Életem 50.XI.: Találkozásom Beckhammel

 

Csak egyszer, és mondhatnám, hogy véletlenül, ha hinnék a véletlenekben. 1998 nyarán Londonban Blair miniszterelnök a Downing Street hátsó kertjében fogadást adott a közelgő labdarúgó-világbajnokság tiszteletére. Sokan voltunk, politikusok, újságírók, gazdasági vezetők, diplomaták. És persze, sportolók. Ott volt természetesen David Beckham is, akinek népszerűsége mindenki másét felülmúlta. Nehéz pontosan megmondani, hogy egy sportoló mitől lesz igazán népszerű. Sokan hajlamosak összekeverni az ismertséget a népszerűséggel és azt feltételezik, hogy mindazok, akik gyakran jelennek meg a képernyőn vagy a képeslapok címoldalán, népszerűek, pedig ez nem igaz. David Beckham azonban egyértelműen népszerű, méghozzá olyan mértékben, ami labdarúgókra ritkán jellemző. Mindenki megtalálta benne azt, amit szerethet, aki a zseniális játékost, a tökéletes fizikai felépítést, a túlzásait és önimádatát, később a szerető férjet és a gondos apát.

         A külvárosi fiatalembernek a labdarúgást megelőzően mindössze egy munkahelye volt: a szegényes észak-londoni Walthamstow ügetőpályájának büféje, ahol söröspoharakat mosogatott és arról ábrándozott, hogy egyszer hivatásos labdarúgó lesz. Akkor már korosztálya legtehetségesebb játékosának tartották, de ez még csak ígéret volt, ám már akkor felfigyelt rá a Manchester United. Soha nem volt átlagos egyéniség, és nem is lett átlagos „sztár”. Talán ez a titka. Néha nagyzol, néha felvág, máskor szinte belepirul és visszahúzódik, ha a magánéletéről kérdezik. Még aktív éveiben úgy érezte, magas jövedelméből támogatnia kell szegény sorsú afrikai és ázsiai fiatalok oktatását, bár erről soha nem beszélt nyilvánosan. Ezért is - éppen Tony Blair javaslatára – kapott 2003-ban magas kitüntetést a királynőtől, a „pályán és a pályán kívül mutatott érdemeiért”.

         A brit életben nagyon fontos szerepet játszik a sport és minden,  ami a sporttal bármilyen módon összefügg. Ha valakit megdicsérnek, azt mondják, sportszerűen viselkedett. Amikor Hurd külügyminisztert nyugdíjba vonulása napján megkérdezték, mire emlékszik vissza legszívesebben, nem a diplomáciai sikerek jutottak eszébe, hanem az, hogy „tíz éven át játszottam Essex grófság krikettcsapatában anélkül, hogy akár egy összecsapásról is hiányoztam volna és ezt egyetlen más játékos sem mondhatja el magáról”. A sportban a britek szerint nem a győzelem a legfontosabb, nem is a részvétel, hanem az, hogy a vereséget tiszta szívvel és mosolyogva fogadjuk el, mert ez mutatja meg a lélek igazi, belső erejét és tartását. Az igazi brit sportember nem keseredik el, ha veszít, nem panaszkodik, nem másban keresi  a hibát.

         Ezen a fogadáson volt alkalmam néhány percet beszélgetni vele. Elegáns, szürke öltönyt viselt, kék nyakkendőt, mindenki igyekezett legalább kezet fogni vele, ő pedig inkább félénk volt és feszélyezett, arcán a jellegzetes, hamiskás félmosoly, szemlátomást  jobban érezte magát a futballpályán, mint egy ilyen előkelő környezetben. Néhány mondatot váltottunk, ő inkább csak mormolta a szavakat, mint aki fél, hogy valami rosszat mond. Akkoriban kezdtem könyvet írni róla és az angol sportéletről, azt felelte, sok sikert kíván hozzá és majd küldjek egy példányt, ha megjelenik. Nincs névjegye, de úgyis tudom, hol találom meg.

         Szerény volt, barátságos és közvetlen. Csak a legjobbakat mondhatom róla.

         Remélem, ő is rólam.

 

Életem 50.:VIII: Vezettem Pekingben

Ott minden másképpen van. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik.  Kanyarodásnál arra ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség relatív, leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés.  Ha kanyarodunk, úgyis észreveszik a többiek.  Nincs jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell, szemben a forgalommal, azután csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végül is lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon újat vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Nem érdekli a biciklistát, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.

Nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra, ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akiket saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép és lelassít hatvanra. A vakmerő biciklisták Peking széles útjain áramló hatalmas forgalomban az araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, közöttük a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe. Na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve.

 És átérnek.

 

 

Életem 50.VII: Az első Martini

Egyetemi szüneteimben rendszerint Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos,  a kor egyik leghíresebb színésze, t mondták. természetesen engem küldtek oda hozzá te vagy itt a kis értelmiségi, mondták.

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem anyámnak, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – kérdezte Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalembere, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.

-Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti, amikor letettem elé a poharat.

         -Semmi gond – mondtam, pedig gond volt, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák között és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

 

Életem 50.VI: Japán rendőr

Még Tokió belvárosában is igen ritkán találkozhat az idegen angol nyelvű feliratokkal. Néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a szállodám környékén, a Kyo-bashi negyed Chuo-dori alnegyedében, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és már fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen. Egy rendőrt szólítottam meg.
    -Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?
    Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete. Úgy nézett rám, mintha névnapi ünnepségre hívtam volna a hollóházi kultúrházba.
    -Á – ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből. Majd előkapta a rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:

    -Haj.
    Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke. Aztán befejezte a beszélgetést és mondott egy mondatot, ami szerény nyelvtudásom és a társalgási szótár alapján körülbelül azt véltem hallani, mintha egy sintóista szentély nyitvatartásáról tájékoztatna. Mindenesetre vártam, hogy mi történik. De nem történt semmi. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősségét, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik, nem is szoktak hozzá az útbaigazításhoz. Tisztességes állampolgár ugyanis tudja, hogy honnan jön vagy hová megy és nem zaklatja ilyesmivel a közszolgálatot teljesítő városi alkalmazottat. Hosszú ideig álltunk így egymással szemben, amíg végül arra hajtott egy rendőrautó. Lassan haladt, mint a rendőrautók, amikor a benne ülőknek semmi dolguk, meg is álltak mellettünk. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a kormánynál ülő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást továbbadta az autó további utasainak.
    -Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj – útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.
    A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy hallgassak el, mert most ők beszélnek. Tudjam, mi a jó modor, ha már ilyen bajba kevertem magam. Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan uniformisán kisimította a ráncokat, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:
    -Masszugu – ami annyit jelent: egyenesen.
    Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz),és elindultam a kijelölt irányba.
    Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.
    Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?

 

Életem 50.V: Nevem Odze

 Nevem: Odze

Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte, amiért ilyen különleges, az egyetlen ebben az országban. Távoli rokonaim élnek Kanadában, Angliában, az Egyesült Államokban, de olyan távoliak, hogy nem is ismerem őket. Sokan kérdezik, honnan származik a név, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami köztudottan az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Néhányan vállalkoztak a hosszú hajóútra az Újvilágba, az én őseim azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy Magyarországon telepedjenek le. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége.

- Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr is, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel,  de nem érdekelte a válasz. Nem volt nehéz dolga velem, az általános iskolát Indiában végeztem. - Jól beszél – ezt elismerte  -, de a nyelvtant nem ismeri, a régmúltat sem tudja használni. Simán megbuktatják. Így nem megyünk semmire. Szorgalmasabbnak kell lennie.

Azt feleltem, hogy úgy lesz.  És szorgalmas is voltam, még a villamoson is tankönyvvel utaztam. 

- Az sem tragédia, ha elsőre nem sikerül – mondtam egyszer neki.

- De igen – emelte fel a hangját Hanft úr. Nyugdíjas volt, de mindig öltönyben és nyakkendőben fogadott, teával és keksszel kínált.  Angolosan. Sokszor járt Londonban, fényképeket is mutatott, amint egy fiatal házaspárral a nevezetesség előtt pózol. – Minden bukás csalódás és minden csalódás rombolja az önbizalmát.

- Mit fognak kérdezni a vizsgán? – kérdeztem.

