És akkor
felrobbant a vízpumpa. Nem volt kellemes élmény, szabadságról visszafelé, forró
nyári péntek reggel félúton Budapest és Győr között, az autópályán. Frankfurtig
kellett volna aznap elérnem, másnap este pedig Londonba, hétfőn reggel már munka
öltönyben, nyakkendőben. Szerettem azt az autót, megbízható, fehér Ford Sierra,
ráadásul Ghia, de akkor úgy éreztem, cserbenhagyott. A csomagok alól
előhalásztam az Elakadásjelzőt. Valahogy mindig az van a csomagok alatt, amire
szükség van. Az átlagos férfi autójának csomagtartója olyan, mint az átlagos nő
kézitáskája. Majd holnap rendet csinálok
benne.
A győri Ford-szervízben szétszedték a motort, megtalálták a hibát. A tömszelence. Déli tizenkét óra. Hol van még Frankfurt? És London?
-Volt már korábban gondja a tömszelencével? – kérdezte egy fiatal, Ford-sapkás szerelő.
-Nem – feleltem őszintén. Lehettem
őszinte, nem volt vele gondom, azt sem tudtam, hogy létezik.
-Szóval, a tömszelence – mutatta fel.
Jelentéktelennek látszó, kis szürke
alkatrész, akkora, mint egy ceruzahegyező, mégsem indul nélküle az autó. Bécsből lehetne alkatrészt rendelni, de hát péntek
van. Talán majd hétfőn. Péntek délután, az már csak ilyen. Más időszámítás.
Pénteken robbannak fel a vízpumpák, törnek el a vízcsövek és állnak le a
mosógépek.
Összenézett a műhelyben a többiekkel.
-A tömszelence, az kényes munka. Annak
ezredmilliméterre stimmolnia kell.
Bizony, gondoltam, kényes munka. Ha
nem stimmol, akkor vége.
-Talán
megpróbálhatnánk Feri bácsit – mondta akkor egyikük.
Rám néztek, mintha tőlem várnák a
döntést.
-Feri bácsi régi motoros – mondta a
Ford-sapkás. - Még a vagongyárban dolgozott, van otthon, a sufniban egy öreg szerszámgépe.
Elmegyünk hozzá.
Kis, családi ház Győr külvárosában.
Feri bácsi egy fa árnyékában, kempingszéken szunyókált atlétatrikóban,
fürdőnadrágban, kopott vietnami papucsban, a felesége a verandán, hokedlin ülve
rádiót hallgatott.
-Szép darab – forgatta Feri bácsi
ujjai között a kis szürke bűnöst. Bólogatott. – Ford. Nagy mesterek voltak
mindig.
Érdeklődve néztem rá, hogy most akkor
mi lesz.
-Délután háromkor gyertek vissza –
mondta.
Bement a sufniba, mi visszamentünk a
szervizbe.
Délután háromkor Feri bácsi ismét a
kempingszéken, a felesége a verandán, hokedlin ülve rádiót hallgatott.
-Tessék – mondta Feri bácsi és átadta
az új alkatrészt. – Próbáljátok meg, hátha sikerül. Egy utat talán kibír. De maga Londonban azonnal vigye a Fordosokhoz.
Majd adnak újat.
Egy óra múlva helyére került a vízpumpa,
benne Feri bácsi alkotása. Halk zümmögéssel indult a motor, a műszerfal
kijelzői szerint minden rendben.
-Azért vigyázzon – mondja búcsúzóul a
szerelő. – És csak nyugodtan, ne nyomja a gázt nagyon.
Londonig minden rendben ment. Lidérces
út volt, a szemem végig a
vízhőmérséklet-mutatón, ami meg sem rezdült.
Hétfőn természetesen azonnal a
Ford-szervízben kezdtem, elmeséltem a történetet, átvették az indítókulcsot,
délután érdeklődjek.
Amikor visszamentem, maga a
szervízvezető várt. Csodálkozó tekintettel nézett rám, ahogy angol
szervizvezetők nem szoktak. A csodálkozás nem angol tulajdonság.
-Megmondaná nekem, Odze úr, hogy
honnan szerezte azt a tömszelencét?
-Egy
nyugdíjas magyar esztergályos csinálta – feleltem mentegetőzve. – Sürgős munka
volt. Más megoldást nem találtunk.
-Majd
mondja meg neki, ha találkoznak, hogy nálunk már milliomos lehetne. Tökéletes. Jobb, mint az eredeti.
