánóba, az olasz gazdasági fellegvárába. Korábban már leírtam, hogy egy főkonzuli álláshoz a fogadó ország nyelvének magasfokú ismerete, a helyi társadalmak mozgásának érzékelése, a magyar, a helyi, az európai és a nemzetközi törvények alapos ismerete kell, mindenekfelett pedig az arrafelé üzleti vagy turistaúton arra járók érdekvédelme szükséges. Egy főkonzuli álláshoz sokéves tapasztalat, bukások és sikerek vezetnek, ezt Csiszár könnyed eleganciával átlépi, abban bízva, hogy – ha már eddig eljutott -, a főkonzulátus létszámát olyan mértékig duzzasztják fel, hogy neki csak a fincsi jut.

         Nem vagyok naiv: minden országban vannak politikai kinevezettek, A Fidesz  eddig is bizonyította, hogy közeli barátainak és ismerőseinek könnyedén osztogat magasrangú állásokat, Csiszár kinevezésében most megmutatkozik mindaz az álság, a tartalom mögötti beszéd, az olcsó ígérgetés, a minden alapot nélkülöző nagyszabású propaganda-kampány, a felelőtlen és megalapozatlan nagykövetség-nyitási hullám. Csakhogy itt most másról van szó: most már nem Hegyeshalomig kell ügyeskedő fiúnak lenni, hanem egy forrongásban és átalakulásban lévő kontinens egyik fontos városában, ezért a magyar diplomáciának fokozott figyelmet kellene fordítani a kiküldöttek kinevezésére.

         Nem kérdés, hogy az új magyar főkonzul sikeresen megkapja az olasz nyelvi és a konzuli szakmai nyelvvizsgát, súlyosan sérül azonban a magyar diplomácia tekintélye, de ez nem számít,a fontos az, hogy az üggyel, mint annyi más hasonló olcsó fogással, lekötik az emberek figyelmét. A kormányzó pártoknak most egy cél lebeg a szeme előtt: 2018. Minden más csak szórakozás. És ebbe pontosan illik Csiszár kinevezése. Szóval ne csodálkozzunk.

         De azért történnek más nagy dolgok is a magyar diplomáciában: Szilágyi Péter, „nemzetpolitikáért felelős” helyettes államtitkár – nyilván népes delegáció élén - részt vett a Floridában rendezett magyar napon, lángossütéssel, népitánccal, az anyaországhoz való kötődés érdekében, másrészt, hogy elhangozhasson a szokásos magyar mondat: „Magyarország erősödik”.

         Lehet, hogy megkezdődik a Nagy Nyugati Nyitás, csak még nem vettük észre. Mindenesetre Szilágyi államtitkár nem találkozott amerikai politikusokkal, pedig mostanában éppen új adminisztráció kezd működni Washingtonban, talán érdemes lett volna néhány helyi emberrel is kezet fogni... 

        

         

Hogyan szervezzünk sikeres ellenzéket?

Úgy fest, hogy az első lépést a baloldalon megtették, ám  ez még csak a kezdet. Nehéz lesz elszakadni a régi MSZP-s fiúktól és lányoktól, de nagyon nehéz lenne csupa új emberrel is kezdeni, ráadásul a baloldalon a továbbra is szétforgácsolódott mozgalommal nehéz lesz közös hangot találni, az idő viszont szorít, a személyes érdekek még mindig fontosabbak az elveknél. A „buktassuk meg Orbán Viktort” nem stratégia.  