- A szóbelin fingatják majd, mert fiatal – felelte. Nem szokott ilyen szavakat használni, de nyilván rám akart ijeszteni.

Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.

- Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.

Micsoda rosszindulat, gondoltam. Ott ültem öltönyben, nyakkendőben és semmi sem jutott eszembe.

- Nem tudom elképzelni, mit csinálhat egy nő a fürdőszobában  – igyekeztem menekülőutat keresni.

- Ez a feladat, Odze – felelte a tanárnő szigorúan. 

- Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Hogy Hanft úrnak mit hazudok, azt még nem tudtam. Mögöttem nyílt a terem ajtaja, a tanárnő jött ki a folyosóra és utánam kiáltott.

- Odze, jöjjön vissza!

Megálltam, ott álltunk szemtől szemben.

- A maga édesapja az Odze Bandi?

- Igen – feleltem.

- A legkedvesebb tanítványom volt. Nálam vizsgázott tíz éve, mielőtt Indiába mentek. Na, visszajön?

 

Előszavaim XXVI. - Londoni emlékeim I.

 Megbízólevél-átadás a Buckingham Palotában

Addig a pillanatig nem is volt semmi baj. A nyolc magyar diplomata ott várakozott a nagykövetség fogadótermében frakkban, lakkcipőben, ahogy kell. Addig a pillanatig azt hittük, hogy elegánsak vagyunk. Ám akkor begördült az épület elé három nyitott hintó, az első hintó ülésén a Marsall, a királynő középkorú, egyenes tartású udvarmestere és protokollfőnöke. Bojtos csákót viselt, aranygombos vörös zakót, fekete nadrágot, oldalán kard csillogott. Arcán kiegyensúlyozottság, visszafogott jókedv, derű.

         Mi meg akkor egyszeriben úgy festettünk mellette, mint a suttyó parasztlegények, akik kiöltöztek a heti vásárra. Pedig hát amúgy, első ránézésre velünk sem lett volna semmi baj, de a marsall maga volt a hivalkodás nélküli, királyi előkelőség. Sokszáz év hagyománya és tapasztalata. Huncut kis mosollyal jelzi, hogy hát akkor indulhatnánk. A bakon már ott ülnek a fekete cilinderes, fehér glaszékesztyűt viselő lovászfiúk.

         Az út a Palotáig pontosan kilenc perc. Nemigen keltünk feltűnést, körülöttünk a város éli a maga életét, az, hogy három hintóban néhány frakkos alak utazik, a menetet pedig egy bojtos csákós férfi vezeti, nem ok a bámulgatásra. A Palota bejáratánál japán turisták integetnek nekünk olyan vidáman, mintha Oszakában egy középiskolába jártunk volna.

         Odabent aztán más a légkör. Halk léptű tisztviselők és egyenruhás alkalmazottak suhannak a vastag padlószőnyegen. Felvezetnek bennünket egy széles lépcsőn, végig egy hosszú, festményekkel és szobrokkal díszített folyosón, egyenesen a királyi fogadóba, amelynek ablakai a belső kert csodálatos pázsitjára néznek. A Marsall maga köré gyűjt bennünket, és elmondja, hogyan történik majd a szertartás.

          -Először a nagykövet és felesége megy be a Királynőhöz és Fülöp herceghez – ezzel egy hatalmas ajtóra mutat, amihez hasonlót utoljára az állatkert elefántházában láttam. – Átadja a megbízólevelet, majd felajánlja Őfelségének, hogy bemutatja a munkatársait.

         -Mi van, ha Fülöp herceg nem akar látni bennünket? – igyekszem  tréfálkozni. A Marsall rám néz, szavaimat válaszra sem méltatja. – Nos, Önök ezalatt sorba rendeződnek, és amikor az ajtónálló a nevüket mondja, belépnek. Őfelsége előtt meghajolnak, majd válaszolnak Őfelsége és Fülöp herceg kérdéseire, a beszélgetés végén ismét meghajolnak és elhagyják a termet. Nem kérdeznek semmit, nem nyújtanak kezet, nem bizalmaskodnak. Világos? - Az ötvenes években egy magyar nagykövet a megbízóleve átadásakor elővette a belső zsebéből a levéltárcáját és mutogatni kezdte az unokái fényképét. Állítólag azóta a Palotában óvatosak a magyarokkal.

