Vigyázzatok, exportra megy!

Még a hatvanas években gimnáziumi osztálytársaimmal barackot szedtünk a sződligeti termelőszövetkezetben. Ez volt a nyári építőtábor. A munkavezető ellenőrzött bennünket és rendszeresen a "vigyázzatok, exportra megy" felkiáltással igyekezett ellenőrizni a minőséget. Akkor még ez különösebben nem érdekelt bennünket, de ma már tudjuk, hogy a magyar mezőgazdaságban létezett és ma is létezik egy úgynevezett "exportminőség", aminek szellemében a jól fizető nyugati piacra jobb minőséget küldünk, mint ami itthon marad. Más a csomagolás, mások a higiéniai előírások, szigorúbb az ellenőrzés. Személyes tapasztaltból tudom, hogy Finnországba a káposztán és - időnként -  a zöldpaprikán kívül semmilyen magyar agrárterméket sem lehetett eladni. És van még valami, ami látszólag nem tartozik ide. A kilencvenes években egy este Cataniában sétáltunk. Egy kis élelmiszerbolt előtt mentünk el, valamivel este nyolc óra után, a kereskedő éppen a redőnyt húzta le.

-Vennének valamit? - nézett ránk. Jellegzetes turista voltam, nyakamban fényképezőgéppel.

-Csak egy kis sajtot - feleltem. - De látom, már bezárt.

-Ugyan, uram, ez nem gond - felelte ő. Felhúzta a redőnyt, kötényt kötött, beállt a pult mögé és megkérdezte. - Mivel szolgálhatok? 

Hát elhasaltak

De ez is olyan magyar módon ment. A kormányzatnak nem volt válasza a Momentum kezdeményezésére, vagy nem is hittek benne vagy nem akartak hinni benne, a lényeg végülis ugyanaz. Péntek óta zavarodott politikusok – láthatóan központilag irányított kommunikáció hiányában – vagy hallgattak vagy össze-vissza beszéltek. Az már korábban is világos volt, hogy Orbán retteg a népszavazástól, rettegett  már a vasárnapi nyitva tartás ügyében is, ám azt nem hittem volna, hogy másodszor is képes lesz menekülni előle. A komédia egyik főszereplője, mint már annyiszor, Tarlós főpolgármester volt, aki szemrehányásokkal illette az ellenzéket, amiért ellenzék, aztán volt néhány eldurrogtatott banalitás a hazaárulásról és a nemzeti ügy cserbenhagyásáról.

         Nem voltak igazi érvek az olimpia mellett. Kis ország vagyunk, gazdaságunk nem tudta volna elviselni azt a nyomást, amit egy ilyen rendezvény jelentett volna, nem is beszélve az elmúlt években kialakult kliensburzsoázia erősödésétől, amelyik a kisvasúttól a vadászházon át mindent megszerezhetett, ennek a folyamatnak lett volna a koronája az olimpia. Aztán elhangzott az „amúgyis meg kell építenünk” szónoki fogás, ami egyrészt nem igaz, ha pedig igaz lett volna, akkor építsük meg ugyanazokat a létesítményeket olimpia nélkül. „A magyar sportolók megérdemelnék” fogás sem volt igazán meggyőző, mert nemzetközi versenyeket nem azért rendeznek, mert a sportolók megérdemlik, hiszen ez minden ország sportolóiról elmondható. És miután nem voltak igazi érvek az olimpia mellett, hatástalan volt a kommunikáció, amit amúgyis elnyomott az országban ma általános kép a korrupcióról, a kormányzathoz közel álló üzleti körök mindent felülmúló nyomakodása.

Ezermilliárdok úsznának el – úsztak el eddig is - semmiért és ehhez sok neves sportember is adta a nevét, mint például Kemény Dénes, mert nyilván érdekeltté tették abban, hogy ezt mondja. És ahogy múlt az idő és a kormányzat szembesült azzal, hogy egy olimpia kemény munkával és hihetetlen erőfeszítéssel járna, már maguk sem hittek abban, hogy ragaszkodni kell hozzá.

Voltak baljós előjelek is: augusztusban a híresen jól informált Wall Street Journal terjedelmes cikket közölt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjaival készített beszélgetés alapján, amelynek lényege az volt, hogy ezt a rendezvényt csak olyan ország vállalhatja, amelyik gazdaságilag és társadalmilag is stabil,  egységes és minden vállalt ígéretét betartja. Rióban ugyanis nem ez volt a helyzet. Persze, végül majdnem minden a helyére került, az igazi szakemberek azonban sok mindent másképpen láttak. A tanulság számukra az volt, hogy a helyszínt egy már létező és jól működő infrastruktúrára kell bízni, ahol már az alapvető rendszerek jól működnek és a pénzzel, amit támogatásként adnak, jó kezekbe kerül.

         Nem véletlen, hogy számos helyszínt, így például Almatit is elkaszálták, és inkább a megbízható Pekingben lesznek a 2022-es téli  játékok. Dél-Afrika és Róma önként mondott le, mert informálódtak a NOB vezetőségének értékeléséről, Isztanbul is veszített Tokióval szemben. Korábban volt egy olyan stratégia, miszerint kis országok is pályázzanak, tágítsák a jelentkezők körét, próbálják megújítani a mozgalmat, Rio azonban bebizonyította, hogy ez az elképzelés téves volt.

         Aztán az igazi magyar végszó: Gundel Takács lett az olimpiai mozgalom szóvivője. Csak legyen mit vinnie…

Tarlósnak mennie kell

Ha egy politikus olyan szorult helyzetbe kerül, hogy nincs számára értelmes, a választói számára elfogadható magatartás, másrészről saját pártja - nem először – nem támogatja, akkor be kell látnia, hogy a helyzete egyre rosszabb lesz, így Tarlós számára minden tekintetben az egyetlen megoldás, hogy otthagyja a Városházát. Aztán jön majd valaki más, aki úgyis Tarlósra keni a dolgokat, ahogyan ez Magyarországon szokás.

         Nem ő lesz az első, nem is az utolsó, számos példa volt erre a világban. És az elmúlt néhány nap zavarodottsága lehet az utolsó csepp a pohárban. Tarlós az elmúlt éveket gyakorlatilag végigveszekedte a kormánypártokkal, hol agresszíven, hol sértődötten vitatkozott, de sehogyan sem találta a helyét a rendszerben, nyilvánvalóan azért, mert fontos helyet akart betölteni a magyar politikában, másrészt hűséges is szeretett volna lenni főnökeihez, akik számára azonban mindig kívülálló maradt és ha intelligens ember lenne vagy jobban figyelne a környezetére, rájöhetett volna arra, hogy ritkul körülötte a levegő.

         Elegáns megoldás lenne, ha hátradőlne és megvárná, hogyan alakulnak körülötte a dolgok: elvégre a Momentum által – egyébként zseniálisan – összegyűjtött aláírások azt fogalmazzák meg, hogy negyedmillió ember népszavazást szeretne,  vagyis az történjen, amit ezek a  budapestiek szeretnének. Egy tisztességes politikus ilyenkor szembemegy az eseményekkel és vállalja azt a felelősséget, amiről egyébként olyan sokat beszélnek.

         Egy népszavazás előtti visszalépés a megrendezéstől látszólag ugyanolyan móka lenne, amit a vasárnapi nyitva tartás körül csinált a kormány, csakhogy kétszer nem lehet – vagy legalábbis veszélyes – ugyanabba  a folyóba lépni. Itt ugyanis most csakugyan az ország politikai vezetésének hitele forog kockán. Nem tudom, miről beszélt péntek este Tarlós telefonon Orbán Viktorral, lehet, hogy benne is felmerült a távozás lehetősége,  kérdés, mennyire képes még őszintén beszélni a miniszterelnök és a főpolgármester, és nem csupán a trükközés módjai kerültek szóba.

         Kellemetlen helyzet alakult ki: van néhány kormányközeli vállalkozó, aki jelentős összeget remél a rendezés lehetőségétől,  másrészt azért ne felejtsük el, van egy jelentős Fidesz-tábor, amelyik hisz a vezetőjének, hisz abban, hogy a miniszterelnök nem téved, tudja, hogy mit akar és amit akar, azt meg is tudja csinálni, ezért az ő cserbenhagyásuk sem egyszerű történet.

         Ez a mostani helyzet a Fidesz válságát mutatja: Lázár János csütörtökön még azt mondta, hogy majd elgondolkodnak a tennivalókon akkor, amikor összegyűlik a szükséges aláírás. Lefordítva magyarra ez azt jelenti, hogy nem volt stratégiájuk erre az esetre – ez a válság egyik jele -, a másik pedig az, hogy lebecsülték a budapestieket, szakértőik pedig rosszul elemezték a várható helyzetet.

