Rózsák tere

Egyetemista koromban hetente egyszer kötelező volt Vilma néninél ebédelni. Egyhangú és unalmas ebédek voltak, Vilma néni megkérdezte, mi újság az egyetemen, de az egyetemen soha nem volt semmi újság, ami Vilma nénit érdekelte volna. Na és, mi újság a lányokkal? A lányokkal sem volt semmi olyan újság, amit elmeséltem volna. Mindig húsleves volt metélttésztával, párolt csirkemell, ízetlen főtt krumplival és befőtt. Vilma néni a visszafogott kosztolás híve volt.

         -Ízlik? – kérdezte az ebéd után.

         -Ízlik – hazudtam. Mi mást mondhattam volna? Hazafelé rendszeresen átkeltem a Rózsák terén. Nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, az Esti Hírlapot olvasták. Szólt a rádió, gyerekek kiabáltak. Gyakran láttam ott egy elegáns, idős férfit, tolószékben. Lábát kockás pléd borította, csak fényes, fekete cipője látszott ki alóla. Vajon van-e lába egyáltalán? Ez is érdekelt. Akkoriban még minden érdekelt. Télen-nyáron zakót viselt és kalapot.  Felesége, barna kabátos, fiatalabb felesége mellette ült a padon, megigazította a pléd szegélyét, felolvasott neki vagy beszélgettek. Szép asszony volt, vékony, elegáns. Néha megfogták egymás kezét.

A tolókocsi. Mindig attól rettegtem, hogy én is így végzem majd, mozdulatlanul, délutánonként kitolva a zajos Rózsák terére, olyan emberek közé, akik rendesen tudnak járni. A feleségem beszélget velem vagy felolvas nekem, aztán egyszercsak megunja a reménytelen életet, feltol egy dombtetőre és elengedi a kocsit. De hát a családban mindenki rettegett a betegségektől, és mindenkinek megvoltak a saját rettegései. Apám a ráktól félt, anyám attól, hogy apámnak rákja lesz, Vilma néni attól, hogy egyszercsak leáll majd az emésztése és felrobbannak a belei. És nem csak a betegségektől és az orvosoktól rettegtünk, hanem a gyógyszerektől is, de még jobban rettegtünk attól, hogy az orvos rossz gyógyszert ír fel, ezért nem szerettünk gyógyszert szedni, másrészt szerettünk gyógyszert szedni, mert rettegtünk a betegségektől, még jobban rettegtünk a kórháztól, legjobban azonban akkor rettegtünk, amikor egészségesek voltunk, mert az azt jelentette, hogy bármikor betegek lehetünk. 

         Egyik nap a Murányi utcában megláttam a barna kabátos asszonyt. Még szebb volt, mint a Rózsák terén. A tejcsarnok előtt állt és egy fiatal férfivel beszélgetett. Ismertem a férfit, Stein Gábor volt, csellista. Aztán Stein egyszercsak megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, az ujjaival még az asszony hajába is beletúrt, majd hirtelen szétváltak. Szeretik egymást, nem volt vitás. Stein a Baross tér felé ment, az asszony végig, a Murányi utcán. Mielőtt belépett az egyik kapun, megigazította a frizuráját. Néhány nappal később előttem ültek a Bethlen moziban, fogták egymás kezét. Mastroianni-filmet vetítettek. Az angyalok. Ez volt a címe. Előadás után az asszony belekarolt Steinbe, amikor kifelé mentek, úgy nézett rám, mintha ismerne.

Azt hittem, hogy soha nem látom újra. Hogy akkor most vége mindennek. Hogy ez az asszony soha nem megy ki a férjével a térre,  soha többé  nem igazítja meg a plédet, nem fog neki felolvasni és nem beszélget vele. De a következő héten megint láttam őket együtt, a Rózsák terén, a férfit a tolókocsiban, mellette a feleségét, felolvasott neki, azután nevettek valamin.

         Mintha semmi sem történt volna. És talán nem is történt.

          

Ezért állítsuk meg Brüsszelt

Azért, ami szerdán történt. A magyar miniszterelnök az általa sokat emlegetett városban olyan nehézsúlyú politikusokkal került szembe, mint Frans Timmermans bizottsági alelnökkel, és aztán, nemkülönben Guy Verhofstadtal,

a liberálisok vezetőjével. Mindketten  komoly, felkészült politikusok, akik nagyon is tisztában vannak a magyar helyzettel, Orbán és a Fidesz politikájával. Tudták, mit akarnak mondani és azt el is mondták. Verhofstadt - korábbi belga kormányfő - pedig még abból is leckét adott, hogy hogyan kell hatásos, érveket az érzelmekkel összefonódó beszédet mondani. Kemény nap volt, Orbán megtapasztalhatta, hogy milyen könnyű dolga van a hazai politikai életben szánalmas demagóg mondataival saját hívei és a sokszor súlytalan ellenzék között és bármilyen nagy formátumú államférfinek képzeli magát, most száraz stílusával  és  gyenge érveivel nem lehetett versenyképes.
És csak emlékezzünk arra, ki ült mellette...

A Nagy Stadionépítő

Orbán Viktor a Puskás Ferenc Időarányos Kivitelezését Nyomon Követő Bizottság elnöke lett. Vajon mi indokolta egy ilyen bonyolult nevű bizottság létrehozását? Feltehetően komoly gondok lehetnek a kivitelezésben és az időarányosságban is,  esetleg még a nyomokban is, ha már a miniszterelnöknek, aki amúgy örökösen időhiányra panaszkodik, személyesen kell eljárnia. De hát ott van egy egész kormányzat, miniszterek, sportállamtitkár, kormányzati megbízott, van már Puskás Ferenc-nagykövetünk is, vajon mit tud ehhez hozzáadni a kormányfő? Olyan ez, mint Észak-Korea, ahol a Kim Dzsongun, a nagyfőnök személyesen felügyeli a rakétaprogramot. Itt tartunk. 

Fanni egy napja

Végülis egyforma mindegyik, az ápolás, az ilyen. Nincs szabadnap. Reggel fél hat. Már megszokta. Néha minden mérgét beleadja, hogy miért ez a sorsa, aztán jönnek nyugodtabb pillanatok is. Igen, az idegrendszer. Bonyolult és kiszámíthatatlan. Ad jelzéseket, de nem értjük, mire pedig megértjük, már késő. Anya telefonja ébreszti, mikor jössz, jövök, anya, ahogy szoktam, de előbb még Zsófit kell óvodába kísérni, jókedvűen, hogy Zsófi is jókedvű legyen, színjáték az egész, amióta Bohumil, a cseh fiú elhagyta, és anya beteg lett, csak színjáték. Aztán anya, gyógyszerek, kávé, szomorkásan néznek egymásra, Zsófika hogy van, kérdezi anya, Fanni látja, hogy milyen gyenge, legszívesebben csak ül a fotelben, gyűrögeti az újságot, már nem érdekli a világ, minden csak látszat, az idegszálak a terhelés hatására kopni kezdenek, bomlasztják  a hálózatokat, a hálózatok pedig az egész rendszert, ami szélsőséges esetben összeroppan.  És akkor vége. Zsófi sem érdekli, csak Fanni és az ápolónő, aki hetente felkeresi, akkor kezdődött, amikor apa meghalt és anya gyógyszereket kezdett szedni, és hát az csak természetes, hogy az egyetlen gyerekre maradt minden, szerencsére közel laknak egymáshoz, és szerencsére otthon tud dolgozni, fordít, lektorál, szerkeszt, délelőtt vásárol, anyának ebédet főz, mondtam neked, hogy ez a cseh fiú nem megbízható, anya még itt tart, nem, neki az élet nem megy tovább, egy szerencsétlen balesetben elveszítette apát, aztán a lánya is elveszítette a férjét, vannak dolgok, amiken nem lehet egyszerűen túllépni, a múló idő sem orvosság, pedig olyan szépen indult, Prágában, még egyetemista korában ismerkedtek meg, de nem, mondja mindig anya, más országok, más népek, más szokások, nem lehet a dolgokat keverni, Fanni nem is válaszol, elmosogat, hazamegy, anya már hívja, nem törődsz velem, mondja szemrehányóan vagy szomorúan, ne vegye személyesen, mondta neki a neurológus, ezek csak idegrendszeri tévutak, de könnyebb mondani, mint megtenni, szeret anyához menni, szereti, ha szükség van rá, de szeret már szabadulni is, egyszer elutaztak néhány napra Zsófival, anya nem szívesen maradt az ápolónővel, és amúgyis csak látszat volt az egész, éppen harminc éves, rosszul alszik, hazahozza Zsófit, útközben  még egy rövid látogatás anyánál, Zsófi addig a szomszédban a barátnőjénél, hogyan él majd, ha anya nem lesz, ezen is szokott gondolkodni, lehet, hogy túlságosan nagy lesz az űr, amit hagy maga után, este még egy telefon, anya sem tud aludni, ágyat kellene húzni, mondja anya, persze, feleli Fanni, tudja ő azt nagyon jól, hogy mikor mit és hogyan, jó kettesben Zsófival, az egyik szerkesztő próbált kedvesen udvarolni, kávéztak is együtt, kellemes és humoros fiú, kirándultak  hármasban Zsófival, csókolóztak is már az autóban, jó érzés volt közel lenni újra egy férfihez, de nem, most éppen elég kaland van az életében, az idegrendszeri tévutak, és még az is lehetséges, mondta a neurológus, hogy örökletes, figyelje a jeleket, Fanni, hogy aztán majd ne érje meglepetés, a hét végén sétál Zsófival, ilyenkor lehet vele a legjobban beszélgetni, Bohumil már szóba sem kerül közöttük, két éve történt, az is hétvégén, hogy a fiú egyszercsak azt mondta, elmegy, ő, Fanni akkor döbbent rá, hogy nincs felkészülve ilyen helyzetekre. Amikor apa kórházba került, az orvosok már látták, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor mondta egyikük neki és anyának, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, de hát a legrosszabb, az azért a legrosszabb, mert nem lehet rá felkészülni, apa éjszaka meghalt, nem készültem fel, mondta magának akkor Fanni, mert nem tudtam, hogy hogyan kell felkészülni a legrosszabbra. Most már tudom.  Este kilenc, összebújik Zsófival, anya még hívja, de már nem beszél vele. Magához öleli, milyen vékony kislány, gondolja, éppen olyan, mint én voltam.

1985, Delhi, India

1985-ben, Delhiben egyszerű kezdő diplomataként  volt szerencsém végighallgatni az egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és híres politológus, Zbigniew Brzezinski előadását arról, hogy a Szovjetunió és vele a szocialista világrendszer az évezred környékén összeomlik. Brzezinski fontos és befolyásos ember volt, úgy gondoltam tehát, hogy az, amit elmondott, egy rejtjeltávirat témája lehet, ezért lekanyarítottam néhány sort és beadtam Próbáld Géza nagykövetnek.

         Alig értem vissza akkori munkahelyemre, a kulturális intézetbe, amikor csengett a telefon. A nagykövetség titkárnője hívott és közölte, hogy a főnöke látni kíván, méghozzá azonnal. Újra kocsiba ültem tehát és néhány perc múlva már ott ültem a kövér, bajuszos misszióvezető irodájában. Kezében tartott a a táviratomat és láthatóan reszketett az idegességtől.

         -Mi az istent akarsz ezzel, Gyurikám? – kérdezte a maga nyílt, közvetlen stílusában. – Azt akarod, hogy hazabasszanak mindkettőnket?

         -Már miért basznának haza bennünket? – kérdeztem vissza. – Amit leírtam, az nem az én véleményem.

         -Még szép – csattant fel a nagykövet. – Még szép.

         -Mindig azt kérted, hogy…

         -De nem így, b***od, de nem így – mondta Próbáld. – A végén még azt hiszik otthon az elvtársak, hogy mi azt gondoljuk, lehet valami abban, amit ez a Brzezinski mondott. Pedig mindketten tudjuk, hogy a szocialista világrendszer soha nem omolhat össze.

         A nagykövet  bedobta a jelentést a szemétkosárba és intett, hogy távozhatok.

         Valamikor a kilencvenes évek közepén véletlenül összefutottunk a Moszkva téren. Köszöntünk egymásnak, ahogy illik, hogyvagy, hogyvagy. Felmerült bennem, hogy eszébe juttatom azt az esetet Brzezinskivel, de azután meggondoltam magam. Végülis csak azt tette, ami a kötelessége volt. 

A Kék Marcipánszív szerelmese

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi. Így volt természetes. És nem csak szerettem, hanem szerettem vele élni, mert kedves volt, jókedvű és alkalmazkodó. Miután anya meghalt, Panni pedig férjhez ment a közönyös, lusta könyvelőhöz, Selbach Palihoz, mi apával kettesben maradtunk a Böszörményi úti lakásban. Esténként zongoráztam neki.

         -Legyél zseni – mondta ilyenkor apa. – Mindig fordulj szembe a múlttal.