Ezen a ponton talán nem árt felidézni a brit munkáspárt 1997-es hatalmas sikerét a náluk sokkal esélyesebbnek tartott konzervatívak ellen. Rádöbbentek, hogy már nincs esélyük a régi szakszervezeti dumával, de arra is gondolniuk kellett, hogy sokan ragaszkodnak a múlthoz, sokan éppen családi hagyományok miatt, ami egyáltalán nem megvetendő. Ezért körülnéztek és rátaláltak egy vagány, kedves, közepes képességű fiatal, népszerű, jókedvű, kissé populista képviselőjükre, akit történetesen Tony Blairnek hívtak, majd 1994-ben pártvezetőnek választottak. Kitalálták, hogy a rend kedvéért mellé állítják John Prescottot, a régiek emberét, aki majd megszólítja a nyugdíjasokat, képviseli a folyamatosságot, és nyomja a szakszervezeti banalitásokat, mert van, akinek ez kell, valamint Peter Mandelsont, aki majd kitalálja az új gazdasági modellt és megszerzi az üzleti körök támogatását. Alastair Campbell, egy ravasz bulvárszerkesztő lett a mindenható kommunikációs vezető (becenevén szarkeverő), és ezzel a vezetéssel nekivágtak a kampánynak. Pontosan tudták, hogy nem a program a fontos, mert a programot kevesen olvassák és a pártok, amikor megnyerik a választást, már legyintenek a programra. Az számít, hogy a vezetők kinek mit mondanak, hol mondják és hogyan mondják azt, amit mondanak. Tudatosan megterveztek minden nyilvános szereplést, minden vidéki találkozót, összehangoltak minden rendezvényt.

A Munkáspárt 1997-ben 179 mandátumos többséggel aratott elsöprő győzelmet. 1974 óta ez volt az első győzelmük.

Ha Botka nyerni akar, akkor neki is a klasszikus hármas körben kell gondolkodnia: a régiek, a bizonytalanok és a kiégett Fidesz-szavazók, de nem szabad azt a hibát elkövetnie, hogy minden csoporthoz neki magának kell szólnia. Nem a többi baloldali mozgalommal kell foglalkoznia, hanem olyan jól kommunikáló szakembereket kell – most már aztán mielőbb – maga mellé vennie, akik ugyanazt mondják,  amit ő, csak másoknak, más hangsúlyokkal, más prioritásokkal. Azért nem a baloldaliakkal kell foglalkoznia, mert ha csakugyan vonzó programot tud hitelesen előterjeszteni, és sikerül a megcélzott rétegeket maga mellé állítania, akkor a kisebb pártok – bizonyos kivétellel – csatlakozni fognak hozzá, mert így látnak esélyt egy sikeres koalícióban történő részvételre. Egy választási győzelemhez összeálló társaságnak ma is vannak közös pontjai, és nyilván mindenkinek fel kell adnia bizonyos elképzeléseket. A koalíció kényes műfaj, végtelen türelem és okos taktikázás is kell hozzá.  

És persze, még valami. Kellene egy hivatásos, kemény, szakértő, elfogult, de mégis hiteles média is. Londoni diplomata koromban volt szerencsém ismerni egy bizonyos Nicholas Jones nevű újságírót, aki húsz éven át volt a BBC politikai munkatársa és úgymond szakosodott a Munkáspárt ügyeire. Ő volt az, aki mindent tudott róluk,  amit ő nem tudott, azt nem volt érdemes tudni, és sokat segített is nekik.

Hát valahogy így.

Pánik

Most már aztán csakugyan nem tudom, hogy mit csináljak. Vegyek-e olasz tésztát, német csokoládét, osztrák joghurtot. Már csak a kínaiakban bízom. Ők mindent hamisítanak, és tudjuk is, hogy hamisítanak. De hát csináltuk ezt mi is régebben, más minőség ment exportra, mint ami itthon maradt. Havannában is más szivart és rumot árultak a külföldieknek, mint a hazaiaknak. Erről eszembe jut, hogy még fiatalkoromban udvaroltam egy kubai lánynak, de végül nem lett a dologból semmi. Pedig exportminőség volt.