         Ráadásul – de ez a politikai belharcok mellett szinte mellékes körülmény - Budapest csakugyan nem áll készen egy olimpiára. Aki látta Párizs bemutatkozó filmjét, az pontosan érzékelhette a különbséget a francia főváros javára, amiben semmi szégyen sincsen és józan ésszel nem is kellett volna felvennünk a versenyt. Csakhogy a Fidesz vezetői a józan ész határait máshol látják, mint ahol azok húzódnak.

         Számukra most kemény napok jönnek, és majd igyekeznek kimenekülni valami ostoba banalitással. Lehet, hogy Orbán majd Coubertint idézi, miszerint a részvétel a fontos, nem a győzelem.

         Lehet, hogy majd 2018-ban is ezt mondja majd.

        

         

Nyilván nem lesz olimpia

Lázár tegnap még alulbecsülte a népszavazási mozgalmat, Tarlós a szokásos formáját hozta, mint aki egy általános iskola testnevelési tanára lenne, de szemlátomást megkezdődött a felelősség tologatása. Lebecsülték ezt a mozgalmat, mint ahogyan sok mozgalmat lebecsültek. Képzelem, amint a kormánypárti vezetők hívogatják egymást, hogy ez hogyan történhetett. Egy nap alatt sok  minden változott. Rogán magyarázkodhat, Kónya már most Tarlóst hibáztatja, ő az ügyeletes balek, aki hitt a főnökeinek, pedig nem kellett volna. Most aztán jön a kihívás: támogassuk-e a népszavazást vagy sem, kampányoljunk-e vagy sem. Baj van. Ezermilliárdok úsznának el – úsztak el eddig is - semmiért és ehhez sok neves sportember is adta a nevét, mint például Kemény Dénes, mert nyilván érdekeltté tették abban, hogy ezt mondja. Most az a véleményem, hogy sem a magyar állampolgárok, sem a magyar kormányzat nem érdekelt igazából ebben a játékban. A nagy vesztes Tarlós lesz, aki szokásához híven nem tudja kezelni a helyzetét. Orbán retteg a népszavazástól.  És egy ilyen helyzet még a 2018-as választást is befolyásolhatja.

         De van még egy dolog: most kiderült, hogy ez a Momentum nevű amatőr mozgalom egyszercsak megkérdőjelezte a hatalom fölényes magabiztosságát. És ez a lényeg. 

Most Simicskó mondott nagyot

Hát ő is beszállt ebbe a "mindenki mondjon nagyot" versenybe, miszerint 2026-ra  a magyar honvédség a térség meghatározó ereje lesz. Vajon szükség van erre? Én azt szeretném, ha Magyarországon lennének a térség legjobb kórházai és a térségben a magyar diákok beszélnének a legjobban idegen nyelveket. És eszembe jut egy történet, Pekingből, még a kétezres  évekből, amikor az akkori magyar honvédelmi miniszter Pekingben járt. A kínai honvédelmi miniszterrel folytatott tárgyalásán a kínai honvédelmi miniszter megkérdezte, hol tart a magyar honvédelem reformja.

         -A reform halad. A magyar hadsereg létszáma most hetvenezer – mondta többek között a magyar miniszter. A kínai miniszter felvonta a szemöldökét és megkérte a tolmácsát, hogy kérdezze vissza az adatot, mert nyilván rosszul fordított.

        -Hetvenezer – ismételte a magyar miniszter.

        -Nálunk ennyien vannak szökésben minden hét végén – felelte közömbösen, a rosszindulat vagy az irónia cseppnyi jele nélkül a kínai miniszter.

Mégsem akarunk olimpiát?

Az utóbbi időben mintha lanyhult volna a kormánypártoknak az olimpiai rendezés iránti lelkesedése. Vélhetjük úgy, hogy reálisan gondolkodnak? A propaganda ma banalitásokra korlátozódik, mint „fogjunk össze” és a „magyar sportolók megérdemelnék”, amelyek mögött semmiféle tartalom sincs. Ellenben augusztusban a híresen jól informált Wall Street Journal terjedelmes cikket közölt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjaival készített beszélgetés alapján, amelynek lényege az volt, hogy ezt a rendezvényt csak olyan ország vállalhatja, amelyik gazdaságilag és társadalmilag is stabil,  egységes és minden vállalt ígéretét betartja. Rióban ugyanis nem ez volt a helyzet. Persze, végül majdnem minden a helyére került, az igazi szakemberek azonban sok mindent másképpen láttak. A tanulság számukra az volt, hogy a helyszínt egy már létező és jól működő infrastruktúrára kell bízni, ahol már az alapvető rendszerek jól működnek és a pénzzel, amit támogatásként adnak, jó kezekbe kerül.

