Most már
nyilvánvaló, hogy a kormányzat azt gondolta, hogy az olimpia mindent visz. Ha
nyerünk – amire azonban, mint tudjuk, nem sok esélyünk volt -, akkor minden
bel- és külpolitikai témát ennek rendelhettek volna alá, amint azt Fürjes kormánybiztos
mondta „együtt szerepelhetünk Párizzsal és Los Angeles-sel”, és ez még csak
egyike volt az orbitális banalitásoknak. Azt sem lehet érteni, hogy
kétszázezer-valahány aláírás miért jelentette Orbán szemében a nemzeti egység
megbomlását, hiszen ez a szám csak tizede a főváros lakosságának. Az ember azt
várta volna, hogy Felcsúton majd Budapest-ellenes tüntetés vagy legalább egy
békemenet indul, de nem. Persze, tudjuk, hogy sohasem volt nemzeti egység, de
azért jó volt erre hivatkozni. Ha nem nyertünk volna, akkor hallgathattuk volna
a „bennünket mindig elnyomnak” kifejezést,
meg a „a magyar sportolók mennyire megérdemelték volna” – amúgy semmivel
sem többet és kevesebbet, mint amit más országok sportolói megérdemelnek, arról nem is szólva,
hogy az olimpia nem a sportolókról, hanem a nézőkről szó. De ez csupán
érzékelteti azt a végtelen demagógiát, ami ezt az egész mókát, amit olimpiának
nevezett nálunk a kormányzat, jelképezte. Mennyi felesleges energia, mennyi
értelmetlen erőfeszítés egy olyan ügyért, ami egy önmagát többnek képzelő kormányzat
rémálma volt.
Na és, mi lesz most?
Most maradunk a magyar valóságnál,
valami mást kell keresni, mert a kormányzat lázban szereti tartani a
társadalmat. Keresi a nagy nemzeti ügyeket, miközben minden ilyen, nagy nemzeti
ügynek tekintett cselekvés valójában – ilyen lett volna az olimpia is - egy szűk csoport érdekeit képviseli.
Kitalálták a Vár kormányzati negyeddé történő átalakítását, ami a mai
közlekedési feltételek ismeretében végiggondolatlan és értelmetlen, ahogyan a
kormányhivatalok vidékre költöztetése is, a
közterületek mániákus átnevezése, a folyamatos harciasság látszatát
„Brüsszellel”, ami már lassan szitokszó lett a kormányzati médiában, ez is
biztosan nemzeti ügy, nemzeti ügy volt a vasárnapi boltbezárás, aztán nemzeti
ügy a vasárnapi nyitvatartás, Soros
György, mint ellenség folytonos emlegetése, Mészáros Lőrinc minden elképzelhetőt
felülmúló gazdagodása, a Farkas Flórián
körüli tolerancia, az elhúzódó és személyeskedő Budapest-kormányzat vita, a
Déli pályaudvar lebontása, majd mégsem-lebontása, az iskolai testnevelési kampány, amihez nem
volt infrastruktúra, most, legújabban az oktatási rendszer átalakítása,
miközben például évek óta képtelenek megoldani a budapesti repülőtér és a
belváros tisztességes összeköttetését.
És jönnek a nagy bejelentések, a nagy
nemzeti sikerek: a kormányzat
szerint 2017 első hónapjaiban a
kereskedelmi forgalom emelkedett, de arról elfeledkeznek beszélni, hogy ez az
áremelkedések következménye, hiszen az élelmiszerek
és az életminőséget javító árucikkek majdnem tíz százalékkal lettek drágábbak. Most megint kezdődik a „multinacionális”
vállalkozások elleni piti harc, mert a hogyan-csináljunk-világcéget-a-CBA-ból,
ez is nemzeti ügy, de ez is olyan átlátszó és ügyetlen, mint annyi minden más
kísérlet. Vajon hogy birkóztunk volna meg az ezermilliárdos költségekkel járó
olimpiával?
Mindezekkel most, az olimpiai álomból
történő ébredés után illene szembenézni. Ez lehetne az igazi nemzeti ügy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése