Ébredésem - Második rész, India

Nem sokkal tizedik születésnapom után szüleimmel Indiába utaztam, apa külkereskedő volt, Delhibe helyezték.  Életem meredeken elkanyarodott a házbéli fiúkétól, szomorú voltam, amiért el kellett válnom tőlük.  Ugyanakkor tele voltam lelkesedéssel, lobogással és félelemmel.  Az utazás csupa gyönyörű érzés meghódítása volt; repülni, elszakadni a földtől, a levegőből nézni a Vörös-tengert, a hatalmasan elterülő városokat.  Valósággal megrészegedtem a élményektől, amelyek egyszerre öleltek körül, mindent látni és hallani akartam, mindenkivel beszélni akartam.  Könnyen alkalmazkodtam mindenhez.  Megérkezésünk pillanatától természetesnek fogadtam el az utcán kóborló tehenet és a plafonon lapuló gyíkot.  Nem voltak előítéleteim, semmin sem csodálkoztam.  Gyönyörködtem a természetben, amelynek színei bátrabbak és vadabbak voltak, mint otthon, az állatokban, amelyek szabadon közeledtek az emberekhez a város parkjaiban.  A szomszédunk hűtőszekrényét egyszer kirabolta egy majom: mindenki szörnyülködött és kétségbeesett, én drukkoltam neki.  Apámmal sokat sétáltunk a parkokban és ligetekben, a közelünkben levő klub golfpályáján.  Szerettem a házunkat, ahol laktunk, az indiai háziszolgánkat, aki, amikor apámék esti fogadásokra mentek, az ajtóm elé feküdt, egy hatalmas késsel a kezében, hogy védelmezzen.  Az iskola, ahová apám beíratott, nagy park volt önmagában.  Sátrakban tanultunk, hatalmas fák és széles zöld tisztások között.  Talán azóta is ezek a fák vonzanak, amelyek alatt biztonságban éreztem magam.  Szerettem ott lenni.  Lassan közel kerültem osztálytársaimhoz, gyakran hívtak meg magukhoz, de ritkán jöttek el hozzánk.  Sokszor kirándultunk a közeli nagy parkokba, egy mogul síremlékhez, ahol harci játékokat játszottunk vagy kriketteztünk.  Megismertettem velük a számháborút, ettől aztán megnőtt a tekintélyem. Eleinte meglehetősen bizonytalanul irányítottam azonban a csapatmozgásokat és harcosaim felvonulását, nagyon élveztük.   Honvágyat sohasem éreztem, eleinte még a levélírást is kellemetlen kötelességnek tartottam.  Később azonban  levelekbe belecsempésztem saját elképzelt és izgalmas kalandjaimat, s ez nagy élvezetet okozott.  Anyám eleinte elnézte ezeket a füllentéseket, arra gondolt, kinövöm majd, ahogyan kinőttem a ruháimat, és a cumizást is.  Miután anyám a leveleket ezt követően gyakran ellenőrizte, nem maradt más hátra, mint titokban hosszú kalandos történeteket írni Gárdosnak és Szabolicsnak.  Ezeket általában az iskolai szünetekben írtam, és még hazafelé úton feladtam. 

         Rone Schaappal, egy szőke holland lánnyal valamelyik indiai barátom születésnapján ismerkedtem meg,  apukája is diplomata volt, a közelünkben laktak. Attól kezdve naponta találkoztunk kora délután vagy sötétedés előtt.  Gyakran sétáltunk a mogul síremlék körül, és többször ügyetlenül megcsókoltuk egymást.  Furcsa és zavaró mélységeket fedeztem fel magamban, érzelmeket, amelyekről korábban csak könyvekben olvastam. Szerettem volna mindig vele lenni, megsimogatni az arcát, fogni a kezét, amikor a hűvös levegőjű síremlék lépcsőin jártunk.  Tom Sawyer volt akkoriban a példaképem.  Különös figyelemmel kísértem viszonyát Rebecca Thatcherhez, és természetesen igyekeztem úgy öltözni és olyan dolgokat mondani, mint ő.  Szerettem volna ugyanúgy kalandokba keveredni, hullarablókat és gyilkosokat meglesni az éjszakában, de nem mertem otthonról elmenni esténként.  Szerettem volna hőstettet vállalni, mint ő, aki elvállalta Becky helyett Dobbins tanító úr könyvének eltépését, de féltem a veréstől.  Minél többet olvastam, annál többet szerettem volna én is írni.  Egy délelőtt aztán, valamelyik unalmas órán hosszú történetbe kezdtem, amelynek a kényege az volt, hogyan mentem meg Rone Schaapot egy szigetről, gonosz emberek fogságából, akiket egy nagy vitorlás hajóval közelítettünk meg Ákos Gyurival.  Háborúkat vívtunk az erőd bevételéért, és a pincében elrejtett kincsek megszerzéséért.  Ennek a történetnek a leírása igen nagy örömöt okozott nekem, sokszor elolvastam, és új meg új részleteket toldottam hozzá.  Terveztem egy másik regény megírását is, amelyik az őserdőben játszódik, Rone Schaap és családja azonban hamarosan elhagyta Delhit. A szomszéd utca sarkáról néztem, ahogyan becsomagolnak a szürke Mercedesükbe, és elindulnak a repülőtér felé.  Rone Schaap nagyon szép volt azon a reggelen, hosszú haját kék masnikkal két copfba kötötte, rövid, piros ruha volt rajta és kék cipő.

         Az életet igazságtalannak és kegyetlennek tartottam, amiért elvette tőlem a gombfocizásokkal töltött délutánokat és a barátaimat.  Adta helyette Rone Schaapot, akit szintén elvett, és nem adott helyette semmit.  Egyedül éreztem magam, és nem lehetett megvigasztalni.  Egyetlen szórakozásom az volt, hogy pilótafülkét játszottam a verandáról nyíló kis kamrában, amelyet korábban nem használtunk.  Délutánonként bezártam magam, és semmivel sem tudtak anyámék kicsalogatni.  Az életemet álmokkal és játékokkal akartam berendezni, amelyeket senki sem vehet el. 

         Mielőtt végleg elutaztunk Delhiből, utoljára elmentem a mogul síremlékéhez.  Búcsúztam Rone Schaaptól, akit feltehetően soha nem látok többé, és Indiától, amelyről olyan keveset tudtam meg.  Csak annyit éreztem biztosan, hogy az élet megint elvesz valamit, amiért semmit sem kapok cserébe.