Hajnali
hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk kifelé Delhiből,
zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák
kusza örvényében, kétszáz kilométeres keskeny és forgalmas út áll
előttünk, az indiaiak felelőtlenül,
figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek,
dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is
várja a másiktól, hogy betartsa, az egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az
erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz
a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogost. Hajt mindenki, mintha az életük múlna
rajta. És mintha az egész ország
utazna vagy szállítana valamit.
Félúton megállunk egy – hogy is nevezzem
pontosan – étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette egy tepsiben fűszeres
spenót és kemencében a lepény, a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy
brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő
édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.
-Annak idején az angolok hetente
lejártak Agrába – meséli. Nekik India csak ugyan a Korona Gyöngyszeme volt. A
sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és
a belföldi légiközlekedést.
Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a
Rosy Pelican indiai sör, azután indulunk tovább.
Az
északi szélesség 27-ik fok tíz perce és
a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és
zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha
éppenséggel nem állna itt egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség,
a Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a
kéregető koldusokat hessegetem el magamtól, de egyszercsak ott magasodik
előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,
por, a rengeteg ember. Ott a Taj Mahal.
És a legenda, ami övezi, egy igazi
romantikus regény. A. A XVII. században
élt egy uralkodó, Shah Jahan, aki feleségül vette a gyönyörű szép fiatal lányt,
Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe
belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen
különleges síremléket a számára. A terveket a kor híres építészére, a francia
Austin mesterre bízta, akinek még a feleségét is megölette, hogy érezze át az ő fájdalmát. Az építkezés húsz évig
tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal. Az ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan
lehetett ezt megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a
világban ennyi gazdaság, ami ezt a
szépséget létrehozta.
Aztán belépünk: a kis kapun alig
szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebbnek látszanak a lenyűgöző
méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír, mert végül ide temették a császárt
is.
Shah Jahan egy pillanatra sem tudott szabadulni a
kibontakozó látványtól, teljesen megőszült, belerokkant. Szerette volna a folyó túlpartján fekete márványból
megépíteni saját síremlékét, ám gyermekei
megelégelték a végtelen költekezést és a közeli erődbe záratták. A megtört
uralkodó olyan cellát kért, aminek
ablaka a Taj Mahalra néz.
Ezzel a látvánnyal búcsúzott az
élettől.
Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában szeptember 18-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése