Vágyaink reménytelen tárgya: Európa

Aztán Bárdos Marci mégiscsak nekivágott. A hideg valósággal arculcsapta, amikor megérkezett Helsinkibe. Pedig még csak november volt. Más ez a hideg, gondolta Bárdos Marci, kemény, szigorú, kíméletlen, csontig hatol. És látta az emberek arcán is, hogy tudják, itt van már  a tél, kemény lesz, fagyos lesz, nincs menekvés. Magukba húzódtak, mintha már most megfagytak volna. Selbach Rudi a repülőtéren várta, ahogy megbeszélték, kezet ráztak, megölelték egymást. Jókedvű volt, legalábbis annak látszott, de ha valaki jókedvűnek látszik, az már olyan, mintha jókedvű is lenne. Van egy kis változás, újságolta Selbach Rudi, amikor beszálltak az autójába. Volvó, mutatta büszkén, nem új, de Volvó. Majd nekem is lesz, gondolta Marci és ettől már ő is jókedvűnek akart látszani. Nem Helsinkiben dolgozol majd, ez lenne a kis változás, hanem Tamperében, nem nagy  távolság, kétszáz kilométer. Ott sok traktort javítanak, szükség  van rád. Hát, ha így van, így van.

Végülis Selbach Rudi tudja, ő beszélte rá Marcit, hogy jöjjön ide dolgozni. Rendszeresen hívta Helsinkiből, kellenek a jó szakemberek, mondta, ezer eurót is megkereshetsz, van ingyen szállás, étkezés, orvosi ellátás, Mónikának is tudsz küldeni.  Nem könnyű, de ma sehol sem könnyű. Tapolcán az autójavítóban dolgoztak együtt, Marcinak nem volt ott rossz dolga, szerették, igazi kedvencnek és jó szakembernek is tartották. Álmodott valami saját vállalkozásról  de soha nem jött össze annyi pénze. Tizenhét éves volt, amikor feleségül vette Mónikát, szerettek volna gyereket, de sehogyan sem sikerült, hiába jártak orvosokhoz és hiába szedtek gyógyszereket, kölcsönt vettek fel egy új házra, ahol a szülőkkel laktak, így aztán már nem is álmodozott tovább. Akkoriban már sokan mentek külföldre, Marcinak azonban meg sem fordult a fejében, ők korábban csak egyszer-kétszer merészkedtek el Bécsig, de ott is idegennek érezték magukat. Hogy csinálják mások? Fogalma sem volt.

Mónika ellenezte ezt a finn munkát, szétmegy a házasságunk, ezt mondta, Pauler, a műhely vezetője aggodalmaskodott,  hideg lesz ott, északon, de hát  most ott van hely és a pénz, az meg fontos, Selbach is jól beágyazódott, tudja, mit beszél. Az a kibaszott pénz. Ez a dolog lényege. Éjszakánként erre ébredt. Jó szakmája van, sokat dolgozik, elismert szerelő, mégse viszi semmire. Miért nem elég az, ami van? Mert nem elég. Elégnek kellene lennie, de mégsem. Aztán végül döntött, elmegy. Harminc éves, valamit beszél angolul, szeretne több pénzt, egy gyors autót, szeretne a tengerparton nyaralni. Olyan nagy kívánságok ezek?  Mónika tudomásul vette, Pauler sok szerencsét kívánt.

Tamperében Marci másnap aláírta a munkaszerződést, egy szót sem értett a finn szövegből, ez nem gond,  legyintett Selbach, elvégre a finnek finnül beszélnek, mi is minden szerződést magyarul írunk, még nevettek is rajta, megveregették egymás vállát, ittak egy korty pálinkát, amit Marci Tapolcáról hozott.

         -A finnek nem barátságosak, de igazságosak. Alkalmazkodni kell, ez a titok - mondta Selbach Rudi. Mindigis ilyen volt, magabiztos, tudatos, vagy legalábbis ilyennek látszott. De hát látszani valaminek, az majdnem annyit ér, mintha valaki olyan is. Magas, izmos férfi volt, mint a helyiek, ismert mindenkit, ügyesen jégkorongozott, bevették a csapatba. Nem kell aggódni, veregette meg Marci vállát, aztán beült a Volvójába és visszament Helsinkibe.  