         -Miről fogunk beszélgetni? – kérdezem.

         -Ezt bízza Őfelségére – feleli a Marsall. – Eddig mindig talált témát a diplomatákkal.

         -És honnan fogjuk tudni, hogy véget ér a beszélgetés? – nem szerettem volna, mondjuk, hamarabb otthagyni Őfelségét a megválaszolatlan kérdéseivel, de feleslegesen sem szerettem volna ott ácsorogni, nincs is annál rosszabb. Így is tele voltam szorongással. Mi lesz, ha elfelejtek meghajolni? Mi lesz, ha véletlenül, spontán visszakérdezek?

         -Ne aggódjon – a Marsall nem veszíti el sem a türelmét, sem a jókedvét. Nyilván ezért ő a Marsall. – Meg fogja érezni…

         A szertartás megkezdődött, a nagykövet és felesége már egy ideje belépett a hatalmas ajtón, a Marsall a szemével jelzi, hogy én következem. Még átfutott az agyamon, hogy elmenekülök. Kinek hiányzik ez az egész? Ott állok frakkban és lakkcipőben, távol az igazi énemtől és egy olyan szerep eljátszására készülök, amilyet előttem már sok százan eljátszottak. Soha nem szerettem a kényszeredett beszélgetéseket. Ám akkor hallottam a saját nevemet. Beléptem.

Szerencsére eszembe jut a meghajlás, azután természetellenes járással elindulok az uralkodó felé. A királynő egyszerű, kék ruhát visel, bal karján aprócska retikül, gondolom, nem akart megválni az autója forgalmi engedélyétől, de lehet, hogy még belefért a púderkompaktja is. A tekintetéből őszinte érdeklődést olvasok ki. Sejtem, hogy uralkodása során én lehetek vagy a tízezredik diplomata, aki ott áll előtte, és mégis, olyan tökéletesen csinálja, egy pillanat alatt olyan meghitt kapcsolatot alakít ki közöttünk, hogy feszültségem feloldódik és szinte jókedvű leszek. Fülöp kissé divatjamúlt, háromgombos öltönyében feszeng, tarkóján még látszik az éjszaka viselt hajnecc lenyomata. Bátorítóan mosolyog, mint Réti tanár úr, az érettségi elnököm, miután kihúztam a tételeket.

         -Ön, tudomásom szerint sajtótanácsos – kezdi a királynő.

         -Igen, Ma’am – ezt a megszólítást csak egyszer kell használni, Meem-nek ejtendő, kissé, de nem tartósan elnyújtva és jól megy, ha az ember előtte sokat gyakorolja a bégetést.

         -Érdekes munka – vélekedik.

         -Határozottan érdekes – felelem.

         -Két éve jártunk Magyarországon – szólt közbe Fülöp. – Van egy nagyon kedves barátom, kocsikáztunk is együtt. A neve…elfelejtettem…hogy is hívják?

         -Bárdos – segítem ki.

         -Ez az. Bárdos – hagyta helyben elégedetten a herceg.

         -A nagykövete nagyon szép szavakkal beszélt Önről – szivárogtatja ki a királynő a belépésem előtt folytatott beszélgetés részleteit. – És ami fontos, hallom, hogy a gyermekei is jól érzik magukat Londonban. Ikrek, ha jól tudom.

         Jól tudja.

         -Igen, és szeretnek is iskolába járni.

         -Sikerült beilleszkedniük? –  a királynő kissé közelebb hajol. Hirtelen úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást.

         -Gyorsan befogadták őket.

         -Hát akkor...nos...– néz rám a királynő és az a három pont szinte hallhatóan jelezte, hogy a beszélgetésünk végetért. A Marsallnak igaza volt. A királynő tudja érzékeltetni, hogy a társalgás mikor és hogyan érjen véget. Kezet nyújt, meghajolok, ellépek, újabb meghajlás. Ahogyan kell.

         Kocsikázás vissza a nagykövetségre, a szertartás részeként egy pohár Tokaji a Marsallnak, narancslé a lovászfiúknak, kockacukor a lovaknak. Úgy éreztem, hogy egy operettben léptem fel, és be kell vallanom, hogy minden pillanatát élveztem. A királynővel londoni éveim során  még több alkalommal is találkoztam, mindig elbűvölt  mesterkéltségtől mentes közvetlensége és jól éreztem magam a társaságában.

         Remélem, ő is ezt mondja rólam.

Életem 50.X: Angliában ne kérdezz!

 

Legfeljebb azt, hogy hau du ju du? De ezt sem azért,  kérdezi, mert választ vársz rá, vagy esetleg kíváncsi lennél a válaszra, nem, ez csak afféle társasági szófordulat, amire az a válasz, hogy hau du ju du? És miért nem válaszolnak rá az angolok? Válaszolhatnák persze azt, hogy köszönik szépen jól vannak, ez azonban dicsekvésnek hatna, az ember ugyanis soha ne dicsekedjen, ha pedig nincs jól, akkor azért, mert illemtudó ember nem panaszkodik.
Másrészt azért sem kérdez az ember, mert az embertárs esetleg nem akar válaszolni a kérdésre. Ezt persze nem lehetséges előre tudni, tehát biztos-ami-biztos alapon nem kell kérdezni. És miután a felesleges kérdezősködés nem része a brit életnek, válaszolni sem nagyon tanultak meg. A válaszokban alig-alig szerepel az igen és a nem, helyüket a tartok tőle, a feltehetően és a minden bizonnyal foglalja el. 
          Buszmegállóban egésznapos várakozás után is bárdolatlanaságnak számít afelől érdeklődni sorban álló társainktól, hogy netán vajon megszűnt-e a járat, elvégre a sportszerű magatartás szabályai azt diktálják, hogy az ember tapasztalatból tájékozódjon, ne pedig embertársai zaklatása útján. Szerelőműhelyben arról érdeklődni, hogy a javításra beadott gépkocsi mikorra készül el, nem csak udvariatlanság, de egyszersmind értelmetlen erőfeszítés.
          -Amint befejezik a javítást, uram - közli udvariasan a szervizvezető.
          -Tudnának esetleg időpontot mondani?
          -A gépkocsit abban a pillanatban átadjuk Önnek, amint elkészül.
          -És mégis, mikorra készül el?
          -Amint befejezik a javítást - hangzik a válasz.
          Kész. Vége.
Tudom én, hogy nem érdemes kérdezősködni, de hát néha az ember nehezen tudja megállni. Elvégre én Közép-Európában nevelkedtem, ahol az ember szeret mindennek személyesen utánajárni, mert csak azt hiszi el, aminek személyesen utánajárt. Néha pedig még azt sem.
          -Mikorra várható a járat indulása? - teszem fel ezért a kérdést a glasgow-i repülőtér udvarias és türelmes tájékoztatási tisztviselőnőjének, miután már hatodik órája várunk  az indulására. Tájékoztatási tisztviselő természetesen mindenütt van, hiszen a tájékoztatás fontos dolog. Nincs sok munkája, keresztrejtvényt fejt. Elvégre csak hatodik órája vár kétszáz ember az indulásra, minek és kit is kellene itt tájékoztatni? Persze, egyedül én türelmetlenkedek (egy másik, hasonló késésnél ketten türelmetlenkedtünk, a másik türelmetlenkedő lengyel volt), a britek mintha még örülnének is a késésnek, mert ilymódon megcsillogtathatják kivételes várakozási képességüket. Ülnek a váróteremben, kávézgatnak, újságot olvasnak, nevetgélnek, sőt, kissé rosszallóan néznek arra, aki türelmetlen.
          -A gép azonnal indul, mihelyt a kis műszaki hibát elhárítjuk - feleli kedves mosollyal a tisztviselőnő.
          -És ez mikorra várható? 
          -A műszaki hiba elhárítása akkor következik be, amikor a szerelők befejezték tevékenységüket és a légijárművet felkészítették a biztonságos utazásra. Biztosíthatom Önt arról, uram, hogy egyetlen pillanattal sem késlekedünk.  
          És, persze, kedves mosoly. Elvégre a tájékoztatási tisztviselőnek az a dolga, hogy tájékoztasson. Kedvesen mosolyog. Nincs harag. Miért is lenne?

 

 

 

 

Életem 50.IX. Dadogásom története

Van tökéletes gyerek? Sokszor mondják a szülők, hogy a gyermekük tökéletes, és vannak szülők, akik el is hiszik. A szemükfénye. Így beszélnek róla.  Így beszéltek rólam is. De aztán, ha baj van, akkor a gyerek már nem tökéletes és nem is a szemük fénye. Én biztosan nem tartoztam a tökéletes gyerekek közé.  Nem voltam szorgalmas, nem szerettem tanulni. Ráadásul már kiskoromban felfedezték, hogy dadogok, amiért az iskolában sokat  gúnyoltak.

          -Ne is törődj vele – mondta anya, de én törődtem. Ez nem olyasmi, amivel lehet csak úgy nem-törődni. Túlélni. Mindig erre gondoltam. Csak túlélni. Szüleim mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára  jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Újra a metronóm. Abban hittek.

          -Mi legyen vele? – kérdezte apám.

          -Vigyük orvoshoz – javasolta anyám.Gyalog mentünk fel a második emeletre, mert nem működött a lift.  Apa is jött velünk. Ültünk egy folyosón, nem is szóltunk egymáshoz. Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Fiatal, kedves orvos várt. A logopédus. Leültetett magával szemben, a szemembe nézett, aztán felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

          -A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak és barátságosan megveregette a vállam. Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

          -Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.

 

Életem 50. IV: Söfu

A söfu Kínában mesterembert jelent,  valójában azonban szaki, akik úgy tesz, mintha értene valamihez, miközben nem ért semmihez, és valójában tudjak is, hogy nem ért semmihez, ám mégis megcsinál mindent, amivel megbízzák. Pekingi lakóparkunkban ez többnyire úgy működött, hogy ha elromlott, mondjuk, a konyhai lámpa, telefonáltam a recepcióra, ők értesítették a fődiszpécsert, a diszpécser konzultált az aldiszpécserrel, aki aztán menesztette a söfut. A söfu meg is érkezett, természetesen szerszámok és alkatrészek nélkül, hogy szemrevételezze, mi a helyzet. Szemrevételezés nélkül nincs javítás. A kínai söfu nem találékony, nem is az a feladata, hogy találékony legyen. Ma vízcsapot szerel, holnap fűtést, holnapután kertet ápol, nincs ideje elmélyedni a feladat megoldásának rejtélyeiben. Az igazi, mester-söfunak több kitűző is van a zsebében, mindig olyat visel, amilyen a feladat elvégzéséhez kell.A söfu felkapcsolja a világítást, bólogat, lekapcsolja, felkapcsolja, hogvy biztosra menjen. A konyha sötétben marad, ebből megállapítja, hogy a hiba valós (nyilván nem hisznek a külföldinek), megkérdezi, hogy telefonálhat-e. Természetesen telefonálhat, felelünk. Hogy pontosan kit hívott, a diszpécsert-e vagy a nagynénikéjét, ezt nem tudom, mert nem beszélem a nyelvüket. A beszélgetés sem igazi beszélgetés, inkább hallgat és mormol egy-egy szót, majd kitölt egy ugyancsak kínaiul szerkesztett nyomtatványt, amit aláírat velem, majd elmegy. Hozzávetőlegesen fél óra múlva ismét jön, immáron hoz magával égőt. Ámde kiderül, hogy a szereléshez nem elég magas. Feltesz egy kérdést kínaiul, nem értjük. Rámutat a telefonra, nyilván azzal a céllal, hogy szeretné használni. Tessék, mutatom. Hosszan beszél, hosszan hallgat, megint hosszan beszél, megint hosszan hallgat, bevallom, majd megőrülök a kíváncsiságtól, hogy kivel és miről társaloghat. Végül átadja a kagylót. Az egyik recepciós kislány van a vonalban, kérdezi, hogy van-e létránk.

            -Miért nem hoz magával létrát a szerelő? – dörrentek rá.

            -Sorry – szeppen meg, de hát nem érti, hogy a kerekszemű, nagyorrú férfi miért ideges. 

