Angol házasság

Az idős házaspár televíziót nézett első emeleti lakásuk nappalijában. Negyven éve éltek együtt, soha nem veszekedtek. Már megvacsoráztak, a férj megitta a szokásos sörét, a felesége a tejes teáját. Az egyik reklámszünetben a férfi felállt, kiment a konyhába, elővette a fiókból a legnagyobb kést, visszament a nappaliba, elvágta a felesége nyakát, lezárta a televíziót, hívta a rendőrséget és a mentőket. Amikor megkérdezték, miért tette, ennyit válaszolt:
-Elegem volt.
(Angolul tudóknak a hitelesség kedvéért: I had enough.)

Diplomáciai körök

Elektronikus formában, új tartalommal megjelent

Diplomáciai körök című könyvem.

minden további információ és
megrendelés a

https://ahonapkonyve.hu



oldalon

Felnyomták Petraeust

Bizony felnyomták. A négycsillagos tábornoknak feltehetően már Afganisztánban is viszonya volt Paula Broadwall-lal, az amúgy kiváló terrorelhárítási szakértővel, aki vállalta, hogy szerzőtársként megírja a tábornok életét. Aztán valaki megtudta, hogy kettejük együtt töltött órái nem csak életrajz-szerkesztéssel telnek és úgy gondolta, hogy az ilyesmiben jelentős nemzetbiztonsági kockázatot rejlenek, így szólt az FBI-nak, akik utánajártak a feljelentésnek és kiderült, hogy a névtelen bejelentőnek igaza volt. A neves tábornoknak, aki legyőzte az Al-Kaidát, házasságon kívüli viszonya van a férjezett Paulával. Az FBI jelentette a dolgot James Clappernek, a CIA-t is felügyelő National Intelligence igazgatójával, aki javasolta Petraeus-nak, hogy fontolja meg a lemondás gondolatát. A tábornok ekkor rádöbbent, hogy mekkora nemzetbiztonsági kockázat rejlik ebben a viszonyban, osztotta főnöke véleményét és le is mondott. Az egész történet olyan, mintha Hollywoodban írták volna meg. Az FBI már hónapok óta tudott a titkos viszonyról, ám valamiért nem óhajtotta tudatni feletteseivel. A kinevezés körüli biztonsági vizsgálatok során ez nem derült ki? Különös. Nyilván az elnökválasztás időpontja is közrejátszott a titkolózásban. Az is nagy kérdés, hogy a CIA belső elhárításának hogyan nem tűnt fel semmi? A  tábornok állítólag a számítógépén tárolta szeretője fényképeit és szabad perceiben azt nézegette, és egy munkatársát kérte meg, hogy törölje a Paulával folytatott levelezését. Vajon ki volt a titokzatos feljelentő? Ha volt egyáltalán...Most akkor ne inogjon meg bennünk a bizalom az amerikai hírszerzésben? 
A négy csillag (a legmagasabb rang az amerikai hadseregben), úgy fest, nem hoz szerencsét. 2005-ben egy bizonyos Kevin P. Byrnes, hasonló rangú tábornoknak is mennie kellett, miután házasságtörést követett el.

Te hol voltál?

Te hol voltál, amikor történt? Tekintettel arra, hogy a hercegnő és Dodi autóbalesete vasárnap hajnalban történt, az európaiak nagy többsége sajnálatos módon ágyban volt és aludt. Ezért a kérdés, amit riporterek feltettek, így módosult: Hogyan tudta meg? Ami bennünket illet, mi úgy tudtuk meg, mint a legtöbben: a televízióból. Korán keltünk, kiránduláshoz készülődtünk, Mari egyenesen a konyhába ment, kávét főzni. Én akkoriban Londonban voltam sajtótanácsos, ezért megszoktam, hogy minden reggel bekapcsolom a televíziót, hogy megtudjam, mi újság a világban. Amikor  a képernyőn megpillantottam a feketébe öltözött bemondókat, egy pillanatig azt hittem, a királynő halt meg. Aztán, ahogy a szavaikból kihámoztam, hogy mi is történt, úgy éreztem, ez hihetetlen.

         -Jönnél? - Mari az ajtóban áll, kezében egy pohár narancslé.

         Így tudtuk meg.

         Az országot és a sajtót is megosztotta a házasság, a válás, Diana életformája (ami nem is csoda, hiszen állítólag évente harmincezer fontot költött tornatrikókra), és természetesen halála is. Sokan az intelligens és finom Károly pártjára álltak, akinek nehéz gyerekkora volt és ifjúkori szerelméhez, Camillához olthatatlan testi és lelki vonzalmat érzett (egyesek szexuális fixációval magyarázzák a kapcsolatot), mások Dianát vették védelmükbe, aki fellázadt a Palota álszent és képmutató világa ellen, őszintén szerette Károlyt, aki galádul megcsalta őt. Az azonban majdnem biztos, hogy Diana tette meg az első lépést abba az irányba, ami bevonta a sajtót mindkettőjük magánéletébe és végül - erre még visszatérek - az ő vesztét is okozta. Dianát kettős viszony fűzte a nyilvánossághoz. Szerette, ha írnak róla, és maga is mindent elkövetett, hogy minél gyakrabban jelenjen meg újságokban, vagy a televízióban, máskor azonban gyűlölte a fotósokat és riportereket, akik, mint mondta "nem hagyják élni". Ha néhány napig nem szerepelt, sajtófőnöke máris körbetelefonálta a vezető lapokat, "kiszivárogtatott" néhány hírt a hercegnőről, aki másnap elégedetten vette tudomásul, hogy népszerűsége lankadatlan. Csak hát az úgy nem megy, hogy az ember eljátszadozik a sajtóval, mint valami építőkockával, mert a sajtó öntörvényű, kiköveteli, ami jár neki.

         -Diana úgy érezte - mondta nekem a Daily Mail egyik vezető újságírója -, hogy addig van életben, amíg a címlapokon szerepel. A királyi családnak mindig szüksége volt hősökre és anti-hősökre egyaránt és erre ő ügyesen ráérzett. Állandóan szerepzavarban volt: nem tetszett neki az, amit a Palota kényszerített rá, állandó ellenállásban volt, azonban szerette Károlyt, szerette a gyerekeit, nem akarta elveszíteni őket. Amikor aztán a házassága válságba jutott, kénytelen volt a saját életét élni, de nem tudta, milyen az. Sok zavar és félreértés nyilván ennek is a következménye. Ő azonban megint ügyes volt, mert a jótékonysági munkában, a szegény ázsiai és afrikai gyerekek megmentésében és a taposóaknák elleni küzdelemben újra népszerűvé tudott válni, miközben játszotta az elvált hercegnő szerepét. Az csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkan fel az életében egy gazdag szépfiú. Ha Dodi nem arab és történetesen nem Al Fayed-gyerek, hanem egy amerikai üzletember, akkor semmi baj nem lett volna…

         A kiteregetés és a sajtóval játszott bújócska Andrew Morton 1992-ben megjelent (sokak szerint a hercegnővel közösen írt) Diana életének igaz története című  könyvével kezdődött, amiben a szerző  áldozatnak tünteti fel Dianát, aki Károly hűtlensége és ridegsége következtében szenvedett evéskényszerben. Naponta ismétlődtek a hisztérikus jelenetek és öngyilkossági kísérletek, amelyek rettegésben tartották a Kensington-palota személyzetét. A trónörökös 1994-ben válaszolt az ITV kereskedelmi televízión bemutatott  kétrészes dokumentumfilmmel, ami a közéleti pálya iránt elkötelezett férfit  mutatta be, de azért persze szó esett már Camilla Parker-Bowles-ról is, akit Károly "közeli barátnak" nevezett, ami a brit zsurnalisztika nyelve szerint kimondottan szexuális játszótársat jelent. A film egyébként remekmű volt, készítői elkísérték Károlyt külföldi útjaira, ott voltak vele, amikor Skócia vadregényes tájain órákat töltött festőállványa mögött.          

Aztán megint Diana következett, a BBC egyik legnépszerűbb sorozatában, a Panorámában, főműsoridőben. Rosszkedvű, bánatos beszélgetés volt, az ember biztosra vette, hogy Diana rögtön elsírja magát. Itt hangzott el a később sokat idézett mondat: "Ebben a házasságban hárman voltunk, tehát egy kicsit nagy volt a zsúfoltság." A válás szemlátomást megviseli Dianát, bár anyagilag nem jár rosszul, megfosztják a királyi címtől, nem jár neki se pukedli, se főhajtás. A válóperi ügyvédje annyira átéli védence lelkiállapotát, hogy elhagyjta feleségét és három gyerekét. Aztán egyszercsak szellőztetni kezdik a bulvárlapok, hogy Diana randevúzik Dodi Fayeddel, a Harrods áruház dúsgazdag egyiptomi tulajdonosának aranyifjú fiával. A Spencer és a Fayed családot régi barátság köti össze. Dodi amúgy vőlegény, mennyasszonya, a csinos, de üres tekintetű Kelly Fisher a televízióból tudja meg, hogy Dodi mással randevúzik, a riporterek már érzik a vérszagot, ott gyülekeznek az elhagyott amerikai manöken házánál, aki nem is okoz csalódást: sírva mutatja az eljegyzési gyűrűjét és bejelenti, perelni fogja az arab fiút, amiért hülyét csinált belőle ország-világ előtt. Dodinak azonban most mindennél fontosabb Diana, de az öreg Mohammed-al-Fayednek, ha lehet, még fontosabb. A dúsgazdag üzletembernek minden sikerült, igyekezett beépülni a brit társadalomba, nem csak a londoni szimbólumként ismert Harrods áruházat vásárolta meg, de Windsor ingatlanjainak nagyrészét is. Egyetlen bánata, hogy nem lehetett brit állampolgár, néhány elhallgatott millió miatt kérelmeit sorra elutasították, az itteni szokás szerint indoklás nélkül, de rebesgették, hogy a háttérben Khashoggi, a hírhedt arab fegyverkereskedő áll, aki Fayednek rokona. A britek pedig tartanak attól, hogy a hatalmas Fayed-vagyonnak legalábbis nagyrésze innen származik. Fayed szíve vágya volt, hogy közel kerüljön a királyi családhoz, ezért aztán egy jótékonysági rendezvényen ő ismertette össze a két fiatalt azzal a szándékkal, hogy az ellenállhatatlannak tartott Dodi számára előkészítse a hódítás talaját. Ha a frigy létrejön, Fayed lehetett volna a királyi trónörökösök nevelő-nagyapja. Következik néhány nyaralás a Fayed-család luxusjachtján, ami azért Dianának tetszett. A sajtót persze gondosan "nyomra vezették",  mind a Fayed-család, mind Diana munkatársai pontosan tájékoztatták a kiéhezett riportereket arról, hogy a szerelmespár Szardínia szigetén, Cala de Volpe öbölben, a Jonikal nevű jachton találhatóak. Diana már akkoriban panaszkodott arra, hogy "nem hagyják békében", telefonon állítólag barátnőinek pedig azt mondogatta, hogy "sohasem volt ilyen boldog." Ma már természetesen senki sem tudja megmondani, hogy mi lett volna a történet vége. Dodi nem volt nősülős típus, nem tartom valószínűnek, hogy feleségül vette volna a hercegnőt. De hát, mit lehet tudni?

         Diana halála, ez köztudott, valóságos sokkot váltott ki Nagy-Britanniában. Mi volt ennek az oka? Először is: a hercegnő ismert, a nyilvánosság előtt élő személyiség volt, fiatal, aki drámai  módon vesztette életét meglehetősen különös egyiptomi származású szeretője mellett, aki állítólag az amerikai filmszakmában tevékenykedett, de senki soha nem látta dolgozni. Rögtön felvetődött a merénylet gondolata, hiszen a brit királyi családot akkor már egy ideje nem titkolt aggodalommal töltötte el az a tudat, hogy William és Harry trónörökösök nevelőapja Dodi Al Fayed lesz, ám a baleset után kiszivárgott részletek ezt az elméletet lassan eloszlatták. Az események lavináját azonban szerintem Tony Blair indította el. Vasárnap hajnalban telefonon értesült az eseményekről. Azonnal hívta sajtófőnökét, Alastair Campbellt, a londoni politikai élet konspirátorát, akiről korábban már megemlékeztem. Blairt köztudottan jó kapcsolat fűzte Dianához, de Károlyhoz is, és tudta, hogy a királyi család és az elvált hercegnő kapcsolata miatt igen érzékeny helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy milyen hangot üt meg. Blair választói körzetében, a Newcastle-hoz közel eső Sedgefield-ben töltötte a hétvégét. Campbell azonnal megérezte a nagy lehetőséget, kocsiba ült és a miniszterelnökhöz utazott. Nem volt egyedül, a kisváros már hemzsegett a tudósítóktól, akik kíváncsiak voltak a kormányfő első nyilatkozatára. Blair vasárnap templomba ment, más programja nem volt és nem is tervezett más programot. Campbell közölte az újságírókkal, hogy a miniszterelnök nem készül nyilatkozatra, ne is számítsanak semmire.

Természetesen mindenki maradt.

Blair reggel kocsiba ült, indult a templomba. Amikor odaérkezett, mintha meglepte volna a hatalmas tömeg, a televíziós társaságok számtalan kamerája. Lehajtott fejjel, láthatóan az események hatása alatt indult a templom kapuja felé, amikor a riporterek hangosan kérték, hogy szóljon néhány szót. Blair megtorpant, mint aki maga sem tudja, hogy mit tegyen, mint aki nem is akar beszélni, de azt is tudja, hogy egy ország lesi most a szavait. Csak állt ott, szomorú tekintettel, zakója vállán és haján megcsillantak az esőcseppek. Aztán szembenézett az újságírókkal, tett néhány lépést a nedves füvön. Különös módon, egyszercsak ott termett egy állványra helyezett mikrofon. Blair odalépett és mintha keresné a szavakat, mondott néhány mondatot. Közben szemlátomást a könnyeivel küszködött. Így kezdte: Diana a nép hercegnője volt és az is marad. Hogy ezt követően mit mondott, az már majdnem mindegy. Ezzel a mondattal állt az emberek érzéseinek hullámhosszára, ezzel a néhány szóval fejezte ki, amit az emberek éreztek vagy amit akartak érezni. Délután már ezt a mondatot ismételte valamennyi rádió és televíziós adó, másnap ezzel a címmel jelentek meg a nagy lapok.

         Diana, a nép hercegnője.

         Campbell jó munkát végzett. 

         Az első órákban még az a hír tartotta magát, hogy a fekete Mercedeszt a botrányfotósok (paparazzók) hajtották bele a végzetes macska-egér játékba. "Minden újságírónak vér tapad a kezéhez" - nyilatkozta Spencer gróf, Diana öccse. A vezető londoni bulvárlapokhoz már reggel megérkeztek a balesetről készült első fényképek. A Daily Mail neves főszerkesztője, Sir David English akkoriban maga mondta el nekem, hogy már be is tervezték a hétfői címoldalra a gépkocsi roncsában fekvő véres testeket ábrázoló fotót, ebben a hangulatban azonban elálltak ettől az ötlettől.

         -Fel sem merült bennem - nyilatkozta Sir David ártatlan arccal néhány nappal később a televízióban - hogy ilyen képet valaha is elfogadjak a paparazzóktól.

         Azt nem tette hozzá, hogy a képért még korábban egy millió fontot fizettek.

         A királyi család is rosszul ismerte fel a helyzetet. A hercegnő halálának másnapján és az azt követő majd egy héten át teljes mértékben elzárkózott a nyilvánosság elől a skóciai Balmoral-kastélyban, miközben Londonban milliók álltak sorba a St. James palota előtt, hogy beírják nevüket az emlékkönyvekbe. Utólag kiderült, hogy Károlyt sem akarták elengedni Párizsba, egykori felesége holttestéért, sőt, ahhoz sem járultak hozzá, hogy a koporsót a királyi lobogóval fedjék le. A trónörökös azonban szembeszállt szüleivel, az Udvar sajtófőnökének azt ajánlotta, hogy kösse fel magát a Palota zászlórúdjára, majd elrepült Párizsba. Tettével nagyon sok hívet szerzett magának, határozottsága egyúttal egy új élet kezdetét is jelentette számára. 

         A sajtó, felmérve a közhangulatot, Károly és a fiúk védelmére kelt, a királyi család ellen fordult, érzéketlennek, féltékenynek és képmutatónak nevezte az uralkodót. Aztán Erzsébet megjelent Londonban a temetés előestéjén, mondott egy beszédet a televízióban, hozzájárult, hogy a Buckingham Palota zászlórúdján a brit lobogó félárbócon lengjen[1], és ezzel minden helyreállt. A britek megbocsátottak. Erzsébet és az Udvar szakértői azonban levonták a tanulságot: a média már jogot formál arra, hogy megtudja, mi zajlik a királyi család berkeiben. Tehát akkor teszik jól, ha tudomásul veszik a megváltoztathatatlant. Károly ötvenedik születésnapi ünnepségére ennek fényében már beengedték a televíziót is, a nézők annak is szemtanúi lehettek, amikor a trónörökös anyukám-nak szólította az uralkodót, a korábban kritikus hírlapírók pedig elégedetten és némileg büszkén csettintettek.

