Feltehetően
már csak mi emlékszünk erre. A hatvanas évek. A SZOT az országos szakszervezet
volt, szerette megoldani a közepesen vagy rosszul kereső emberek üdülési
gondjait. Minden működött, mindenki azt kapta, amit várt, nem többet, nem kevesebbet.
Még érettségi előtt álltam, amikor anyám
egy este kipirult arccal jött haza, megkaptuk a beutalót, főszezonban, méghozzá három személyre, úgyhogy te is jöhetsz, Gyurikám, Galyatető,
ahová kértük, apám is lelkesedett, de ez inkább csak egyetértési kényszer volt,
mert ő nem szeretett nyaralni. Én már nagyfiúnak éreztem magam, nem szívesen
nyaraltam a szüleimmel, de ha már megvolt a beutaló, főszezonban, nem nagyon
lehetett mit tenni, pedig úgy terveztem, hogy inkább kihasználom szüleim
elutazását és meghódítom Lukács Julit, akivel már hetek óta járogattunk moziba,
egyszer pedig csókolóztunk is a Városligetben.
-Mit fogok én csinálni Galyatetőn? –
kérdeztem anyától.
-Elfoglalod magad – kaptam meg azt a
választ, amire számítottam.
Akkor megtanultam, hogy a SZOT-üdülés:
életforma. Fegyelmezett, lüktető élet,
étkezés turnusokban, reggeli fél nyolc, ebéd délben, vacsora este fél hétkor,
televíziónézés a társalgóban. Első nap
ismerkedési est, egy másodosztályú
tánczenekar játszotta a kor slágereit, a kultúrfelelős, egy vékony egyetemista lány,
Panni mindenkit arra bíztatott, hogy táncoljon, utána tombola. A következő
napokban lengőteke-, asztalitenisz és célbadobó-bajnokság,
a győztesek oklevelet kaptak, közös kirándulások, könyvtárlátogatás szellemi
vetélkedővel, szóval minden, amit egy tizenhét éves fiú remélhet egy önfeledt nyaralástól.
Anyám persze azonnal jól érezte magát,
talált magának kártyapartnereket, apám régi ismerősöket fedezett fel, akikkel
esténként cigarettáztak és a politikáról beszélgettek, én pedig azon
tépelődtem, hogyan tudnék megszökni, a porta mellett volt egy telefonfülke,
próbáltam Lukács Julit hívni, de nem találtam otthon, írtam neki egy ostoba
képeslapot Üdvözlet Galyatetőről, még
ráírhattam volna, hogy hiányzol, de
tudtam, hogy a szülei úgyis elolvassák, és azt gondolják majd rólam, hogy
inkább az érettségire készüljek.
Utolsó nap anyámék Kékestetőre
kirándultak, én azt hazudtam, hogy fáj a lábam és inkább otthon maradnék, kiültem
a parkba egy könyvvel a kezemben, amikor
odaült mellém Panni.
-Miért nyaralsz a szüleiddel? Látom,
hogy unatkozol. Nincs barátnőd?
-Nincs – hazudtam. A hazugság olyan,
mint egy utazás. Egy másik világba kerül az ember.
-Nekem sincs barátom. És én is
unatkozom. Ez csak egy kis pénzkereset.
Sétáltunk egyet, aztán azt javasolta,
hogy nézzem meg, hol lakik. Az üdülő mögött volt egy kis ház, ott béreltek neki
szobát. Gondoltam Lukács Julira is közben, meg a beutaló is eszembe jutott, hogy
hát főszezonban, ráadásul Galyatetőre,
ahová kértük.
Még volt egy búcsúest, a már ismert
zenekar játszott slágereket, felkértem Pannit táncolni, megállapodtunk,
hogy majd Budapesten találkozunk, de tudtuk, hogy ez csak afféle nyaralóhelyi
ígéret.
Másnap, hazafelé a buszon anyám ült
mellettem.
-Na, ugye sikerült elfoglalnod magad? –
kérdezte, mert szerette, ha neki van igaza.
-Igen – feleltem. És csakugyan.
Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése