Keleti pályaudvar 1958

Tíz éves koromban úgy döntöttem, hogy csak magammal beszélem meg a dolgokat. Ez a kor a nagy elhatározások kora. Sokáig azt hittem, kell valaki, akivel mindent meg lehet beszélni. Aki mellettem áll, igazat ad vagy megmondja, ha tévedtem. De ebben  tévedtem. Mesék, ábrándok és rejtélyek, ez volt az élet.  Ott volt apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat? Nem jön előbb, nyugtatott meg anya, arra való a menetrend, hogy a vonat ne jöjjön előbb. A Hernád utcában laktunk, közel a Keletihez, öt perc alatt odaértünk, de én mégis attól féltem, hogy elkésünk. Nehezen teltek ilyenkor a percek. Alig vártam, hogy induljunk, anya azonban aprólékosan készülődött, fontos, hogy egy feleség ilyenkor csinos legyen, mondta. Én ott toporogtam az előszobában, kabátban és sapkában, és vártam rá. Legszívesebben futva tettem volna meg az utat, de anya még a kirakatoknál is megállt, amiket pedig már ezerszer látott. Ráadásul szerettem is a pályaudvarokat. A Keletit meg különösen. A levegőben keveredett az olajos talpfák szaga a várakozók idegesen elszívott cigarettáinak füstjével. Szorítottam anya kezét és verejtékezett a homlokom. Mert mi lesz, ha apa egyszercsak nem jön haza? Palkovics, a házmester egyszer azt mondta anyának, meglátja, a férje egyszercsak nem jön majd haza. Sokan nem jönnek haza manapság. Ott állt, a folyosón, a villanyt szerelte a lépcsőházban, akkor mondta. Nem is értettem. Van ilyen, hogy egy apa nem jön haza? Palkovics azt mondta, ő megmondta, amit megmondott. Sokat gondoltam apára, amikor külföldön volt. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit csinál. Ausztria. Mi lehet Ausztriában, amiért oda kell utazni? Kerestem a térképen, itt van, Magyarország mellett. Bécs. Wien.  Milyen nyelven beszélnek Ausztriában? Nincs osztrák nyelv. Nyelvében él a haza. Az osztrákok németül beszélnek, abban élnek. De mit csinál ott apa? Szállodában lakik, azt tudtam, a Hotel Post-ban, küldött róla képeslapot, gyakran nézegettem, ott volt az íróasztalomon. A Práter, arról is volt képeslapom. De mit csinál apa azon kívül? Egyszer megmutatta az útlevelét. A Magyar Népköztársaság állampolgára. Az oldalak tele voltak pecsétekkel. Ezek vízumok, mutatta.

          És akkor egyszercsak megjelent a távolban, piros és zöld jelzőfények között, mintha a semmiből bukkant volna elő, a bécsi vonat. Már a mozdonyt is láttam. Kandó. A mozdonyvezető unott arccal könyökölt ki az ablakon, mint akinek mindegy, hogy megérkezik-e vagy sem. Anya rám szólt, hogy ne legyek ideges. Csikorogtak a fékek, kivágódtak az ajtók. Szerettem volna azonnal felfedezni apát, anya is őt kereste, de én láttam meg előbb. Letette maga mellé a bőröndöt a földre, széttárta a karját, én pedig a nyakába borultam. Apa. Beszívtam az illatát, amiben keveredett a cigarettafüst, az arcvíz és az otthoni biztonság. Hogy végre itthon. Kimentünk az állomás elé. Hűvös szél fújt. Taxiba ültünk, én előre, a sofőr mellé, hogy lássam a műszerfalat, anya és apa hátra. Fogták egymás kezét. A taxisofőr megkérdezte, hogy merre járt az elvtárs, apa pedig azt felelte, hogy Salzburgban. Szóval mégsem Bécs, gondoltam csalódottan. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Apa a nappali közepén kinyitotta a bőröndöt. Hiába tagadtam, már alig vártam az ajándékokat. A szobát hirtelen furcsa illat töltötte meg, amit már jól ismertem. Banán, narancs, anyának kölni. Ez volt a Nyugat. Ajándékok. Nekem játékautó, majd holnap játszol vele,  mondta apa, aludjál, mert holnap iskola, betakart, aztán leoltotta a villanyt. Amikor aztán egyedül maradtam, lábujjhegyen a szekrényhez mentem, kivettem az ajándékot, egy kis Mercedes-Benz modellt, az orromhoz tartottam. Matchbox. Ez volt a dobozra írva.

         Beszívtam az illatát. Apa hazaérkezett.

Megjelent az Élet és Irodalomban 2017 decemberében