         Én akkor, 1975-ben húsz éves voltam, nem érdekelt a múlt, rajtam volt a pénzszerzési és az önállósodási kényszer. Apa szerette volna, ha a Zeneakadémián tanulok, Mozartot és Chopint játszok hangversenytermekben, de hiányzott belőlem az igazi tehetség vagy az a kitartás, ami ezt a tehetséget felszínre hozta volna, meg aztán akkor éppen a Kék Marcipánszívbe voltam szerelmes. A Kék Marcipánszív egy amerikai rockjazz alakulat volt,  fúziós zenét játszottak, valamiért ez volt a nevük, akkoriban szokásban voltak az ilyen különös nevek. Esténként a Pipacs bárban játszottam, egyik Kék Marcipánszív-dalt a másik után, meg Chic Coreát, sokat cigarettáztam, ittam, és felszínes lányokkal ismerkedtem. Volt barátnőm is, Pláner Ági, vékony, magas jogászlány, néha eveztünk együtt a Dunán, a saját lakásában lakott a Balzac utcában. Gyakran hívott, hogy aludjak nála, de én a Böszörményi úton szerettem reggelizni apával, a konyhaasztalnál. Kávéztunk és újságot olvastunk. Délutánonként kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszékünk, cigarettáztunk,  ha szereztem Lucky Strike-ot, 

akkor azt szívtuk, a közös kedvencünket, néztük az ötvenkilences villamosokat, amint kanyarodnak az Apor Vilmos tér felől és beszélgettünk. Apával mindig lehetett beszélgetni. Vasárnaponként Panniéknál ebédeltünk, megszokásból. Panni azt kérdezgette, mikor nősülök meg végre, Selbach Pali pedig arról beszélt, hogy milyen unalmas munka a könyvelés.

         -Nincs unalmas munka, csak unalmas ember – jegyezte meg ilyenkor apa, Selbach Pali megsértődött, mi pedig hazamentünk.

         Egyik este a Pipacsban odajött hozzám egy testes, túlillatozott férfi. Nem volt rokonszenves. Angolul beszélt. Megkérdezte, hogy nem akarok-e az Amerigo Vespucci nevű luxushajón milliomos utasok előtt zongorázni a Karib-tengeren. Ő volt Stan Morgan. Egzotikus mintájú nyakkendőt és díszzsebkendőt viselt.

         -Ezt kell játszanod. Ez az irányzat most nagyon megy. És te zseni vagy – mondta és hozzátette, hogy mennyit fizet érte.  Dollárban. Elintézi a repülőjegyet és szerez útlevelet is.

         -Az nem lesz könnyű – feleltem.

         -De nem is lehetetlen – mondta Morgan.

         Apa nem örült, hogy elmegyek, Panni ellenezte, Selbach Pali pedig azt mondta, hogy legyek óvatos, de hát Selbach Pali mindig, mindenkinek azt mondta, hogy legyen óvatos. És én sem mindig hittem abban, hogy sikerülni fog. Aztán egyszercsak csengetett a postás, egy barna kartonborítékkal a kezében. Abban volt az útlevél.

Egy hónappal később már az Amerigo Vespucci éttermében játszottam a milliomos közönségnek. Szép hajó volt a Vespucci, bejártuk vele a karibi szigeteket. Igen, a fúziós dzsezz akkor nagyon ment. Sok hódolóm volt, lányok is, persze. Napközben a fedélzeten szunyókáltam egy nyugágyban. Minden rendben volt, csak apa  hiányzott. Annyira hiányzott, ahogyan azt korábban elképzelni sem tudtam volna. Naponta hosszú leveleket írtam neki mindenféléről, aztán, ha kikötöttünk, feladtam a helyi postán.  Csupa jó hír. Meghosszabbították a szerződésemet, Morgan azt mondta, hogy akár nagy zenész is lehet belőlem, maradjak még egy évig a hajón, ő közben intézi az amerikai hangversenykörutat. Julie, egy finom, vöröshajú párizsi sanzonett lett az énekesnőm, akkoriban már francia dalokat is játszottunk és néha a kabinomban aludt. Apa vajon nem jönne el egy ilyen utazásra? Néhány hét a tengeren. Lenne időnk beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája. Telefonon is hívtam minden alkalommal, amikor kikötöttünk, de nem mindig sikerült beszélnünk. Éppen Nassauban, a Bahama-szigetek fővárosába jártunk, amikor megkaptam Morgan üzenetét arról, hogy megkaptam a szerződést, tíz amerikai város, utána lemezfelvétel Los Angelesben. Julie is jöhet velem.  Akkor bementem a postára, hogy felhívjam apát. Úgy festett, hogy csakugyan zseni leszek. Várni kellett a kapcsolásra, az óceán alatt foglaltak voltak a vonalak. A Bay Streeten cigarettáztam, néztem a kikötőben várakozó hajókat. Türelmetlen voltam. Aztán végre szólítottak.

         -Hogy vagy? – kérdeztem.

         -Minden rendben. Semmi különös.  És te?

         -Velem sem.

         Hallgattunk.

         -Nagyon hiányzol – mondta azután.

         -Te is nekem, apa.

         Megint hallgattunk. Szerettem volna elmesélni a szerződést, meg Julie-t, de aztán nem mondtam semmit.

