Hruscsov, Kádár, Onódy - egy regény szinopszisa

1964. október 30-án letartóztatták  Onódy Lajost, az egyik legnevesebb magyar vállalati vezetőt, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatóját  „társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények” miatt, ami gyakorlatilag lopást vagy sikkasztást jelentett.   A nyomozás szerint   Onódy és társai éveken keresztül "csaltak, sikkasztottak, károsították a kezelésükre bízott társadalmi tulajdont, s bűnszövetségben elkövetett cselekményeikkel súlyos kárt okoztak a népgazdaságnak".  Ő volt az, aki orgiákat szervezett a magyar felső vezetés tagjainak és erről széles körben pletykáltak nem csak Budapesten, de az akkori szóhasználat szerint „nyugaton” is.

Onódy 1949-ben kapott megbízást Vas Zoltán akkori budapesti polgármestertől, hogy szervezze meg a főváros ellátását. Nagy és elegáns vevőkörre egyelőre nem számíthatott, ezért arra gondolt, hogy fejleszti a nagy építkezéseken  dolgozó munkások ellátását. Megszerezte a színházakban, a vállalatoknál és a sportpályákon működő büféket, újdonságként vezette be a mozgó büfékocsikat az ünnepségeken és a felvonulásokon, valamint a népszerű kirándulóhelyeken, ahol korábban semmiféle ellátás nem volt. Maga is meglepődött azon, hogy ezek a kis költséggel létesített egyszerű  büfék milyen jelentős bevételt hoztak. Ez azonban csak az első lépés volt Onódy számára, ám már akkor sejtette, hogy merre kell elindulnia. Ugyancsak az ő javaslatára néhány évvel később Éttermi és Büfé Vállalattá alakultak át, és közvetlenül a Belkereskedelmi Minisztérium alá helyezték. A sikerek után Onódy még többre vágyott, és úgy érezte, hogy alkalmas nagyobb vállalkozás irányítására is. A belkereskedelmi minisztérium vezetőit rábeszélte, hogy bízzák rá az olyan ismert és jelentős bevételt jelentő szórakozóhelyeket, mint a Kis Royal, a Budapest Táncpalota, az Abbázia, a Gresham, az Emke, a Savoy, a Váci utcai Anna Presszó, a Budapest Eszpresszó, a budai Rózsakert, az Apostolok étterem, a Baross kávéház, a Jereván és a margitszigeti Casino Étterem. Onódy ehhez nagyon értett. A rábeszéléshez. A meggyőzéshez. Olyan szenvedélyesen tudott érvelni, hogy mindig elfogadták a javaslatait. Akkoriban kezdtek azonban Budapestre járni külföldi üzletemberek, akiket esténként magyar partnereik szórakoztattak, és  ezek a táncos-zenés éttermek ilyen célra tökéletesen alkalmasak voltak. Tartott persze a hidegháború, de az üzletemberek szerettek szórakozni. Onódy látta külföldön a  krémkávét,  a jégkrémet és a lágyfagylaltot, hazajött, összehívta a munkatársait, elmagyarázta, mit kell tenniük. 

Ilyen átalakulás még nem volt Magyarországon.

És mindennek tetejébe megszületett a Mézes Mackó. Tárgyik Sándor, a hidegkonyha korábban osztályellenségként nyilvántartott zseniális szakembere találta ki ezt a nevet, ami első hallásra gyermetegnek tűnt, ám könnyen megjegyezhette mindenki. (Részlet a regényből)

A történet hátterében azonban ott volt a világpolitika: Hruscsovot,  a szovjet pártfőtitkárt éppen akkor mozdították el a hatalomból,  érkezett a keményvonalas Leonyid Brezsnyev, aki köztudottan nem rokonszenvezett sem Kádárral, sem a liberálisnak tartott magyar  vezetéssel. Kádár helyzete megkérdőjeleződött, környékén is teljes volt a bizonytalanság.  Balra-vagy-még-inkább-balra: mindig ez volt a kérdés. Megindult a helyezkedés és a találgatás.  Senki sem merte hangosan kimondani, de mindenki ezt kérdezte: ki következhet Kádár után?

Leginkább Biszku Béla akarta megszerezni a hatalmat: elszántan küzdött azért, hogy Kádár utóda lehessen.

