Tíz különleges történet - III

A finnek aztán értik a módját

Egy alkalommal, hazafelé tartva a nagykövetségről, egy finn teherautó kissé közel jött hozzám, lesodorta a visszapillantó-tükrömet, majd megállás nélkül továbbhajtott. Megjegyeztem a rendszámát, felírtam magamnak a helyet és az időpontot, majd másnap bementem a biztosítóhoz. Hosszas kárfelvétel következett, akárcsak a régi időkben a budapesti Hamzsabégi úton.

         -Szemtanúja van? – kérdezte a biztosító ügynöke, egy komoly, szemüveges finn lány.

         -Nincs – feleltem. - De felírtam a rendszámát.

         -Az önmagában semmit sem jelent. Bárki bármilyen rendszámot felírhat.

         -A festéknyomok ott vannak a kocsin. Megnézi?

         -Elhiszem – felelte és felírt valamit az adatlapra. – Tudott beszélni a teherautó vezetőjével?

         -Nem tudtam, mert elhajtott.

         A lány ismét tett egy bejegyzést a papírra.

         -Hát így nem lesz könnyű – sóhajtott.

         -Talán keressék meg – javasoltam.

         -Mi nem kereshetjük meg őt, csak a rendőrség. Tegyen feljelentést.A nagypapám egyébként amatőr kajakos, egyszer evezett a Tiszán - mosolygott, én is mosolyogtam, de nem őszintén, mert éreztem, hogy ez a dolog halálra van ítélve. De azért  elmentem a rendőrségre.

         Kitöltöttünk egy hosszú, finn nyelvű kérdőivet, amit aláírtam. Fiatal, rokonszenves és türelmes rendőr tárgyalt velem, jól beszélt angolul, a nagymamája, mesélte, a városi kórussal járt is Magyarországon, sokat mesélt neki a Balatonról.

         Ennek azért örültem.

         -Szemtanúja van? – tértünk vissza a tárgyra.

         -Nincs – feleltem, de némi türelmetlenséggel a hangomban. - De felírtam a rendszámát.

         -Az önmagában semmit sem jelent.

         -A festéknyomok  ott vannak a kocsin. Megnézi?

         -Elhiszem – felelte és kiegészítette az adatlap egyik rovatát.  – Tudott beszélni a teherautó vezetőjével?

         -Nem tudtam, mert elhajtott.

         -Hát igen. Ezesetben kiküldünk neki egy levelet, hogy vállalja-e a felelősséget, ennél többet azonban, sajnos, nem tehetünk. Ha nincs személyi sérülés, a vezető döntésén múlik, hogy megáll-e a helyszínen vagy sem.  

         -És mikor válaszol majd?

         -Nem kötelező válaszolni. Ha akar válaszol, ha nem akar, nem válaszol, mi nem kényszeríthetjük.

         -Esetleg adja meg nekem a gépkocsivezető adatait, majd én beszélek vele.

         -Sajnos, ezt nem tehetem, védenünk kell a személyi adatokat.

         -És engem ki véd meg?

         Erre a rokonszenves finn rendőr nem válaszolt.

         Kikísért az udvarra, mutattam neki a sérült autót.

         -Szomorú – mondta együttérzéssel. – Tudja, az a baj, hogy ha valaki vállalja a károkozást, balesetet okoz, akkor a biztosító azonnal emeli a díjat. Így aztán az autósok nem érdekeltek abban, hogy elismerjék a felelősségüket.

         -És ez így igazságos? – érdeklődtem,  de éreztem, hogy már feszítem a beszélgetésünk lehetséges határait.

         -Azt nem tudom – ismerte be a rendőr. – De mi ezt szoktuk meg.

         A teherautó vezetője természetesen nem válaszolt a rendőrség levelére, én pedig a saját pénzemen javíttattam meg az autót. Persze, védeni kell a személyi adatokat. De akkor minek a biztosító?  És hol az igazság?

Tíz különleges történet - I

Mari esete a főrabbival

A társasági életnek vannak kivételes, örömteli, egyszersmind  megható pillanatai is. Londonban, éppen kiküldetésem idején, 1996-ban került szóba egy Wallenberg-szobor felállítása, aminek költségeit közadakozásból szerették volna előteremteni. A királynő és Weizmann izraeli elnök vállalta a védnökséget, a svéd király és Göncz Árpád a társelnökséget. A palota az izraeli, a svéd és a magyar nagykövetség kulturális beosztottját is meghívta  a szervezőbizottságba, aminek számos személyes oknál fogva nagy örömmel tettem eleget.

         Az ügy eleve sikerre volt ítélve, mert a britek imádnak közadakozni, ráadásul, szokás szerint elhivatottsággal és lelkesen kezdték el a munkát. Kijelölték a szobrászt, megvették a telket, a szervezőbizottság  tagjai pedig rendkívüli gyakorisággal ebédeltek együtt különböző éttermekben. Az előkészületek befejezéseként a londoni főrabbi vacsorát adott a rezidenciáján, amire természetesen mi is meghívást kaptunk. Fiatal, magas, jókedvű férfi volt a főrabbi, aki felesége és két kislánya társaságában fogadta a vendégeket. Megnéztük a szobor makettjét, ittunk egy pohárka italt a fogadóteremben, majd átmentünk az ebédlőbe, a  huszonnégy személyes, gyönyörűen terített ovális asztalhoz, amelynek közepén ezüst gyertyatartó állt. 

         A kóser lazac után a főrabbi pohárköszöntőt mondott. Olyan szívszorítóan beszélt a hatmillió európai zsidó szenvedéseiről és Wallenberg mélységes elhivatottságáról, hogy Marit egy pillanat alatt elfogta a zokogás. Nem tudta visszatartani a könnyeit, ki is ment, hogy ne zavarja a többieket.

         A főrabbi felesége azonnal utánasietett, a szalonban átkarolta a vállát, leültek egy kanapéra.

         -Biztosan te is elveszítetted a rokonaidat  - mondta neki.

         -Még csak nem is vagyok zsidó – felelte Mari a könnyein át és kifújta az orrát.

         De hát számít az ilyesmi?

Életem igazi iskolái - III

Vezess Kínában, ha tudsz

Minden zavarosnak tűnik, és a valóságban zavaros is. A látszat nem csal. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés, amit azonban senki sem vesz figyelembe.  Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell,  szemben a forgalommal, azután csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek is? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább. Vidáman kacsáznak az autó- és autóbuszsorok között,   tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből. 

És ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.

Életem igazi iskolái-II

Ezért szeretem az angolokat

A kiáradt folyó betört egy vidéki angol ház nappali szobájába, este kilenc óra volt, az ott lakó házaspár  éppen kedvenc vígjáték-sorozatát nézte és teázott. Autójukat is elsodorta a víz, az éjszakát a hideg padláson töltötték.

-Hát nem örültünk neki, annyi szent - mondta a férfi másnap reggel a televízió híradójának kamerájába, és mosolyogva szorította magához ugyancsak jókedvű feleségét. - De hát az ember ne csináljon drámát a tragédiából, igaz, szívem?