Egyetemi
szüneteimben rendszerint Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam.
Mint pincér. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni
Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp
is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni
benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Ráadásul afféle kényes
értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki
szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem
sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá.
Megigazítottam kis, fekete
csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá
csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.
-Parancsoljon, művész úr – mondtam,
amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd
elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.
-Kérek egy Martinit – felelte, majd
elmerült a menü lapjai között.
Ezt az akadályt könnyen veszem,
gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban
teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és
máris indultam vissza Bástihoz. Igen,
nagymama büszke lesz. Az unokája
felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban
írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám
tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz,
mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve
tartja.
-Ez az első Martini az életében? –
kérdezte Básti.
-Igen – feleltem őszintén, némi
balsejtelemmel.
-Jegyezze meg, fiatalembere, hogy a
Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.
-Elnézést, művész úr – már kaptam is a
poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam.
Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam,
végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton
voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán
nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.
-Aztán visszahozza ám a poharat,
Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.
-Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.
-Nem ismerem a mai focistákat – felelte
szájában cigarettával, de közben megvolt
már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első
Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.
-A Martini koktélospohárban, művész úr –
mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az
étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.
-Már csak a jég hiányzik belőle –
jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.
-Semmi gond – mondtam, pedig volt gond,
mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó
felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal
letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák között és a pohárba
helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.
Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen
olvasott az asztalnál.
-Így rendben lesz a dolog – mutattam -,
koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.
-Így van – Básti felemelte a poharat,
miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam
neki. - Most már csak egy kérdésem
lenne: pikkely hogy került bele?