         Délután körbeautózzuk Londont Marival és a lányokkal. Gyászos hangulat,  sokan virágcsokrokkal igyekeznek a Kensington Palotához, amit, hála diplomáciai rendszámunknak, megközelíthetünk. Hát igen, a Nép Hercegnője. 
         A brit televízió egyik legsikeresebb sorozatában a főszereplő Hacker rövid elemzést ad a brit sajtóról, amit röviden így ültethetnék át magyar viszonyokra:  „Ismerem ezeket a lapokat: A Magyar Nemzetet azok olvassák, akik azt hiszik, hogy ők irányítják az országot. A Népszabadságot azok, akik azt hiszik, hogy nekik kellene vezetniük, a Népszavát azok, akiknek a feleségeik hiszik azt, hogy nekik kellene vezetniük az országot. A Világgazdaságot azok veszik, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, a 168 órát pedig azok, akik egykoron azt hitték, hogy mindenhez értettek. A Blikket nem érdekli, hogy ki vezeti az országot, csak nagy mellei legyenek.

---

[1] Diana halála előtt a Palotán nem lengett brit zászló, csak a mindenkori uralkodóé (Royal Standard of the United Kingdom), de csak akkor, amikor az uralkodó hivatalosan ott tartózkodott.  Szigorú rend szabályozza, hogy hol és mikor használják az uralkodói zászlót, ami mindig jelenlétet szimbolizál egy másik rezidencián, közlekedési eszközön, a Parlamenten, vagy egyes esetekben egy látogatási helyszínen, ezért aztán soha nem engedhető félárbócra. A britek nem vették jó néven, hogy a Palota nem fejezi ki Diana halála miatt a gyászát, így pár napos alkotmányossági hezitálás után kompromisszum született, amikor felhúzták a brit lobogót (Union Jack) azért, hogy félárbócra engedhessék. Attól kezdve a Union Jack  leng a Palotán, amikor az uralkodó máshol tartózkodik. Diana halálával új hagyományt teremtett: nemzeti gyász alkalmával azóta eresztik félárbócra a Palotán a brit zászlót, mint az történt a Queen Mother halálakor, a szeptember 11-i támadások, és a 2005.július 7-i londoni bombatámadások alkalmából.

Love me do

1962 telén apukám, aki külkereskedő volt, Belgiumba utazott és szokása szerint  megkérdezte, mit hozzon nekem. Akkoriban éppen Chubby Checker volt a divatos csillag a popzene égboltján, ezért az ő akkori divatos lemezét, a Let's twist again-t kértem tőle. Apukám néhány nap múlva hazaérkezett, hozott banánt meg csokoládét, ahogyan mindig, és átadott egy kislemezt is.
-Chubby Checkert nem kaptam, de Brüsszelben most mindenki ezt hallgatja - mutatta a borítót, amin egy ismeretlen együtes négy taja votl látható, a számuk címe pedig Love me do volt. Nehezen titkoltam csalódásomat, apám látta is, és mielőtt elaludtam, odaült az ágyam szélére.
-Azt mondták kint,  hogy még az unokáid  is ezt fogják hallgatni.
Igaza lett. 

Ezért szeretem az angolokat - I

A fehér házaspár nem adta fel: sokévi próbálkozás után a mesterséges megtermékenyítést választotta. Valahol valaki valamit azonban elcserélhettek,  mert az asszonynak fekete ikrei születtek. A szülők első dolga volt a nyilvánossággal közölni: az csak természetes, hogy felnevelik a gyerekeket. Nem a pereskedés járt az eszükben, nem ijedtek meg az előítéletektől és a várhatóan kellemetlen helyzetek sorozatától (képzeljük csak el hat év múlva az első szülői értekezleten hogyan néz majd anyukára az anglikán osztályfőnöknő), ők arra gondoltak, hogy amit vállaltak, azt teljesítik. Ezt nevezik erkölcsi kötelességnek. És végtére is, az ember nem járhat mindig jól.

Lehet, hogy háború lesz

Lehet, hogy háború lesz

A politika és a nemiség összefüggései. És éppen az érettségim napján. 1967 június 5-én. Apám gondterhelten hallgatta a rádióban a reggeli híreket. A TASZSZ jelentette. Kitört a háború Egyiptom és Izrael között, a feszültség pedig akár világméretű is lehet, atomháború, akármi. Gondoltam, akkor el sem indulok az érettségire, ha háború lesz, nincs sok értelme, de apám azt mondta, menjek nyugodtan. És ha nem látjuk egymást többé? Anyám telefonon beszélt Laután elvtárssal, aki munkásőr volt, hátha többet tud arról, hogy mi lesz velünk, de Laután elvtárs sem tudott többet.

            -A te dolgod a tanulás – mondta, miután letette a kagylót.

Könnyű ezt mondani. De hát nem nagyon érdekelt az iskola. Mi lesz velem? Amúgyse nagyon tudtam. Pedig tizennyolc éves korban már kell tudni, hogy mi legyen velem. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél építészmérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, lesz benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Én csak állok a híd közepén, a korlátra könyökölök, lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok és közben hallom, amint az emberek azt mondják mellettem, biztosan ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis, mi leszek?

Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája.  Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És a másnaposság ellen sincs.  Utcaseprő leszel, ezt állította gyakran anya. Legjobban filmrendező szerettem volna lenni, el is mentem a felvételire, de már az első vizsgán megbuktam. Egy dolgozatot kellett írni a Szentivánéji álomról, két oldalon, beadtam, a folyosón vártam az eredményt a többiekkel, aztán kijött egy magas, sovány, szemüveges férfi, azt mondta, hogy ő a bizottság titkára, és nem sikerült a felvételim, mert nincs fantáziám. 

A tanárok is a rádiót hallgatták az érettségi feleletek közben, hogy mit jelentett a TASZSZ, sápadtan és zavartan beszélgettek. Mi lesz velünk, ha háború lesz. Hiába volt minden. Ha ledobják az atombombát, még az árnyékunk sem marad meg. Soma azt mondta, elmegy főtt kolbászt enni egy hentesboltba, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó főtt kolbász az életében. Hogyan lesz háború? Hát a szovjetek is, meg az amerikaiak is beszállnak, és kész, magyarázta Vilhelm, az osztályfőnökünk. Aztán jön az atom. Annyi bombájuk van, hogy az egész Földet szétbombázhatják. Senki sem éli túl. Másnap, június 6-án is tartott a háború, Mose Dajan izraeli hadügyminiszter ellencsapást rendelt el a Sinai-félszigeten gyülekező arab páncélosok ellen. Mi tovább érettségiztünk, a feleletek egyre rövidebbek, a tanárok egyre elnézőbbek lettek. Minek a szigor, ha úgyis háború lesz?

            Hazafelé bementem a fodrászatba, mert ott dolgozott Garami Csilla, a tanulólány, aki nagyon tetszett nekem. Egyszer már hazakísértem, egyszer moziban is voltunk, de még a kezét sem fogtam meg. Megvártam, amíg összesöpri a hajszálakat, kihozza a törülközőket a raktárból, azután befejezte a műszakot. Rövid, fehér szoknyát viselt és kék blúzt. Nagyon szép lány volt.  

            -Lehet, hogy háború lesz – mondtam neki szomorúan.

            -Világháború?

            -Igen – feleltem, de azt gondoltam, kissé még rá kell erősíteni. – És atomháború. Bemondta a TASZSZ, akkor pedig az úgy van. – Mindnyájan meghalhatunk.

            -Mikor?

            -Lehet, hogy holnap – mondtam és igyekeztem sokat sejtető lenni. – De az sincs kizárva, hogy ma. Attól függ, hogy hogyan haladnak előre a tankok a Sinai-félszigeten.

            -Nem szeretnék meghalni.

            Felnéztem az égre, mintha az első bombázórepülőket várnám.

            -Én sem – mondtam. – Mert nagyon szeretlek. Hányszor vidul föl a halál előtt, Aki halódik. Ápolói mondják, Ez az utolsó lobbanás: mi hát most E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom! Lehed mézét kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden: Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik Szépséged zászlaja, és a Halál még Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.

            -Milyen szép – mondta.

            Gondoltam, beismerem, hogy Shakespeare írta, de aztán mégse ismertem be.

            Megálltunk a sarkon, kicsit tétovázott.

            -Felmegyünk hozzátok? – kérdezte azután. Megérintette a kezemet. Ábrándoztam arról, hogy csókolózunk.

            -Persze – feleltem. Már ott voltunk, a Hajós utcában, a kapunk előtt. – Éppen üres a lakás.

            Később hallottam, hogy Jordánia aznap kilépett a háborúból, de annak azért örültem, hogy Nasszer nem adta fel. Az érettségi sikerült, Csillával később soha nem beszéltünk arról, ami a Hajós utcában történt.

            Csak az bántott, hogy éppen rólam mondta az a szemüveges, sovány férfi a Főiskolán, hogy nincs fantáziám.

Stratégiailag fontos ügyek

Bizonyos szavak divatba jöttek, amelyeket  a diplomaták heves fejbólogatás közben szívesen használnak, pedig nincs igazi tartalmuk. Egyik ilyen kifejezés a geopolitikailag fontos, amit gyakorlatilag minden országra és térségre elmondhatunk. A finneknek Izland is geopolitikailag fontos, Azerbajdzsánnak Türkmenisztán, Kínának Mongólia. Akkor szeretjük használni, ha semmi más nem jut eszünkbe. Ehhez hasonló a stratégiai kérdés, ami szinte valamennyi külügyi iratban előfordul, és alig-alig van olyan diplomáciai párbeszéd, amelyikben néhányszor ne fordulna elő. 

-Mi a véleménye az Európai Unió bővítéséről? 

-Ez stratégiai kérdés.

-És a japán atomerőművek bezárásáról?

-Ez energiastratégiai kérdés.

-És mi legyen a Nabucco-vezetékkel?

-Ez összetett, energia- és geopolitikai kérdés.

-És mit gondol  a nyári uborka-őrületről?

-Az agrárágazat stratégiai kérdés. Nem is lehet vitás.

És elégedetten bólogatunk.

Hasonló kifejezés a nagyságrendileg és a homloktér.

-Hogy áll a magyar export? – kérdezte a nagykövettől a külügyi államtitkár.

-Vannak gondjaink, de nagyságrendileg rendben vagyunk – felelte a nagykövet.

-És mi áll a homloktérben? – érdeklődik tovább az államtitkár.

-A technológiailag igényes ágazatok – feleli a nagykövet.

-Helyes – bólint az államtitkár.

Részlet a Visszavonulásom évei című, készülő könyvből

Már az is gyanús, amit hallunk

Forró nyári nap Delhiben, 1987-ben. De hát itt minden nyári nap forró. Egy előadóteremben ülök, Zbiegniew Brezinski,   az amerikai elnök korábbi,szovjetellenes nézeteiről híres  külpolitikai tanácsadója  beszél arról, mi vár a világra.   Én akkoriban a kulturális intézetben dolgoztam, ezért küldött engem Braband nagykövet az előadásra. Mit lehet tudni, miket mond majd ez az amerikai, legjobb, ha nem is halljuk. A magyar diplomaták szerették kerülni a kényes helyzeteket.

Körülnéztem a teremben. És csakugyan. A baráti országok diplomatái mind távol maradtak, csak Poszpulsak, a lengyel konzul volt ott, akivel gyakran teniszeztem. Én is szorgalmasan jegyzeteltem, aztán, amint ez előírás volt, bementem a nagykövetségre, hogy megírjam egy rejtjeltáviratban azt, amit hallottam. Végülis ez volt a dolgunk, tudósítanunk kell a Bem rakparton ülő főnököket, hogy mi újság a világban, akár akarták tudni, akár nem. Rejtjeltáviratot csak a nagykövetségen lehetett írni, szigorúan megszabott formában, a kornak és a külügyi szóhasználatnak megfelelő, lényegkerülő stílusban. Lehetőleg alkalmazni kellett a hangsúlyozta, a kiemelte,  az egyrészről-másrészről fordulatokat, valamint az aláhúzta és rámutatott kifejezéseket.  A szöveg elkészült, átadtam a nagykövetnek, Braband Zsigmondnak, aki olvasni kezdte.Tollával követte a sorokat, az egyik mondatnál azonban megállt.
-Ezt nem írhatjuk le - mondta.- "A szocialista világrendszer  gazdasági alapjai megrendültek, összeomlása immár elkerülhetetlen. Tízenöt éven belül a Szovjetunió szétesik."
-Ezt ő mondta, Brzezinski. Nem én mondom - feleltem.
-Szovjet elvtársak közül volt ott valaki?
-Senki.
-Már az is gyanús, amit hallunk - forgatta a szemeit. A mennyezetre nézett, ahol egy kis gekko tanyázott. De lehet, hogy amerikai kém-gekko. Vigyázni kellett. Braband hűséges pártember volt, és szerette is a pártot. A párt szeretete közvetlenül a whisky és Encike, a hivatalsegéd fiatal felesége után következett az értékrendjében. Ezzel kihúzta a mondatot. - A többi rendben van. Fiatal vagy még, Odze elvtárs, nem érted te ezeket  a dolgokat.
-A többinek semmi értelme. Ez volt a lényeg - mondtam kissé sértetten. Kezet fogtunk, ő hívatta a rejtjelző diplomatát, aki az eseményhez illő komoly arccal átvette, elvitte rejtjelezni, majd hazaküldte a szöveget Budapestre.
Másnap délután Poszpulsakkal játszottam a lengyel nagykövetség pályáján. Akkor is forró, nyári nap volt.
-Érdekes volt Brezinski előadása - mondtam az első játszma után, amikor leültünk pihenni.
-Érdekes volt - felelte ő. - De a nagykövetem nem engedte leírnom, amit hallottam. Tudod, a Szovjetunióról. Azt mondta, hogy fiatal diplomata vagyok még, nem értem ezeket a dolgokat. 
-Persze - feleltem. Hát persze. Nyilván nem értjük.  - Na, folytassuk.
Poszpulsak nyerte a mérkőzést három játszmában. Mindigis jobb volt a fonákja.
Részlet a Nyugalmazott Éveim című, készülő könyvből

Lábjegyzet az Úttörők 12 Pontjához

Hát igen. Ott ültem az íróasztalomnál és az Úttörők 12 pontját olvastam. Látszólag egyszerű 12 pont, nincs benne semmi különös, és semmi érthetetlen. Szeretem hazámat, a népek barátságát a békét szolgálom. Ennél világosabban nem lehet fogalmazni. Igen, szeretem hazámat, különösen azt a részét, ahol éltünk, a Hernád utca és a Nefelejcs utca környékét és a Városligetet. Ez volt az én hazám. A népek barátsága és a béke szolgálata már nehezebb ügy volt.

         -Hogyan szolgálhatnám a békét?  - kérdeztem apámtól egyik este, amikor hazaérkezett az intézetből, ahol építészmérnökként dolgozott, apám azonban nem válaszolt. Sok minden érdekelte, de a béke védelme nem tartozott közéjük.

         -Ki írta a 12 pontot? – kérdeztem azután, de apám erre sem válaszolt.

         Kiállok a magam és a mások igazáért.

Mi a magam igaza és mi másoké? Sokan azt gondolják,  hogy könnyű igazat mondani, pedig ez nem igaz. és hogyan kell kiállni?

         -Nem szeretem a zöldbabfőzelélet – mondtam egyik nap, kísérletképpen nagymamának, amikor elém tette az ebédet.

         -Senki sem kérdezett – felelte nagymama, nagypapa pedig kajánul rámkacsintott. Na, most aztán megkaptad, kis pöcs. Ezt gondolhatta.

         És akkor hogyan álljak ki mások igazáért?

         -Van neked igazad? – kérdeztem másnap Szabolicstól. – Mert szeretnék kiállni érte.

 Igy aztán otthon soha nem vallottam be, hogy Gárdossal elcsatangoltam iskola után és azt sem mondtam meg, hogy titokban villamosoztam Évikével, Szabolics Péter húgával, akit tizenegy éves koromban szerettem volna feleségül venni. Igazságos cselekvés? Ezen sokat gondolkodtam. Vagyis ezen járt az eszem. Ezt hívják gondolkodásnak, amikor  az ember szándékosan járatja valamin az eszét. Ráadásul otthon nem is volt könnyű gondolkodni, mert délutánonként nagymama vigyázott rám és örökösen szemmel tartott, hogy tanulok-e. Hol jár az eszed? ezt kérdezte, amikor gondolkodni próbáltam, sehol, hát így csúszik át az ember a gondolkodásból a hazudozásba. Rövid ez az út, talán a legrövidebb út a világon. Nem tudtam kötélre mászni és a svédszekrényen is csak nagy erőfeszítésekkel tudtam átlendíteni magam, mi lesz veled az életben, kérdezte szánalmas kísérleteimet nézve Darabos Jenő, a testnevelőtanár,  mi lesz így veled az életben. Már maga a szó, hogy testnevelés, ez is idegen volt a számomra, néztem a testemet, ami közel sem volt olyan izmos, amilyennek szerettem volna, ezt a testet kell nevelnem, esténként rettegve aludtam el, azt álmodtam, hogy az élet kötélmászásból és svédszekrényekugrásokból áll.