A politika már ekkor is összefonódott a gazdasági vezetéssel, és egyik szféra sem tudott mit kezdeni azzal a különleges jelenséggel, amit Onódy Lajos testesített meg.  Kezdetben közétkeztetéssel megbízott vállalata folyamatosan terjeszkedett, már az ötvenes években valóságos nagyhatalom lett, befolyása pedig túlnőtt hivatali főnökein. A hatvanas évek elejére gyakorlatilag ő irányította a teljes magyar éttermi és szállodahálózatot, amelyikbe viszont szervesen beépült a hírszerzés és az elhárítás.

Onódy felsőbb utasításokra – és szovjet példára -  szerelmi találkozókat szervezett gödi nyaralójában pártvezetőknek, akikhez a kor kedvelt szinésznői és mulatókban dolgozó táncosnők is csatlakoztak, így szereztek  „felső” támogatást pályafutásukhoz.  A programokról kevesen tudtak, a részleteket mindig  telefonon egyeztették, a helyszíneket pedig civil rendőrök biztosították. Mindezeket figyelembe véve Onódy méltán érezhette védettnek magát, biztosra vette, hogy neki senki sem árthat.  

Magyarországon csak pletykák terjedtek a közpénzeken tartott  mulatozásokról szólt, amelyek az Onódy felügyelete alá tartozó fővárosi mulatóhelyeken, gödi nyaralójában és a zárt vadászházakban zajlottak, a nyugati sajtó azonban részleteket is megtudott:  „az új osztály nagyjai így pihenték ki a szocialista hétköznapok fáradalmait”, ahol az egyik fogásként  „meztelen lányokat szolgálnak fel óriási ezüst tálcákon”, s ahol ruletten desszert gyanánt „csokoládéval leöntött stewardesseket” lehetett nyerni.

A kor és az események nagy vesztese Bara Margit volt.

„Bara Margit sikeres karrierjét egy alaptalan és rosszindulatú rágalomhadjárat törte derékba, amely ellen a művésznő védekezni sem tudott, hiszen pletykákról volt szó, hivatalosan semmi sem hangzott el ellene, megvádolói sosem adták nevüket és arcukat a rágalmakhoz. Az ügy központi figurája Ónody Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat egykori igazgatója volt, aki ellen a rendőrség 1964-ben kezdett nyomozni csalás és sikkasztás miatt. A nyomozást újabb gyanúsítottakra terjesztették ki, s az eljárás kezdett politikai felhangokat kapni. Ónody ellen lényegében koncepciós per zajlott, ami ugyan nem volt teljesen alaptalan, ám a kirótt büntetés nem állt arányban a bűncselekmény súlyosságával. Hogy Ónodyt minél jobban befeketítsék a hazai és a nemzetközi közvélemény előtt, olyasmiket kezdtek híresztelni róla, hogy az irányítása alatt álló mulatóhelyeken vad tivornyák, fékevesztett orgiák zajlottak magas beosztású funkcionáriusok és a legszebb magyar művésznők közreműködésével. Utóbbiak közül Bara Margitról szóltak a legvadabb pletykák, melyek szerint meztelenül táncolt az asztalon, és csupasz testéről nyalogatták a csokoládét a meghívott vendégek. Sosem sikerült kideríteni, hogy ki és miért keverte bele pont Bara Margitot ebbe a szégyenletes ügybe, melynek vádlottját a művésznő még csak nem is ismerte. Valószínűnek mondható, hogy alighanem valamelyik nagy befolyással rendelkező irigye állhatott a pletykák hátterében, és az egész suttogó propaganda célja az volt, hogy az Ónody-ügyben eltereljék a figyelmet a valódi felelősökről. Az ügyről a médiában egészen a rendszerváltásig nem lehetett beszélni. A művészvilág – a színésznő visszaemlékezései szerint – nem állt Bara Margit mellé, aki mindinkább kiszorult a pályáról, és végül maga döntött úgy, hogy a méltatlan és megalázó körülmények között nem dolgozik tovább. A rendszerváltás után sem fogadott már el semmilyen felkérést.” (Wikipédia)

Both Béla, a Nemzeti akkori igazgatója felsőbb utasításra vezető szinésznőjét egyik napról a másikra letiltatta a színpadról. Onódy letartóztatásával ennek az ügynek az árnyékától is szabadulni akart a  korszak „kemény embere:  Biszku Béla. Brezsnyev akkor már megbékélt Kádárral, ám utódlásáért a színfalak mögött továbbra is kemény harc folyt.

Onódyt a koncepciós perben végül elitélték. Igazi bűne az volt hogy sokoldalú és tehetséges üzletember volt, ám túlságosan  közel merészkedett a politikához, amelyik – éppen ezért - nem fogadta be.  Ügyvédje útján hiába kereste régi kapcsolatait, a  telefonhívásokat senki sem fogadta.

Akkori szóval élve: „elengedték a kezét”…

A bajok azonban sokasodtak: Kádár helyzete ugyan megszilárdult, ám a gazdaságban komoly gondok voltak. Takarékossági rendszabályokat, szigorú létszám- és bérgazdálkodást vezettek be,  gyakorlatilag csökkentették a jövedelmeket, „adminisztrációs” leépítéseket vezettek be  az államigazgatásban, a vállalatoknál és minisztériumoknál. Sokan ezekben a bomlás első jeleit vélték felfedezni.

Onódy Lajos összesen négy év négy hónapot ült a szegedi Csillag Börtönben, többek között az Alföldi Bútorgyár öntő üzemrészébe vezényelték betanított munkára, a káros gázokat közvetlenül belélegezve ő szedte le a frissen ragasztott bútorlapokat, szeme és tüdeje alaposan károsodott, fogainak egy része kihullott, cukorbeteg lett, csontsoványra fogyott. Büntetése kétharmadának letöltése után 1969-ben szabadult. Emberi roncsként hagyta el a börtönt, kórházba került, 49 évesen nyugdíjazták. 1996 februárjában, 76 évesen hunyt el.

A regény 1964 szeptembere és 1965 tavasza között játszódik. Főszereplői: Hruscsov, Kádár, Biszku és Onódy.

*

Könyvem címében is utalok arra, hogy túllépek az Onódy-ügyön. Igyekeztem hiteles korrajzot adni, bemutatva a pártvezetés színfalai mögötti kegyetlen hatalmi harcot. 

Zavar a PISA körül

Nagy zavart keltett a világban az úgynevezett ’PISA”-teszt (Programme for International Student Assessment, azaz „a nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja).  Talán túlságosan is nagyot. A természettudományos, matematikai és olvasás-szövegértési kompetenciákat vizsgáló legutóbbi PISA-teszten katasztrofálisan szerepeltek a magyar gyerekek: az előző felmérés óta nálunk romlott legtöbbet a gyerekek teljesítménye az EU-tagországok közül. De alapos önvizsgálatok vannak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, sőt, még az előkelő, harmadik helyen végzett finnek körében is.

         Nálunk, Magyarországon pontosan tudjuk, hogy komoly gondok vannak az oktatással, nem tudunk előrelépni a nyelvoktatásban, a kormányzat többnyire a testneveléssel meg a lovaglás, mint kötelező tantárgy bevezetésével foglalkozik. Emlékezeteim szerint középiskolai tanárnak lenni a hatvanas-hetvenes években tekintélyes foglalkozás volt, nem fizették őket túl, de elhivatottan törődtek a gyerekekkel, noha a gondok már akkor is egyértelműek voltak. Sok volt az óra, sok volt a tanagyag, a középiskolában sok felesleges ostobaságot tanítottak nekünk, ám mindenkinek forró krumpli volt, nemigen mertek a gyökerekhez hozzányúlni. Én magam általános iskolai tanulmányaimat Indiában végeztem, ott már akkor inspiráltak bennünket önálló vélemény kialakítására, esszék írására és felolvasására. Lányaim londoni anglikán középiskolájában pedig már a kilencvenes években csoportos készségfejlesztési gyakorlatok folytak.

         De hát annyi más példát tudnánk mondani a tantervek folyamatos alakítására, a tanárok rendszeres képzésére és tisztességes fizetésére, az elmúlt években pedig szemlátomást éleződött a klasszikus elvek és a reformerek vitája, a praktikus tudásra nevelés helyett előjöttek  politikai hátterű demagóg szólamok, a „nemzeti nevelés”, a „magyarnak nevelés”, amelyek mögött nehéz volt igazi tartalmat felfedezni. Komoly tanulság, bár nem könnyű érteni, hogy egy ilyen világversenyen előkelő helyen szingapúri, vietnami és sangháji és észt iskolák tanulói végeznek. Sok magyarázatot olvastunk az elmúlt napokban, sokan megkérdőjelezik, hogy lehet-e egyáltalán összemérni a diákok képességeit és ha igen, akkor milyen következtetéseket lehet ebből levonni, ha egyáltalán.

         Nálunk szokás szerint hirtelen fontos lett a téma a politika számára, hiszen mi nem szeretünk lemaradni nemzetközi összehasonlításokban, ám az is kiderült, hogy komoly, értelmes nyilatkozatokat  ebben az eddig elhanyagolt témában nem tudtak tenni. Az eredmények ismeretében  az ellenzéki pártok Balog Zoltán oktatásért felelős emberi erőforrás miniszter lemondását követelték, az ezt célzó újságírói felvetésre a legutóbbi kormányinfón Lázár János úgy reagált: nem érti, miért kellene lemondania a miniszternek, hiszen nem ő töltötte ki a teszteket.  Jól elviccelte. Balog felelőssége abban van, hogy nem készítettek el egy krisztálytista oktatási stratégiát, és valójában őt ez az egész PISA-dolog meg a nemzetközi összehasonlítás nem is érdekli. Palkovics László oktatási államtitkár is csak mentegetőzött, szerinte  a 2015-ös felmérésben még nem érvényesült a két évvel korábban bevezetett nemzeti alaptanterv hatása, a természettudományos mérésnél pedig olyan feladatot kellett megoldani, amit nincs benne  a magyar tananyagban.

És még egy személyes emlék. 2010-ben Hoffmann Rózsa államtitkár felhívott Helsinkiben, ahol ügyvivőként dolgoztam, hogy egy delegációval szívesen kijönne Finnországba tanulmányútra. A részletekre, mondta, majd visszatérünk.

De valahogy a dolog nem sikerült. Minden maradt a régiben. 

Eltűnt milliárdok

Nem egészen értem, hogy hogyan megy ez. A vizes (nem szeretem ezt a szót, de úgy fest, megkerülhetetlen) világbajnokság költségvetése eredetileg 28 milliárd forint volt, most már állítólag 90 milliárd körül jár és hol van még a vége? De ugyanez történik egy vasútvonal fejlesztésénél,  a  hajmeresztő fordulatokban gazdag Budapest-Esztergom vasútvonal építésénél, a Kelenföldi és a Ferencvárosi pályaudvar átalakításánál és minden nap hallani ilyen híreket, különösen az Árpád-híd felől, miszerint egy előzetes költségvetés nem öt-tíz százalékkal emelkedik, ami még elfogadható lenne, hanem két-háromszorosára, ami alapvetően aláássa a kormányzati gazdálkodásba vetett bizalmat.

         Mi ennek az oka? Az első ok az lehet, hogy eleve rosszul számolják ki a várható költségeket azok az emberek, akiknek az lenne a dolguk, hogy többé-kevésbé pontosan kiszámolják, hogy mennyi pénzt szánnak egy ilyen vállalkozásra. Ha ők hibásan számolnak, akkor ezért valamiféle felelősség csak terhelni őket, hiszen egy olyan országban, ahol – a kormányzat szerint – szigorúan betartandó költségvetés van, nem lehet játszani a milliárdokkal. A másik lehetőség, hogy eleve alábecsülik a várható költségeket, mert tudják, hogy úgysem tartja be senki a kereteket, akkor meg minek a sok bajlódás, majd menet közben módosítanak. És módosítanak is. Ha már egy vállalkozó megkapta a megbízást, bizony körülményes visszavonni tőle és átadni valaki másnak, akkor kezdődik a végeláthatatlan pereskedés, ami rendszerint tovább növeli a költségeket. Aztán az is lehet, hogy a vállalkozó szándékosan alacsonyabb áron vállalja a munkát, majd menetközben különböző ürügyekkel emeli a költségeket, és ezzel praktikusan hülyét csinál megbízójából, a magyar kormányból.

