Ébredésem I - Hernád utca

Azon a pénteki napon Budapesten a hőmérséklet 20 fok volt, élénk, helyenként erős észak-nyugati szél fújt.  Új közért nyílt meg a Marx téren, és a Kálvin tér rendezése miatt a 23-as végállomását a Fővám térre helyezték át.  Kölcse, Sonkád és Fülesd községek termelői terménybegyűjtő versenyre hívták ki az ország összes községeinek gazdáit.  Az Állatkerti Színpadon a Három a kislány-t játszották, és valamivel éjfél előtt én is megszülettem. 

         Születésemre és azt követő évekre, a magára ébredő tudat első pillanataira nyilván nem emlékszem.  Fényképeken ismerek csak magamra, amint fehér és kényelmetlen ruhákban valakibe vagy valamibe kapaszkodva sírok vagy mosolygok.  Jellegtelenül dagadt csecsemő voltam, aki időben és szövődmények nélkül esett át valamennyi gyermekbetegségen.  A család, amely körülvett, ott díszeleg a fényképeken, amelyeket rólam készítettek.  Anyám, aki szépségével a többiek fölé emelkedett, ahogyan engem a karjaiban tart és apám, aki sohasem tudott igazán természetellenesen pózolni.  A többiek ijedt és boldog emberek, sajátosan eltorzult jellemvonásokkal, amelyeket, öntudatra ébredve később tapasztaltam magamon.  Örököltem a jó és a rossz tulajdonságokat, amelyeket ők is hordoztak, aztán belém nevelték mindazokat, amelyek hiányoztak belőlük.

         Élveztem az egyetlen gyereknek járó előnyöket.  Alkalmazkodó voltam, egyetlen kötelességemet, hogy minden látogatóba érkező, és engem csodáló rokonunkat megpusziljam, ellenvetés nélkül teljesítettem.  Számomra érthetetlen dolgokat bámultak meg rajtam, fogdostak, csipkedtek, piszkáltak.  Anyámék szerencsére sohasem produkáltattak, természetesnek tartották, hogy semmiféle különleges tehetséggel nem vagyok megáldva.  Mások az én koromban már zongorázni tanultak, vagy bárgyú verseket szavaltak, én csak lebegtem a családi gondoskodás kényelmes hintájában.  Gyakran, amikor sétálni vittek, csodálkoztam a világon, ami zavaros és értelmetlen.  Zajos és túlméretezett.  A felnőttekkel szemben félelmet és gyűlöletet éreztem, egyrészt mert nagyobbak voltak, másrészt mert egymással nagyon komolyan, velem pedig gügyén viselkedtek. 

         Sokszor mondogatták, majd meglátod, az élet nem játék.

         És az óvoda.  Apám a vállán vitt le a lépcsőn, mint egy zsákot.  Otthon akartam maradni, a megszokott szoba megszokott sarkaiban a játékaimmal, a jól ismert, barátságos bútorok között.  A nemrégen felfedezett lakás izgalmaival.  Nyilván akkor éreztem először, hogy a felnőttek valóban mindent megtesznek annak érdekében, hogy az élet ne legyen játék.  Amikor végre egedül hagytak az óvodában, megálltam a kályha mellett, és nem voltam hajlandó megmozdulni.  Aztán kifáradtam a sírásban, leültem egy kis székre, és riadt szemekkel néztem az ellenségeimet, az óvónéniket és a velem egyforma ruhába öltöztetett fiúkat és lányokat, akik meg engem néztek. Később alkalmazkodtam a helyzethez, de sohasem éreztem jól magam.  Senkinek sem fogadtam szót, erőszakos voltam és konok.  Makacsul kiköptem a csukamájolajat, mert nem ízlett, pihenőidőben játszani mentem, és nem értettem, miért dédelgetnek és kényeztetnek egyik percben, ha a következőben megtiltják mindazokat a dolgokat, amelyek örömet adnak.  Reggelenként beöltöztünk kék egyenruhánkba, sorba álltunk egy kopasz ember fényképe előtt, és azt szavaltuk: „Boldog az élete fiúnak és lánynak – Dicsőség és hála Rákosi Mátyásnak.”  Akkoriban még nem tudtuk, mi az a dicsőség és mi az a hála, de ha ez a felnőtteknek ilyen fontos volt, hát megtettük nekik. Én azonban egész nap csak a piros, háromkerekű biciklimre gondoltam, és alig vártam, hogy otthon legyek. A játék. Ez volt a fontos. Nemcsak az óvodában vagy otthon – séta közben is vagy elalvás előtt, fürdetéskor, mindig.  Vonat voltam, vagy autóbusz, futballista vagy színész, kalóz vagy hétfejű sárkányt gyilkoló vitéz.  Hebehurgya francia király.  Mindenféle játékot szerettem, legjobban mégis azokat, amelyekbe valamit bele lehetett képzelni.  Egy fadarab gyakran kedvesebb volt, mint egy igazi játékautó. Annak képzeltem, amit a fantáziám diktált, sohasem untam meg.  Órákig úsztattam műanyag szappantartókat a kád vízén, vagy hasaltam az asztal alatt golyókkal és szögekkel.  Szerettem otthon lenni, mert béke volt és mert én voltam a középpontban.