-Nem mászom kötélre – mondtam Darabosnak.

-Küldd be anyádat – felelte ő.

-Nem tetszett olvasni az úttörők 12 pontját? Most éppen kiállok a magam igazáért.

-Idefigyelj, kisodze – hajolt le hozzám Darabos. – Akkora fülest kapsz, hogy kiesik az agyad a helyéről. Világos?

Azt feleltem, hogy világos és többet nem foglalkoztam a 12 ponttal. 

Részlet a Nyugalmazott Éveim című, készülő könyvből. 

Odze György: Mi van a kirakatban?

Magyarország most éppen a nemzetközi kirakatban van és nem éppen a jó okokból és nem éppen a legjobb társaságban. A kormányzat most panaszkodik (hagyományosan az elődökre és a külső-belső körülményekre) és magyarázkodik, miközben a politikai kommunikáció (és a házasság) egyik, mindnyájunk ismert  alapelve: sose panaszkodj és sose magyarázkodj.

         De úgy fest, a szellemi tartalékok kimerültek.

Még aktív diplomata voltam az Európai Unió magyar elnöksége idején, így közelről láttam, hogy mennyi pénzt, időt és energiát áldozunk arra, hogy elhelyezzük magunkat a kontinens térképén. Talán túlságosan is vágyakoztunk arra, hogy szeressenek bennünket külföldön, hogy elismerjék azokat a vonásainkat, amelyekre büszkék vagyunk, de időközben, szokás szerint előjött a hagyományos identitás-keresés, és gyorsan kiderült, hogy mi magunk is nehezen tudjuk meghatározni, milyenek vagyunk, azt pedig már végképp nem, hogy hogyan helyezhetnénk el az értékeinket az Unióban. És akkor, amikor a kormányzat sikerre várva kinézett Európára, azt látta, hogy elismerésnek nyoma sincs, ellenben rosszkedvű, értetlenkedő cikkek jelennek meg, kétségbe vonva a  magyar demokratikus átalakulás helyes irányát. Vezető külföldi politikusok természetesen gratuláltak a sikeres magyar elnökséghez, ahogyan korábban gratuláltak a sikeres belga, portugál, nota bene cseh elnökséghez is,  és gratuláltak a sikeres lengyel elnökséghez is, majd  a dán elnökséghez is, mert a szakemberek tudják, hogy az „elnökség” csak olcsó porhintés, eközben  az úgynevezett átlagemberek pedig pontosan annyit tudtak a magyar elnökségről, amennyit egy magyar átlagember tudott a korábbi belga vagy portugál elnökségről. Magyarország képe nem változott előnyére, az aktív diplomaták azonban többnyire nem ezt tudósították állomáshelyeikről a Bem rakpartra. A magyar missziók tudathasadásos állapotban vannak, érzékelik a nemzetközi elleneszenvet, persze, tenniük is kellene vaslamit, kapnak is utasítást Budapestről, de hát mit is tehetnének? Hasonló helyzetben vannak magyar üzletemberek: gyanakodva néznek rájuk, vajon kik ők és mit akarnak?

         Nagyon sok kormányzatnak voltak és vannak ilyen szeretnek bennünket? fejfájásai, meg vannak identitásválságai is. Néhány éve jártam Bázelben, ahol csak úgy, mellesleg megemlítették a venféglátói, hogy 917-ben már jártak ott az elődeim akik megerőszakolták a nőket és felgyújtották a várost.

         -Istenem, kalandoztunk – mondtam viccesen.

         A hatvanas években a britek rádöbbentek, hogy elveszítették a gyarmataikat, attól féltek, vége a világpolitikai szerepüknek. Akkoriban a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Aztán fordulat történt:  britek csakugyan elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles és a Rolling Stones fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv és az angolszász kultúra iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Brit kommunikációs szakemberek mondták el nekem, hogy foglalkoztatta őket, hogy külföldön mit gondolnak róluk, de közben maguknak csinálták meg az országot.

         Vagy a német példa. 1945-ben kevés olyan ország volt a világon, aminek még a nevét is olyan gyűlölettel ejtették ki. Igazi politikai és társadalmi mélypont volt, kevesen hitték, hogy lesz ebből kiemelkedés. Aztán következett  egy nagyon kemény szembenézés a történelemmel, miközben szorgalmasan építették az autópályákat, a tervezők új meg új autómodelleken dolgoztak, a német városok valósággal megújultak. Berlin ma a kontinens egyik kulturális, idegen értékeket is becsülő fővárosa lett.