         Úgy fest, valami ilyesmi gyakorlat alakult ki Magyarországon, nem számítanak a határidők, nem számít a pénz, manapság már magyarázkodni sem kell, nem magyarázkodik a kormány, nem magyarázkodik a MÁV, az útépítési mizériáknál néha próbálkoznak hamis ígérgetésekkel, aztán ezeket mindenki elfelejti, jönnek az újabb ügyek, aztán azokat is elfelejtjük.

         Még gondolni rossz arra, hogy a megpályázott budapesti olimpia pénzügyei hogyan alakulnak majd. Már most létrejött valamiféle, de ugyancsak kormányközeli bizottság, amelyik felügyelné a körülbelül – még kimondani is szörnyű – 2000 milliárd forint elköltését, de hát az efféle kormányközi bizottságok működését Magyarországon általában cinikus mosoly követi. Csak megjegyzem, hogy a Pricewaterhouse Coopers megvalósíthatósági tanulmánya szerint az olimpia látszólag mindig nagy elismerést hoz az országnak, azonban ezek az elismerések múlandóak, a terhek és adósságok viszont maradnak. Ráadásul az olimpiák költségvetése rendre elszáll, a végösszeg gyakran köszönőviszonyban sincs a tervezett kerettel. Athénban a kivitelezés elcsúszása miatt borult a büdzsé, de Londonban sem sikerült tartani az eredeti számokat. A görög gazdaság rá is ment. Az olimpiák szervezésekor a költségek végeredménye átlagosan majdnem másfélszerese annak, amivel eredetileg számolnak – derül ki az oxfordi egyetem kutatóinak 2012-es tanulmányából. E szerint 1960 óta még soha, sehol sem tartották a büdzsét. Ez esetleg megérheti egy gazdag országnak.

Mi is azok vagyunk – de csak Orbán álmaiban…

Amikor felléptünk az Operában

Életemben nem ismertem olyan lelkes  zenerajongót, mint Körner Tamás. Fiatal korunkban évekig egy irodában dolgoztunk,  sokat beszélgettünk koncertekről, operáról, lemezfelvételekről. Aztán egyszercsak előállt azzal az ötlettel, hogy vállaljunk néma-statisztálást az operában, ismer valakit, aki elintézi. El is intézte, egy héttel később már kaptunk is szerepet. Este hatra mentünk, a főstatiszta kiosztotta a szerepeket, nagyjából vázolta, hogy mit mikor és hogyan csináljunk, a kelléktárból öltöztünk, többé-kevésbé testhezálló jelmezeket kerestünk. A főstatiszta aztán még egyszer végignézett rajtunk és mehettünk is a színpadra. Voltak kedves szerepeink: pekingi nép a Turandotban,  Moszkva népe a Szent Szűz kolostorban, katona az Aidában, vendég Valery Violetta szalonjában, Tamás pedig egyszer hóhérsegéd lehetett a Hunyadi Lászlóban és ezzel elérkezett színpadi szereplésének csúcspontjára.  Nagy élmény volt. Előadás végén kiosztották a gázsit, esténként harminc forintot kaptunk.  Az Opera művészbejárójánál sikongó lányok kértek tőlük autogrammot, aztán Tamást a lelkes nézők a vállukon vitték a Kodály köröndig.

            Ezért érdemes szeretni az operát.

Első idei ajándékom Mikulásra lányomtól, csupa mézeskalács

A Rogán-történet: így kezdődött 2011-ben

Mint olvasom, nyílt pályázaton egy kft. nyerte el a budapesti V. kerület könyvelésének és ügyvitelének adminisztrációját. A cég azt vállalta, hogy a kerület működése során létrejövő iratokat különböző színű tartókba rendezi, a megfelelő polcokon elhelyezi, valamint gondoskodik azok későbbi pormentesítéséről.  Én is dolgoztam hivatalban, az ilyen munkákat Erzsi néni és Pali bácsi csinálták, vagy  középiskolásokat vettünk fel nyári munkára. A győztes vállalkozót  Rogán és Társának hívják, de ez biztosan nem befolyásolta a döntést.