         Nem véletlen, hogy számos helyszínt, így például Almatit is elkaszálták, és inkább a megbízható Pekingben lesznek a 2022-es téli  játékok. Dél-Afrika és Róma önként mondott le, mert informálódtak a NOB vezetőségének értékeléséről, Isztanbul is veszített Tokióval szemben. Korábban volt egy olyan stratégia, miszerint kis országok is pályázzanak, tágítsák a jelentkezők körét, próbálják megújítani a mozgalmat, Rio azonban bebizonyította, hogy ez az elképzelés téves volt.

         Orbán és környezete is feltehetően belátta, hogy egy olimpia nem hoz feltétlenül politikai sikereket. A sportvilág ugyan három hétig Magyarországra figyel, ám ezt követően már más dolgok következnek és jönnek újra a hétköznapok.

         És most itt ez a népszavazási javaslat is: kicsi az esélye annak, hogy sikerüljön a Momentum kísérlete, hiszen a kormánypártoknak nagy gyakorlata van abban, hogy hogyan lehet az ilyesfajta próbálkozásokat  – mindegy milyen úton – valahogy megakadályozni. De a vasárnapi nyitva tartás emlékezetes ügye is arra emlékeztet, hogy Orbán nem szereti az efféle játékokat, amelyek esetleg azt igazolják, hogy mégsem ő jár a helyes úton, amikor a nép nevében szónokol.

         Most még lenne mód a visszalépésre: Magyarország nem játszik olyan jelentős szerepet a világban, hogy ez különösebb megütközést keltene: lám, Róma döntése is csak néhány napig szerepelt a médiában, az olasz közvélemény pedig megkönnyebbüléssel fogadta a hírt.

         A pénznek pedig lesz helye máshol is: egy része feltehetően oda kerül, ahová nálunk kerülni szokott. Csak éppen egy gonddal kevesebb lenne a vállunkon.

Repülni fog a Malév

Legalábbis ezt mondta Berényi János, a cég akkori elnöke  2012  január 31-én, egy budapesti sajtótájékoztatón.Szerinte jó eredményei vannak a Malévnek, a korábbi évek azonos időszakához képest is több, októberig 750 ezer foglalása van. A cég jelenleg csődvédelem alatt működik és a kormány hétfői döntésével megnyílt a kapu egy reorganizáció előtt, és nincs ok pánikra - jelentette ki Berényi és hozzátette, hogy a repülőgépek lízingbeadójával megegyeztek. 

Később Orbán Viktor miniszterelnök Berényi Jánost nevezte ki a Nemzeti Külgazdasági Hivatal (HITA) elnökévé. 

A csalódott Főpolgármester

Tarlós elnézést kért.  „Személyesen intézkedtem, amikor észrevettem, hogy az ónos eső és a hó miatt eljegesedtek a villamos- és buszmegállók. Felhívtam az Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. és a BKV vezérigazgatóit, s csak annyit mondtam: Takarítsanak, a továbbiakat később megbeszéljük.”  Erre azért eddig nem nagyon volt példa. Arra sem nagyon volt példa, hogy  figyelte volna a várost, általában gorombán beszélt az újságírókkal, nem szerette, ha kérdéseket tettek fel neki, gyanakodva nézett rájuk, mintha nem is értené egészen, mit akarnak és mi a dolguk. Hasonlóan lekezelően bánt az ellenzéki képviselőkkel, nagyon gyakran nem kímélte párttársait, úgy tett, mintha a budapesti dolgokhoz egyedül ő értett volna. Nem  szerette, ha az útfelbontásokról kérdezték, nem szerette, ha közlekedési gondokat emlegettek neki, szemlátomást pedig nem rendelkezett azzal a vonással, amit gyakran emlegettek is neki: a tárgyalókészséggel. Szerette ugyanakkor a közgyűlést, ami lehetőséget adott saját bölcsességeinek kifejtésére, viszont nem szerette, ha mások is szerettek volna bölcset mondani.

         Pedig  számtalanszor megtehette volna, hogy elnézést kér.