         Ötéves koromban anyámékkal Balatonvilágoson nyaraltunk.  Az akkori rendelkezéseknek megfelelően anyám a pártüdülőben lakott mint beutalt, apám és én egy falubeli ház kis szobájában nyomorogtunk. Az elszakítottság különböző megpróbáltatásokat jelentett, hiszen anyámnak kiváltságokban volt része, amelyek bennünket nem érintettek.  Megrázó volt ismerkedésem a budival, amelyet a házbéliek lelkes rábeszélése ellenére sem tudtam használni. Émelyegtem a félelemtől, amikor beleszagoltam a feneketlen mélységekbe.  Mindenki számára érthetetlenül rosszul kezdtem viselkedni.  Gonosz csínyeket követtem el, és mindennek, amire kértek tőlem, az ellenkezőjét tettem – az egyetlen lehetséges módon tiltakoztam a környezetem ellen.

         Apám oldotta meg a helyzetet – hazautaztunk. Eleget nyaraltunk.

         Iskolába megrázkódtatás nélkül, érdeklődéssel és örömmel mentem.  Más világ volt, hatalmas épület, titokzatosan kanyargó folyosók, naponta változó órarend.  Érdekes szagú könyvek, füzetek, tollak.  Új élet, emóciókkal, örömökkel, gondosan kihegyezett ceruzákkal.  Rátaláltam a rajzolás és firkálás örömére, a színek csodálatára.  Megismertem a betűket: mindent elolvastam, valóságos eksztázisban, újságok címei, könyvek borítóit, cégtáblákat az utcán.  Úgy éreztem, lassan belenövök a felnőttek birodalmába, érteni kezdtem a titkaikat.  Büszke voltam, ha kinőttem a cipőmet vagy nem ment rám a nadrág.  Nem adtam fel a játékaimat sem: játék maradt kezemben a ceruza, függőleges helyzetben rakéta lett, vízszintesen vonat.  Autónak gondoltam a radírt, versenypályának az iskolapadot.  Legszebb játékom azonban az üres papír volt, amelyre bármit képzelhettem.  Az első években Gárdos Péter mellett ültem, a házban is szomszédok voltunk, együtt fedeztük fel a folyosót, a hátsó lépcsőt, a titokzatos padlást és a szomszédos házak házmestereit riasztó liftcsengőket  Szaboliccsal és Vidorral délutánonként gombfociztunk.  A mérkőzések valóságos szertartás szerint zajlottak, amelyek hangulatát Szabolics rádióközvetítés-képzelődéssel színezte.  Házibajnokságokat rendeztünk, listát írtunk az eredményekről, a góllövőkről, és elfelejtkeztünk az iskoláról, a kötelezettségeinkről, amelyeket nem akartunk vállalni.  Guggoltunk, vagy térdeltünk a szőnyegre terített furnér pálya mellett, és megpróbáltuk kiszorítani a valóságos életet.  Gárdos egyszer megkérdezte: te is zsidó vagy? Nem tudom, feleltem, majd megkérdeztem anyámat.  Másnap aztán tisztáztuk, hogy ez nagyon bonyolult, csak akkor értem meg, ha felnőtt leszek, mindenesetre nem azt jelenti, hogy hülye, még ha ezzel a hangsúllyal mondják is mások.  Többet ezzel nem is foglalkoztunk, de megértettem, hogy a felnőttek makacsul őrzik titkaikat – amelyek még megmaradtak.  Anyámék gyakran vittek színházba vagy operába; utána hónapokig játszottam az alakokkal és szavakkal, amelyeket láttam és hallottam.  A bábszínház nem elégített ki, untam a boszorkánymeséket, a farkas-Piroska históriákat.  Többet kívántam.  Ákos Gyurival űztünk látomásjátékokat. A szülei franciaágyán kalózhajót játszottunk, ugráltunk, visítoztunk, győztünk, meghaltunk.  Nőket raboltunk el és vettünk feleségül.  Titkos szigeteket fedeztünk fel és kincseket ástunk elő.  Igazi barátság azonban egyedül Gárdos Péterrel kötött össze.  Mindent megbeszéltünk együtt, lányokat lestünk meg, akik tetszettek nekünk, igazi nagy kalandokra vágyódtunk.

         Újabb kényelmetlenségek következtek, amelyek beosztották időnket: kisdobossá avattak mindenkit az osztályban, és fogadalmat tettünk mindenféle jó cselekedetek véghezvitelére.  Nekünk azonban a délutáni gombfocizásnál semmi sem volt fontosabb, így aztán, év végén, amikor egy piros nyakkendős pajtás előtt számot kellett adnunk a tetteinkről, mindenfélét hazudoztunk, amiért megdicsértek bennünket.  Szabolics beismerte, hogy semmit sem csinált: alaposan leszidták.  Az őszinteség értékét, amennyire emlékszem, akkor kérdőjeleztem meg először.  Tízéves koromban már sokat olvastam.  Meséket jegyeztem meg emlékezetben, de belekaptam komolyabb könyvekbe is, és tanulás helyett sokat ültem a nagy íróasztalnál, és gondolkoztam azokról az alakokról és történetekről, amelyekre rábukkantam.   Gyakran kiléptek a lapokról, és egy világot éltek velem.  A csodák elkápráztattak.