Sziámiak halála

Ha nem történik meg ez az eset a sziámi ikrekkel, talán bennem sem jön elő ez a történet. Még tavaly a szombathelyi kórházban operálták a szememet és Tihanyból betegszállítóval vittek, ahogy mondják,  kontrollra. Tudni kell ehhez, hogy mi az a betegszállító. Egész életemben városi gyerek voltam, mostanában, hogy vidéken – és nem akárhol, hanem Tihanyban – élek, találkozom ilyen fogalmakkal. A betegszállító nem mentőautó, hanem egy közepesen fűtött ingajárat,  közepes állapotban lévő Ford Transit, ami elindul hajnalban Veszprémből, összeszedi a szombathelyi kórházba sugárkezelésre beutaltakat, megáll négy-öt kis településen, a vezető kiszáll, besegíti a rászorultakat, végül valamikor délelőtt megérkezne Szombathelyre. Közben olyan településeken hajtunk át, amelyekről nem mertem volna feltételezni, hogy ilyenek Magyarország nyugati – tehát közismerten fejlettebb – részén léteznek. Elhanyagolt utak, elhanyagolt házak, elhanyagolt emberek. Reggel útra kelnek, délután hazaviszi őket a betegszállító. És ez így megy nap mint nap. Küzd értük a betegszállító, küzdenek értük az orvosok, hátha még néhány év marad az életükben, ami azonban nem igazi élet, hanem csak egy kísérlet a túlélésre. Az egyik faluban végigdöckölődtünk az utolsó utcán, megálltunk az utolsó ház előtt. A ház ablakai bedeszkázva, a kerítés bedöntve, mintha itt nem lakna senki, olyan volt. A betegszállító bement a házba. Telik az idő, vagy fél óra, , aztán kitámogattak egy idős férfit, akiben szemmel láthatóan alig van élet, kezében egy gyűrött Coop-szatyor, feltámogattuk a buszra, nagyot sóhajtott, ahogy leült. Az utasok többsége ismeri egymást, hiszen naponta utaznak együtt. Gégerákos, mondják, menthetetlen, nem fog beszélgetni, mondják utastársaim. Megyünk tovább, én mégis megkérdezem, miért vannak bedeszkázva a ház ablakai, mert hát a szomszédok minden alkalommal betörnek, ha látják, hogy elvisznek, mondja, hangja tényleg csak alig, de örül, hogy valaki szól hozzá, miért nem hívja a rendőrséget, kérdezem, városi fiú vagyok, szeretek kérdezgetni,  a vállát vonja, ugyan már, a szeméből olvasom, hogy ostoba naivnak tart, huszonnyolc a nyugdíjam, végülis mindegy, legyint. Megállunk egy szociális otthonnál is, a beteg nem akar jönni, várunk, amíg a sofőr és az ápolók igyekeznek uralni a helyzetet, kellene egy oxigénpalack, de hát nincs, bassza meg, ez nem mentőautó, mindnyájan türelmetlenek vagyunk, időre kellene Szombathelyre érni, meg még aznap mindenkinek haza, végre kitámogatják, mi lesz az ebédemmel, kérdezi, ne aggódjon, mondja egy ápoló,  aki szemlátomást már hozzászokott az ilyen helyzetekhez, eltesszük magának, így van ez minden nap, mondja a betegszállító, végre teljes a létszám, nagynehezen elérjük Szombathelyt, ködös, esős nap, a betegszállító egyenként felkísér mindenkit oda, ahová tartozik, egy kis papírmunka, visszafelé a társaság ugyanaz, én végzek először, kettesben ülünk a betegszállítóval, szar meló, rosszul fizetik, mondja, hát így van ez Magyarországon, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia korábban mentős voltam, egy kis bakonyi faluba hívtak egy fiatalasszonyhoz, a kilencedik hónapban volt, már nagyon szenvedett, amikor odaértünk, attól féltünk, hogy a kocsiban fog szülni, vittük Zircre, ott, a rendelőben éppen csak megvizsgálták, csak annyit mondtak, valami gond van, azonnal menjünk tovább Veszprémben, már láttuk, hogy vérzik, mindegy, nem húzom tovább, mire a kórházba értünk, meghalt, mi sem tudunk minden nap csodát tenni, a férje mondta akkor, hogy soha nem voltak orvosnál, terhesgondozásról nem hallottak, azt hitték, minden rendben van. És higgye el, nem ő volt az egyetlen. Akkor elegem lett.

         Hát ez jött most elő bennem, ez a  történet.