         Például elnézést kérhetett volna a vizes (nem szeretem ezt a szót, de mit lehet tenni) világbajnokságra szánt összegek viharos emelkedéséről,  hiszen ha ilyen hatalmas különbségek vannak az eredeti tervezés a módosítások között, az vagy durva szakmai hiba vagy egyszerűen a pénzek eltüntetése. Elnézést kérhetett volna a Fesztiválzenekar támogatásának értelmetlen csökkentésért - ami aztán meghiúsult -, elnézést kérhetett volna azért a közterületek átnevezéséért, amivel csak terheket okozott a lakosoknak, és akkor még nem beszéltünk arról az egész csődtömegről és a nyilatkozatok összességéről, amit a metró körül tapasztalunk, azért a zavarért, amit az emberek fejében okoz, hogy tulajdonképpen ki is felelős mindenért, a BKV, a BKK, a Főpolgármester vagy a kormány, elnézést kérhetett volna a párhuzamos útlezárásokért, a Római-part árvízvédelmének kialakításában tett ellentmondásokért, azért a civódásért, ami közte és Vitézy Dávid között történt és amit soha senki sem magyarázott meg tisztességesen, a minden télen eljátszott színjátékért: „a főváros felkészült”, aztán leesett a hó vagy csúsznak a járdák és kiderült, hogy a főváros nem készült fel.

         Az embernek az az érzése, hogy ez az ember nem érzi jól magát. Úgy érzi, hogy nem támogatja a kormány, nincs mögötte a kormányzat, magára hagyják a gondjaival, nem érti meg az ellenzék, hogy ő csak jót akar de a kormányzat nincs mögötte válságos helyzetekben, támadja a liberális sajtó, nem érti őt a város, hiába hivatkozik a lakosságra, a lakosság folyton elégedetlenkedik. Csalódását nem is titkolja, a nyilvánosság előtti szerepléseit is áthatja ez a rosszkedv, ráadásul itt ez az érthetetlen mozgalom az olimpia ellen, ami felvirágoztatná az országot, és elsősorban Budapestet.

         A kormányzatnak viszont tetszik ez  a szerep, Orbán nem beszél róla, Lázár viszont soha nem mulasztja el, hogy Tarlóst a rossz fiú és az ügyetlenkedő hivatalnok szerepébe állítsa, másrészt jó is ez így, hogy Tarlós kínlódik Budapest ügyeivel, nem kap vagy nem akar elfogadni kommunikációs segítséget, hogy valamivel is rokonszenvesebbnek vagy elfogadóbbnak látsszon, ha már a személyiségéből ez nem fakad.

         Most, némi késéssel elnézést kért  a jeges járdákért. Az időjárás majd segít helyrehozni a mulasztásokat. A többi, megoldatlan gonddal azonban neki kell szembenéznie. Remélhetőleg a továbbiakat csakugyan megbeszélik, ahogyan ígérte.  

         

        

Nem először és nem utoljára

Az olimpiáról lesz szó, de áttételesen. Az utóbbi években a kormányzati propaganda – magam is többször írtam már erről – a Nagy Mondások  és a Minden Napra Egy Rekord alapjaira épít. A vidékfejlesztési miniszter, aki előszeretettel jelenik meg a legtöbb kolbásztöltő versenyen és falunapon, amellett aktívan tevékenykedik a  számomra megfejthetetlen Hungarikum-bizottságban, áradozik  a magyar mezőgazdaság eredményeiről, miközben drámai csirkeinfluenza terjed az országban, ezt maga is észrevenné, ha gyakrabban járna piacra.

         Ennek a nagyotmondás-kampánynak azonban – a 2018-as választásokon túl – célja most az olimpia. Nézzük csak, mik hangzanak el a kormányzati oldalról: „amúgyis meg kellene építeni a tervezett  létesítményeket, és így legalább hozzájutunk a NOB némi (pontosan még nem definiált) támogatásához. Egyrészt nem biztos, hogy „amúgyis”, számos olyan építkezésre sort kell keríteni, mint egy terepkerékpárpálya, vagy egy korszerű lőtér, és az sem  biztos, hogy a puritán olimpiai falu a maga többezres éttermével könnyen átalakítható lesz kényelmes lakóteleppé.

         A másik ilyen jelmondat: „a magyar sportolók megérdemlik”. Persze, megérdemlik, különösen, ha arra gondolunk, hogy hogyan szerepeltek Rióban. De persze, megérdemelnék a franciák is, megérdemelnék az amerikaiak is és megérdemelték volna az olaszok is.

