Igazi skótok

Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húsz millió éppen arrafelé legelne, amerre mi megyünk. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között,  amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 194-ben mobiltelefonunk még nem volt, ilyen mellékúton segélykérő készülékek sem voltak. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mi lesz? Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

         Aztán egyszercsak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

         -Elszakadt – jegyzi meg.

         -El- hagyom helyben.

         -Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.

         -Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

         Csakugyan, mit tegyünk? Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Hibát követtem el? Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán egyszercsak felbukkan a teherautó, a göndör vörös és egy barátja. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek, szőke asszony, és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk, magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára,van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban  a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

         Búcsúzkodunk,  megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndörhajú csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek nevetnek velük.

         Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

         Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

         Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.

Megjelent a Népszava "Vélemény" rovatban