         -Biztosan drága onnan telefonálni – mondta.

         -Nem számít, apa, beszélgessünk még.

         -Ha jössz, majd írjál. Várlak az állomáson.

         Aztán megszakadt a vonal.

         Már vissza sem mentem a hajóra. Julie-nak hagytam üzenetet. Beszéltem Morgannal, lemondtam az amerikai hangversenyeket. Akkor nem lesz lemez, mondta mérgesen, hát akkor nem lesz, feleltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy apa vár az állomáson, a Keleti füstös, huzatos peronján, ott, ahol elváltunk.

         Tulajdonképpen semmi sem változott. Reggelenként a konyhaasztalnál kávézunk, újságot olvasunk, aztán az erkélyen elszívunk egy Lucky Strike-ot. Még mindig szerettem apával élni és az, hogy az ember szeressen valakivel élni, nagyon fontos az életben. Talán a legfontosabb.

        

Egy felesleges nagykövet

Szíjjártó külügyminiszternek egyszercsak eszébe jutott, hogy hát csakugyan, itt ez a magyar labdarúgás az összes bajával, az üres stadionokkal, a nagy csalódásokba forduló nagy reményekkel, a nemzetközi kupaszereplések nagy kiábrándulásaival, ez az, gondolhatta, hiányzik innen egy –méghozzá rendkívüli és meghatalmazott - nagykövet.

         És meg is találta a felcsúti szálakat gombolyító – egyébként gyakorlott sportújságíró – Szöllősi György személyében azt az embert, aki erre a munkára alkalmas lehet. Vele ismét bővül az államigazgatás vezetőinek száma, ma már szinte lehetetlen átlátni, hogy hány miniszteri és miniszterelnöki biztos, hány különböző ügyekért felelős kormánybiztos terheli az adófizetőket, és számuk egyre nő,  hiszen úgy tesznek, mintha fontos ügyekről lenne szó, és ilyenkor a pénz nem számít. Miközben pedig halljuk a siránkozást arról, hogy milyen sokan dolgoznak állami hivatalokban - Csepreghy Nándor államtitkár már többször megemlítette, hogy tíz-, akár százezres leépítésekre lenne szükség -,  akik könnyedén, a megfelelő hivatali tapasztalattal ezeket a munkákat elvégeznék. Elvégre is erre hoztak létre állami hivatalokat, hogy ezeket a munkákat végezzék el, vannak főnökök, nem is kevesen, akik ellenőrizhetnék, hogyan halad a munka és természetesen létezik – már, ahogy – egy magyar diplomácia, amelyiknek fontos feladata az országkép alakítása.

         Egy jól szervezett társadalom – nem a miénk – úgy működik, hogy vannak feladatok, amiket el kell végezni, vannak pénzeszközök, amiket ezek végrehajtására elköltenek. A hatalmasra duzzasztott Emberi Erőforrások Minisztériumán belül működik egy sportállamtitkárság, amelyiknek nyilván egyik feladata a sportügyek intézése, az utánpótlás-nevelés, sorolhatnám, Létezik egy Magyar Labdarúgó Szövetség, kiváló szakemberek építik itt a jövőt, amire éppenséggel rá is vagyunk szorulva.   

         A különös fordulat azonban most következik: az új nagykövet feladata  nem a jövő építése, hanem „a magyar futball hagyományának és Puskás Ferenc örökségének nemzetközi képviselete”. Vajon a magyar futballnak milyen hagyományai vannak? Egy fontos győzelem Londonban és egy olimpia, 1952-ben, Helsinkiben, körülbelül ennyi. Mit kell ezen képviselni és főleg melyik az a célközönség, amelyik erre kíváncsi? Ami pedig Puskás örökségét illeti, azt nemigen kell Szöllősinek képviselnie, mert Puskás az egyik legismertebb fogalom ma a világon, diplomáciai munkásságom során ezt még Kínában is volt szerencsém  tapasztalni. Könyvének angliai bemutatásakor a Wembley-ben több száz újságírót és fotóst szórakoztatott el a kapu előtt bemutatott híres hátrahúzós csellel. Puskásról Londonban ma is hallani anekdotákat. A nagy 6:3 délelőttjén a fiúk a Cumberland szálloda halljában kártyáztak. A londiner hangos kiáltásokkal kereste Mr. Puskást. Puskás nem válaszolt, a londiner pedig, aki persze felismerte őt, odament hozzá.

         -Mr. Puskás? – kérdezte az illem kedvéért.

         -No Mr. Puskás. Sir Puskás – felelte ő, a londiner pedig megtapsolta.

         Mit tud ehhez még Szöllősi nagykövet hozzátenni?