         Következő ilyen banalitás: „a NOB mindent ellenőriz majd”. Először is a NOB nem áll olyan magas erkölcsi talapzaton, amelyre mi képzeljük őket, ott is számos olyan tisztviselő működhet, akik megtalálják majd az összhangot a rugalmasan gondolkodó magyar kollégákkal, meg aztán nem olyan biztos, hogy a külföldi szakemberek megismerik majd a magyar számlázás ügyesen elrejtett titkait.

         Aztán a szokásos pártcsatározások. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Aki nem támogatja, az hazaáruló.

         És azért az sem véletlen, hogy számos, nálunk gazdagabb ország mostanában éppen nem rendez olimpiát. Róma ugye, visszalépett, de sem a németek, sem a svédek nem törik a fejüket ilyesmin,  az általában kis nemzetnek tekinthető finnek pedig éppen egy gyökeres oktatási reformot hajtanak végre, úgy fest, nekik az is elég, ha ebben élik ki nemzeti ambíciójukat.

         Sokan arra hivatkoznak, hogy a népszavazás immáron elkésett akció, hiszen szeptemberben döntenek a helyszínről, a kormányzat amúgyis, a szokásos, jól bevált eszközökkel bármikor megakadályozhatja.

Amúgy egy – egyelőre csak reménybeli – rendezvény lemondására volt már példa. Horn Gyula miniszterelnök 1994-ben bejelentette, hogy lemondjuk a két évvel későbbre tervezett budapesti világkiállítást. Ahogyan Róma visszavonulását is elfogadták, velünk sem lenne baj. Építsük meg azokat a létesítményeket, amelyet,  ugye, „amúgyis” meg kell építenünk, a tanulmányokra, az előzetes számítgatásokra, az Eiffel-házban működő százfős stábra szánt pénzösszegeket fordítsuk olyan célokra, amelyekről ma mindenki beszél az országban. A magyar sportolók majd legfeljebb Párizsban állnak fel a dobogóra, a közönség remélhetőleg elkíséri őket, a magyar hivatalos küldöttség pedig ugyancsak eltölthet néhány kellemes napot a francia fővárosban.

         De ezzel nem lesz vége. A kormány mindenáron bizonyítani akar, lesz még olimpia 2028-ban is, de ha nem olimpia, akkor megtaláljuk a módját annak, hogy bebizonyítsuk, amit Semjén Zsolt olyan plasztikusan megfogalmazott: „világnemzet vagyunk.”

Lejárt?

Jó lenne részleteiben is tudni, hogy mire gondol Szíjjártó Péter akkor, amikor arról beszél, hogy a klasszikus diplomácia korszaka lejárt. 2014 májusában az azóta kimúlt Népszabadságnak úgy nyilatkozott, hogy „a külpolitikai karnak - beleértve a diplomatákat, a külgazdasági szakdiplomatákat, a kulturális attasékat, a kultúrintézeti és kereskedőházi vezetőket - az a feladata, hogy az új világrendben a nemzeti érdekeket érvényesítse.”

Ebben azonban semmi új nincs: a diplomácia mindigis a nemzeti érdekeket képviselte – persze voltak és vannak is olyan szerencsétlen körülmények, amikor ez nem sikerül -, és képviseli most is.  Ezért született meg a diplomácia, azért jöttek létre külképviseletek, hogy a fogadó országban is ezt tegyék, talán jobb hatékonysággal, mert jobban ismerik a helyi körülményeket, a társadalmi berendezkedést, tudnak tanácsokat adni a külügyi vezetésnek, hogy mit is kellene csinálni.

         Ilyenkor felébred a emberben a gyanú, hogy a miniszter  nem tudja, miről is beszél. De hát utalt már Orbán arra, hogy a nagyköveteknek elsősorban üzleti tevékenységet kell folytatniuk, aztán Szíjjártó is mondott olyat, hogy a Magyarországról szóló külföldi újságcikkeket előbb kell ismerniük a diplomatáknak, mintsem az megjelenik. Aki pedig ismeri a média és a diplomácia kapcsolatát, tudja, hogy ez részben lehetetlen, részben értelmetlen.