         A munkásszálláson hét finn szerelővel együtt lakott, mind más városból érkeztek. Kezet sem fogtak, éppen csak elmormogták a bemutatkozást, egymással sem nagyon beszéltek, hát nem barátságosak, az biztos, ráadásul hűvös is volt odabent, tizennyolc fok, a közös zuhanyozó csapjaiból csak langyos víz folyt. Amikor megkérdezte a finneket, hogy nem fáznak-e, csak a vállukat vonogatták. Naponta küldött leveleket Mónikának egy kávézó számítógépén, azt írta, hogy minden rendben, jól alakulnak a dolgok, Mónika  aggódó kérdéseket tett fel, amelyekre Marci igyekezett megnyugtatóan válaszolni. Hét végén a finnek ittak, ő mosott és takarított. Nem beszélgettek egymással sem a szálláson, sem a műhelyben, a finnek ilyenek, mondta még az autóban Selbach Rudi, nem szeretnek beszélgetni, amúgysem történik velük semmi, miről is beszélgetnének. Marcinak néha eszébe jutott a régi műhely, a nagy nevetések, velük mindig történt valami,  mindenkinek volt mit mesélnie, de hát Tampere  az  nem Tapolca. Nem kesergek, én akartam idejönni.

         Erkki Tomjola, a műhely magas, szikár, gyanakvó tekintetű főnöke naponta körbejárta a telepet, bekukkantott az öltözőkbe, rászólt azokra, akik telefonáltak.     Ha sok volt  a munka, este nyolcig dolgoztak. Az első hónap végén Marci ment a fizetéséért az irodába. Christina, a fiatal, kövér és barátságtalan pénztárosnő, aki egész nap dzsezzenét hallgatott a rádióján, nem is szólt hozzá, egy mozdulattal ötszáz eurót tolt oda elé.  

         -Nem ebben állapodtunk meg – Marci törte az angolt, de azért már képes volt kifejezni magát.

         -Ezer euró levonások előtt. Szállás, étkezés, orvosi ellátás. Ebben az országban semmi sincs ingyen – felelte a lány. – És nincs túlóra, az is benne van a szerződésben.

         -Ez így kevés.

         -Másnak így is megéri – vonta meg a vállát a lány.

         Másnap Marci elment a postára, hogy feladjon háromszáz eurót Mónikának. Nem sok, de talán megnyugtatja.

         -Miért nem küldi bankszámláról? Az olcsóbb – kérdezte a postáskisasszony. Vékony, törékeny, sápadt lány volt.

         -Mert nincs bankszámlám. Amíg nincs lakcímkártyám és nincs társadalombiztosítási számom, nem lehet bankkártyám sem.

         -Sajnos, akkor fel kell számolnom a postaköltséget – mondta résztvevően Lisa.

         Marci megvonta a vállát.

         -Külföldi?

         -Magyar.

         A lány bólintott, nem lehetett tudni, hogy mit gondol.

         -A munkahelye irányítószámát tudja?

         -Nem – Marci már majdnem elsírta magát.

         -Én Lisa vagyok. Majd megoldjuk valahogy – Egymásra mosolyogtak, már ez is nagy dolog volt.

Két nappal később Mónika írta, hogy bezárt a mosoda, ahol dolgozott, és azt kérdezte Marcitól, hogy mi lesz velük, de Marci erre nem tudott felelni.

Délután megszólította Tomjolát az udvaron. Volt irodája is de ő mindig az udvaron beszélt a szerelőkkel, volt ebben valami tudatos távoltartás. Hideg volt, a hó már derék-magasságig ért, nekik kellett lapátolniuk.  

         -Szeretnék előleget kérni – mondta.

         -Finnországban nincs előleg – felelte a férfi, hópihékkel a szempilláján.

         -Pénzt kell küldenem a feleségemnek. Elvesztette a  munkáját.

         -Ez a te problémád. Minden hónap végén kapsz fizetést. Finnországban az emberek dolgoznak, fizetést kapnak, és nem panaszkodnak. Itt ez a rend, akár tetszik, akár nem. Senki sem panaszkodik.

         -Ezer eurót ígértek – igyekezett makacskodni Marci.

         -Ki ígért neked ezer eurót?

         -Selbach  – felelte ő meggyőződés nélkül.

         -Ugyan már, ki az a Selbach? Senki. Itt csak az számít, amit én mondok – Tomjola tárgyilagos volt és kimért.

-A szálláson is hideg van. Miért nem fűtenek?

         -Nem nyaralni jöttél.

         -Rendesen dolgozom, miért nem segít? – kérdezte Marci.

         -Három hónap a próbaidő – ezzel Tomjola befejezte a beszélgetést.