         De mi a helyzet nálunk? Kis ország vagyunk, szegények vagyunk, húsz éve nehezen boldogulunk a demokráciával és a piacgazdasággal, pedig hát mennyire vártuk. Azt hittük, minden más lesz. Lefekszünk a koszos Budapesten este éa felébredünk egy tiszta Bécsben reggel. Igen, ne is tagadjuk. Na és, mit tudunk ma mutatni? Mi legyen a kirakatban? Szeretjük  mondogatni, hogy tehetséges nép vagyunk, szeretjük emlegetni a nálunk született Nobel-díjasok számát. Csakhogy ezekkel a legendákkal  már csak saját magunkat tudjuk  szórakoztatni. Hollandiának is van 20 Nobel-díjasa,  Ausztriának 10, Dániának 14, de még Saint Luciának is vagy kettő. Ehez mit szólunk? Időnként felsóhajtunk, hogy „a Duna legyen Budapest folyója”, de hát a Duna ilyen sóhajtozásokkal nem hódítható meg. Adódna a sport, amit a szocializmusban oly tudatosan erőltettek, mint  a „hogyan győzzük le az imperialistákat” egyik lehetősége és mai szóval sikerágazatot csináltak belőle, Magyarországnak az ötvenes években  összejött az Aranycsapat,  később a keletnémet úszólányok és lengyel atlétanők is jól teljesítettek ugyan, de kiderült, hogy a férfivécébe jártak pisilni. Mai kormányzatunk is szeretne aranycsapatot, mennek is a nagy ígérgetések, hogy rövidesen sikerül is (igaz, Orbán 2002-ben olimpiát is ígért Budapestnek 2012-re), de   ehhez még kellene néhány labdarúgópálya, fegyelmezett és kulturált közönség, emelkedő életszínvonal, valamint jó sportmédia. Valamikor írtam egy könyvet arról, hogy Angliában hogyan csináltak igazi csillagot Beckhamből. Deutsch egykori sportminiszter is járt Londonban, szédítette az angolokat, hogy vásárolunk tőlük biztonsági rendszereket, na és mi lett belőle? Tanulságos, vagy inkább tréfás történet, ajánlom a szakemberek figyelmébe.

A másik nagy lehetőség az, ha egy ország jó termékeket tud felmutatni. Ilyen a svájci csokoládé, a svéd acél, a finn papír, a francia sajt, vagy jellegzetességeket, mint a londoni taxi és emeletes autóbusz, esetleg márkákat, mint a Mercedes,  a Sony vagy a Nokia, a Skoda és a Pilseni sör. Voltak ugyan márkáink,  a Globus, a Videoton, a Ganz, az Orion, az Ikarus, amelyekre sok országban emlékeznek még, de amelyek fejlesztés hiányában eltűntek a világ piacairól. Jó lenne világhír a magyar bornak, de valahogy ez sem akar sikerülni. Újabb lehetőség lehet az idegenforgalom,  ehhez is minden kormányzat gyártott már stratégiát és koncepciókat, készítettek megvalósítási tanulmányokat, ám lássuk be, egy komoly idegenforgalomhoz sem adottságaink, sem infrastruktúránk nincs, fejlesztési szándékaink pedig komolytalanok. Egy svéd újság számolt be éppen a héten arról, hogy egy „második” balatoni kompjáratot harminc éve terveznek a magyarok, ezt az olvasók, miután rápillantottak a térképre, nem akarták elhinni. És nem is könnyű.

         Na és lenne még valami: a politikai arculat, a becsületesség és a stabilitás.  

         Bár ez Magyarországon nem egyértelmű, külföldről nézvést a Kádár-korszak idején volt politikai arculatunk, amit találóan „gulyáskommunizmusnak” neveztek. Diktatúra volt, ez nem kétséges, ám „puha”, amelyikben a taxisofőrök Kádár-vicceket meséltek, alacsonyak voltak az árak, volt közbiztonság, ingyenes oktatás és megbízható egészségügy. Akkoriban a színes televízió, egy vidéki faház vagy személyautó volt az álom, az üzletek sokszor szegényesek voltak, az eladók udvariatlanok, az áruellátás megbízhatatlan, de ezek az igények pontosan megfeleltek az akkori magyar gazdasági teljesítménynek.  Volt korrupció, hálapénz, voltak „szocialista összeköttetések”. Mindent el lehetett intézni. Ezt szerették a külföldiek is, ezért volt valami varázsa ennek a hangulatos kis országnak, a vasfüggöny túloldalán.  Akkoriban ilyennek lettünk kitalálva.

         A kormányzati kommunikáció mostanában mindenáron  szeretne pozitív képet kialakíttatni  Magyarországról. Milyen értékek alapján? Nem tudják. Az biztos, hogy a kirakatüveg megrepedt, a kirakatrendezők várják, hogy mit találnak ki megint a tulajdonosok, addig ülnek a kis sámlijukon és várják a csodát Amerikából, ami azonban feltehetően nem fog bekövetkezni.

Igazán aktív diplomácia

Ha az ember belenéz a bécsi magyar nagykövetség honlapjának (www.mfa.gov.hu/emb/vienna) nagyköveti köszöntőjébe, az az érzése támad, hogy egy évvel ezelőtt megállt az idő.  Szalay-Bobrovnicky Vince misszióvezető sorait ugyanis valamikor 2010 végén fogalmazhatták, amikoris még az EU-elnökségre készültünk. Miután az elektronikus tájékoztatásnak és a honlapon gyorsan és pontosan megjelentő információknak a diplomáciai tájékoztatásban nagy szerepük van,  különösnek érzem, hogy senkiben sem merült fel néhány új gondolat megfogalmazása ezen a fórumon, hiszen történt egy és más Magyarország körül az elmúlt hónapokban. Vajon ez senkinek sem tűnik fel?

Igazán aktív diplomácia

Ha az ember belenéz a bécsi magyar nagykövetség honlapjának (www.mfa.gov.hu/emb/vienna) nagyköveti köszöntőjébe, az az érzése támad, hogy egy évvel ezelőtt megállt az idő.  Szalay-Bobrovnicky Vince misszióvezető sorait ugyanis valamikor 2010 végén fogalmazhatták, amikoris még az EU-elnökségre készültünk. Miután az elektronikus tájékoztatásnak és a honlapon gyorsan és pontosan megjelentő információknak a diplomáciai tájékoztatásban nagy szerepük van,  különösnek érzem, hogy senkiben sem merült fel néhány új gondolat megfogalmazása ezen a fórumon, hiszen történt egy és más Magyarország körül az elmúlt hónapokban. Vajon ez senkinek sem tűnik fel?