         Hacsak nem arra gondolt a külügyminiszter, hogy a klasszikus diplomácia lejárta után következik a barátok, ismerősök, politikai kedvencek vagy kiebrudaltak korszaka. Csiszár Jenő kinevezése a milánói főkonzulátus vezetőjének legalábbis erre utal és inkább mulatságos, mint bosszantó. Főkonzulnak lenni azonban Milánóban olyan munka, ami jelentős tapasztalatot és komoly munkabírást követel. Fontos gazdasági központ, tele nagynevű gyárakkal és intézményekkel, ahol a mókázás nem segíti át a nehézségeken. A konzulátus a magyar állampolgárok érdekvédelmével foglalkozik, amelybe tartozhatnak bonyolult örökösödési és akár büntetőügyek is. Főkonzulnak a külügyi gyakorlatban olyan munkatársakat szoktak kinevezni, akinek már különböző állomáshelyeken szerzett tapasztalata van.

Konzuli szakértelmet persze itthon is lehet tanulni, sőt, vizsgát is kell tenni belőle (én magam is tettem, méghozzá komoly szakemberek előtt), de az igazi megmérettetés azért mégiscsak a külföld, mert azért nem lehet minden apró ügyben a hazai kollégákhoz fordulni. Éppen a veronai baleset mutatott rá mindennél erőteljesebben a magyar diplomáciai kirendeltségek hatalmas felelősségére. Nagyon jól kell ismerni a nemzetközi jogszabályokat, az olasz társadalmi életet, ugyancsak ismerni a hazai hátteret, az érintett magyar hivatalokat, magas fokon beszélni a nyelvüket, gyorsan kell döntéseket hozni. Hát ezeknek kellene Jenőnek megfelelnie. Hazafias cselekedeteiért nyilván mehetett volna valami távoli, csendesebb helyre, ám közismert, Olaszország iránt érzett szeretete miatt választotta Milánót, ez fontos szempont, de nem szabad meghatározónak lennie.

Azzal, hogy a külügyi vezetés ezt támogatja, lényegében viccet csinál a diplomata-szakmából. Arra utal, hogy ez egy olyan munka, amire gyakorlatilag, ha van kellemes politikai háttere, mindenki alkalmas. Felesleges hosszú éveket eltölteni a Külügyminisztériumban, felesleges tapasztalatokat szerezni korábbi kiküldéseken. Legyél politikai kedvenc és megkapod ingyen.

Persze, minden országban vannak politikai kinevezettek, tudom én azt jól, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is küldött már külföldre tapasztalatok nélkül nagyköveteket, akik azonban egy másik szakmában sikeresek vagy ismertek voltak, ez beilleszkedésüket, tevékenységüket megkönnyítette, és a hazai háttér is szívesen támogatta a munkáját és persze kell egy szakértői együttes a misszión. Példaként említem, hogy  Benjamin Franklin, minden idők legsikeresebb amerikai diplomatája, mellesleg, mint a villámhárító feltalálója szerzett hírnevet magának. 1757-től 1775-ig Pennsylvania megbízottjaként képviselte a gyarmatokat Londonban, ő kért segítséget Franciaországtól a forradalom támogatásához. 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után ő készítette elő a két ország katonai szövetségét, és nagy része volt abba, hogy 1783-ban Anglia végül elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Franklin párizsi nagykövetként elvarázsolta a franciákat, szórakoztató egyéniség és remek társalgó volt. Egyszerű nyomdászból lett feltaláló és zseniális nagykövet.

A klasszikus diplomácia korszakának megváltozását másképpen is meg lehetne ám közelíteni. Stubb finn külügyminiszter egy alkalommal Budapestre látogatott, és én, ahogyan ez szokás, kikísértem a helsinki repülőtérre.

-Akkor találkozunk a VIP-váróban – mondtam én, a közép-európai diplomata.

-Soha nem használom a VIP-várót. Szétszednének az újságírók, az utasok pedig látják, hogy egy vagyok közülük.

És még egy személyes élmény.

         Pekingben volt szerencsém jól ismerni a svájci konzult, aki hatodik külföldi kihelyezését követően, hatvan évesen ment nyugdíjba.

         -Soha nem akart nagykövet lenni? – kérdeztem akkor tőle. – Mégis csak úgy igazi egy pályafutás.

       -A konzuli szakmát tökéletesen megtanulni soha nem lehet – felelte mosolyogva. – Mindig van benne valami izgalom. Én erre tettem fel az életemet.

         Szóval a klasszikus diplomácia kora lejárt. Jó lenne tudni, hogy pontosan mi következik. Már ha egyáltalán akarjuk tudni…