Miért nem szeretek repülni?

Pedig régen szerettem. Szerencsés voltam, már gyerekkoromban, az ötvenes évek végén utazhattam  repülőgépen, méghozzá Brüsszelbe, egy kis Convair típusú Sabena-gépen anyukámmal. Apukámat látogattuk meg, aki a Világkiállításon dolgozott.  És milyen kellemes dolog volt.  Sőt, előkelő. A férfiak öltönyben, a nők kiskosztümben,  a gyerekek megszeppenve.  Az utasok többsége külföldi férfi, jókedvűek, nevetgélnek,  felszállás után pezsgőt isznak, úgy festett,  nekik ez volt a természetes.  A szűk fedélzetre csak aktatáskát is ridikült lehetett felvinni, én is csak a rolós tolltartómat vittem, biztos, ami biztos. A légikisasszonyok csinos kis sapkát viseltek, a hölgyek ajándék-nesszeszert, a gyerekek színes ceruzákat kaptak ajándékba.

Néhány évvel később az igazi nagy repülés Indiába, a KLM négymotoros, propelleres gépén, 
Kairóból Delhibe tizenkét óra, közben látogatás a pilótafülkében, majd jött egy igazi szakács, aki felvette a ebédrendelést. Ahogy sötétedett, anyám biztatott, hogy aludjak, a légiutaskísérő kispárnát és takarót hozott, de olyan izgatott voltam, hogy csak néztem ki az ablakon, a sötétbe, amíg csak jött a hajnal, ami sehol sem olyan csodálatos, mint tízezer méter magasan.

         Aztán minden megváltozott. 

A turistaosztályon jöttek a hármas ülések, ami mindenkinek kényelmetlen, középen ülni egy éjszakai járaton egyenesen merénylet az emberi méltóság ellen, a repülőgépek egyre nagyobbak, a fedélzeti mosdók egyre kisebbek, a repülőterek egyre zsúfoltabbak lettek, a poggyászra várakozásnál olyan a tolongás a forgószalag körül, mintha gyerekeknek cukrot osztanának karácsonykor, a biztonsági vizsgálatok szinte a megalázásig alaposak. Persze, nincs mit tenni, a világ ilyen.

         Csak hát a gyerekkori emlékek.

         Külügyes koromban egyszer egy delegáció tagjaként New Yorkból Torontóba repültem. Már vagy húsz perce gurultunk a Kennedy kifutópályája felé, amikor munkatársnőm fejgörcsöt kapott,  gyógyszere szerencsére a táskájában volt. Mit sem sejtve megnyomtam a légiutaskísérő hívógombját, elvégre a hívógomb azért van, hogy az ember hívjon valakit, ha segítségre van szüksége. Semmi válasz. Tettem még egy kísérletet, amikoris megjelent az alkalmazott hölgy.

         -Egy pohár vizet szeretnénk kérni, a munkatársnőm nem érzi jól magát - mondtam.

         -Gurulás közben nincs kiszolgálás – dorgált meg, majd visszavonult a függöny mögé. Hangos nevetgélést is hallottam, feltételezem, én lehettem a téma.

         További hosszú percek teltek el, gurulás, megállás, gurulás. Újabb gombnyomás, hátha most szerencsém lesz. A kisasszony helyett azonban egy markáns, szigorú férfi jelent meg „Légimarsall” kitűzővel.

Fölém hajolt, zakóját kigombolta, hogy látható legyen az övére csatolt oldalfegyvere, a tenyerét a vállamra tette.

         -Ha még egyszer csenget,  haver, megállítjuk a gépet, Önt pedig a légiközlekedés megzavarásáért őrizetbe vesszük. A költségeket Ön viseli. Világosan beszéltem?

         Világosabban nem is beszélhetett volna.

         Hát ezért.

Megjelent a Népszava "Vélemény" rovatában