Marci elment a postára, hogy telefonáljon Mónikának.

-Lehet, hogy Selbach Rudi becsapott? – kérdezte a felesége.

-Ugyan már – de Marci hangjából hiányzott a meggyőződés. Igen, lehet, miért is ne lehetne?

-Hívd fel – nem utasítás volt ez, inkább kérés. Nem is kérés, könyörgés.

         -Nem tudom elérni – ezt felelte, mert ez volt az igazság. Marci mérges volt, tehetetlennek érezte magát. Amikor kijött a fülkéből, Lisa megszólította.

         -Nem kell kifizetni – mondta. – Nem indítottam el az órát.

         -Köszönöm – felelte Marci.

         -Bajban van?

Tulajdonképpen nincs semmi baj. Egyedül van, hideg van, sötét van. Három hónap próbaidő.

-Meg kell szokni – mondta Lisa. – Itt az emberek nem kíváncsiak egymásra. Én Kemiből jöttem,  mert ott nem kaptam munkát.  Tudja, hol van Kemi? Hatszáz kilométerre Tamperétől. A világ végén. Engem is lenéznek, egy ostoba, vidéki lánynak tartanak. Szobát bérelek egy özvegy férfinél a külvárosban.  Nem szabad vendégeket fogadnom, de ha lenne kedve, látogasson meg. Tudja, hol van Olkahinen?

-Fogalmam sincs.

-Jöjjön el az utolsó ötvenhatos busszal a végállomásig. Tízkor ott várom.

Egyedül utazott a buszon, fáradt volt, majdnem elaludt. Lisa ott várta, a hóesésben, szótlanul mentek hazáig. A lány szállásadója már aludt, csendben mentek végig az előszobán, de Marci a csukott ajtón át is hallotta a horkolását. Lisa ölelése kedves volt, de hűvös, az ágyneműnek poshadt szaga volt. Hajnalban távozott, hangtalanul ment végig a hosszú előszobán, látta az özvegy férfit, aki bánatosan ült a konyhaasztalnál és cigarettázott. Marci gyalog ment haza, fázósan, a szállásig. Egyszer látta a férfit éjszaka, amint hálóingben bánatosan ül a konyhaasztalnál és cigarettázik.

December végére még hidegebb lett, még több hó esett, még többet lapátoltak. A fizetése nem változott, háromszáz eurót küldött Mónikának.

         Karácsonykor  Christina megengedte, hogy az irodából felhívja Selbach Rudit.

         -Nem ezt ígérted – tett neki szemrehányást. –  Lesz ingyen szállás meg ellátás. Hideg van, semmi más sincs. És hallottam, hogy másokat is becsaptál.

         Selbach Rudi azt felelte, hogy sajnálja, nem tehet róla.

         -Keress nekem egy másik munkahelyet.

         -Most éppen nincs más lehetőség.

         Hallgattak.

         -Megmondtam, hogy itt alkalmazkodni kell- mondta végül Selbach.

         Igen, ezt is mondta. Marci letette a kagylót.       Megköszönte Christinának, hogy használhatta a telefont. Este vett egy üveg vodkát, felszállt az autóbuszra és kiment Olkahinenbe.

         Másnap hajnalban, amikor éppen lopakodott ki Lisa szobájából, az ajtóban megállította az özvegy férfi. Most is hálóinget viselt, a haja kócos volt.

         -Többet ne gyere ide – egészen közel hajolt Marcihoz, a leheletében keveredett az alkohol és a dohány szaga. – Semmi közöd Lisához. Menj haza oda, ahonnan jöttél. Nem szeretem az idegeneket.

         Marci  másnap megszólította Tomjolát az udvaron.

         -Elég volt. Hazautazok – mondta neki.

         -Persze, bármikor felmondhatsz –  bementek az irodába, a férfi elővette a szerződését a fiókból, kanyarított rá néhány mondatot. – Írd alá és végeztünk. Csalódtam  benned. Nem szeretjük a panaszkodó munkásokat.

         Húsz eurója maradt, éppen elég a buszjegyre Helsinkiig. Selbach üzent, hogy majd várja, de aztán megint üzent, hogy nem tudja várni.

         A  repülőgépen elbóbiskolt. Talán Pauler visszaveszi a műhelybe.  Nem bízott benne, csak remélte. Soha nem lesz Volvója. Minden kezdődik előről.  

Megjelent az Élet és Irodalom című hetilapban