Taxi!

A pekingi taxisofőr nem ismeri Pekinget. Térképe nincs, nem is tudja, mi az a térkép. Meg aztán Pekingben egyszerre két-háromszáz nagyobb építkezés folyik, mire a térképet kinyomtatnák, már elavul. Sok autóban van műholdas navigációs rendszer, de a kínaiak ezt a szórakoztató elektronika részének tartják, szeretik nézni, de nem ebből tájékozódnak. A taxisofőr ennek megfelelően tehát sorsára bízza magát és mint tudjuk, a sors az egyik legelszántabb eleme az életünknek. Amikor az utas beszáll, és bemondja a címet, a taxis azonnal indít, azt a látszatot keltve, hogy tudja, merre kell mennie. Cigarettázik, rádiót hallgat, telefonál, vakarózik. Általában olyan utcákba hajt be, ahol nincs nagy forgalom, mert úgy fest, hogy előrehaladása biztosított. Ha az utasnak feltűnik, hogy rossz irányba mennek, úgyis szól. Elvégre az utasnak kell tudnia, hogy hová akar menni, nem igaz?

         A klasszikus londoni cabbie ellenben zárkózott, elkülönített fülkében ül, mint egy fertőző beteg, ha leintik, a járda szélén állva kell bemondani a címet az ablakán, aztán beszállhatunk a kényelmes, még cilinderes férfiakra tervezett utastérbe, amihez két felnyitható ülés is tartozik, útközben semmi locsi-fecsi, semmi kérdés. A londoni taxis – hála a szigorú vizsgának - minden utcát ismer Londonban, közömbösen ül a kormány mögött. Amerikai turisták szoktak érdeklődni a fizetéséről, ami súlyos becsületsértésnek számít. Ugyan már, mi köze hozzá? Pénzről és nőkről Angliában nem beszélnek.

         Nem úgy, mint New Yorkban. Ott aztán van társadalmi élet. Honnan jött? Mit csinál? Tetszik New York? Igazából azonban nem kíváncsi a válaszra, mert legjobban a saját hangját szereti hallani, amit elnyom a zene és a központ recsegője. Mindazonáltal udvarias, kisegíti  a hölgyutasokat a célállomásnál, amibe egy kis intim, de nem bántó fogdosás is belefér, a csomagot leteszi a kapuban, örül, mondja, hogy találkoztunk, és legyen szép napunk, kézrázás, elkéri a névjegyemet, ha netán magyar vízumra lenne szüksége, legyen egy kis protekciója.

       
India, az aztán csakugyan más világ.  A sárga-fekete járgányok többnyire több évtizedes Morris- és Fiat adaptációk, kuplung, kézifék, akkumulátor nem szükségszerű tartozék,  csomagtér korlátlan, a taxióra pörög, de semmi köze a tarifához, ami megállapodás kérdése, a műszerfalon a mutatók őrült módjára cikáznak és az is természetes, ha elfogy az üzemanyag, ilyenkor azonban semmi izgalom, a sofőr  egy kannával kiáll az út szélére és előbb-utóbb jön valaki, aki elviszi a legközelebbi kúthoz, ahonnan aztán visszasétál, mindezt jókedvűen, mintha vidámparki lövészeten lenne, rágyújtás kötelező, cigaretta nélkül semmit sem ér az élet.

         Pekingből egyszer hazafelé Koppenhágában egy török taxis vitt a szállásunkra – annak idején még a légitársaság fizette az  szolgáltatást. Mari szóba elegyedett az elegáns Volvót vezető, szemlátomást nem dán származású  sofőrrel.

         -Török vagyok -  mondta a fiatalember. – De nem érzem jól magam. Örökké esik az eső, drága az iskola, drága a biztosítás, a feleségem nem kap munkát, az anyósom egész nap a lakásban ül,  mert fázik. Gyenge a foci, nincsenek barátaim.

         -Miért nem megy haza? – érdeklődik Mari a maga természetes módján.

         -Törökországba? Majd ha megőrültem. Soha – fejezi be a panaszkodást a sofőr. A szállodát természetesen nem találta meg, én igazítottam útba, de  tartotta a kezét a borravalóért.

         Végül még egy történet. Jeruzsálemben érzékeltem, hogy a taxis nagy kerülővel visz bennünket a bazárba. Mondtam is Marinak, hogy erre még ráfizetünk.  

         -Ha tud rövidebb utat, majd mutassa meg – mondta magyarul a sofőr, hátrafordult és kacsintott egyet.

Az írás korábban megjelent a Népszava "Vélemény" rovatában