            A söfut nem is zavarja a kis közjáték, jókedvűen távozik, majd újabb fél óra múlva megjelenik egy létrás söfu társaságában, elkíséri őket egy pót-söfu, sőt, egy pót-pót-söfu is, aki segít a létra felállításában, miután levertek néhány festményt a falról és eltörték kedvenc vázánkat, de hát elvégre a munka nem tréfadolog, áldozatok nélkül nincs győzelem. Megérkezik a söfu-diszpécser, aki telefonon tartja a kapcsolatot a szerelőközponttal. A létrás-söfu irányítása mellett a szerelő-söfu felmászik a létrára, a másik két pót-söfu meg fogja a létrát. Közben egyfolytában csevegnek, mobiltelefonjuk legalább annyiszor szólal meg, mint egy divatos tőzsdeügynöknek, miért is foglalkoznának az én értelmetlen bosszankodásommal.

           Általában négy-öt látogatás szükségeltetik, mondjuk egy kisebb dugulás megállapításához, amelyet követően ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy az elhárítás pontosan meg is történjen. A kínaiakat azonban az efféle hiábavaló kísérletek nem zavarják. Megpróbálták, nem sikerült, majd próbálkoznak újra. És lehet, hogy akkor sem sikerül.

            De miért kell ezen mérgelődni?

 

Életem 50.II: Találkozásom Indira Gandhival

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között az Akbar Road és a Safdarjung Road sarkán, hetente többször elhajtottam előtte. Néhány alkalommal jártam is odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység, a derű és az egyszerűség, ami őt magát, és a rezidenciáját, ezt a földszintes villát  jellemezte.  

Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van?

Indira Gandhi rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.” Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. Nyíltan megüzenték, hogy meg fogják ölni.

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.

1984. nyarán a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról, egyenesen Indiáig, ahol szoros barátságot kötött Tagore-val és a Nehru-család tagjaival is.

A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, és arra jár, bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador   mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Fél órát töltöttünk együtt, ő elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix  már a pályán melegített.

-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi –  Talán nehéz napom volt, gondolta. 

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Turi Ferenc első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez? Jelmezbál? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel, amit már megszoktunk.   –  Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?

-Nem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

A nagykövet hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.

Erre én hallgattam.

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van – feleltem. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort. 

A fényképet mindenesetre bekereteztettem és felakasztottam az irodám falára. 

Indira Gandhi október 30-án, kedden Orissa államban tartott beszédeket, és későn este érkezett vissza Delhibe. Tartottak még egy tanácskozást a rezidencián, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.

-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között.  Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.

Indira Gandhi október 31-én, szerdán szokása szerint hat órakor kelt, rövid jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. 

Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje. 

Aztán szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá. Mindegyik halálos volt. 

“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem rosszabb, mint a halál.”

Azóta is a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira és  keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

Életem 50: Ebéd Károly hercegnél

 

Igen, méghozzá az Örökös Trónörökös vidéki birtokán, Highgrove-ban. "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak. Egy könnyű apero a kertben. Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, rutinos bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit rendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 

Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolja italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karol. 

-Fürj lesz a vacsora - mondja jókedvűen. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 

-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.

De hát ilyen helyen nincs krumpli, savanyúságról a britek csak a  csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab,  a savanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja. Vacsora után az építészt és feleségét viszem haza.  Hát, baszod, valamit ennünk kell már, szólal meg Makovecz, amikor London külvárosába érkezünk.Betértünk egy McDonald’s-ba. Késő este volt, éppen zárás előtt. Hamburgert rendeltünk  dupla sültkrumplival. A személyzet csendben, némi részvéttel figyelte, hogyan zabálunk. Szomorú látványt nyújthattunk. Gondoltam, megemlítem nekik, hogy éppen Károly hercegtől jövünk, azért vagyunk ilyen éhesek, de aztán arra gondoltam, hogy egy magyar diplomata ne ássa alá az Udvar tekintélyét.

Makovecz egyik munkatársa még fényképezett volna, de udvariasan szóltak neki, hogy itt csak  Morley von Sternberg udvari fotós készíthet képeket. Kérte, hogy amennyiben külön is közölnénk a képeit, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik. 

 

Életem ötven legérdekesebb története

 Ma új sorozatot kezdek. 

Ezt mondta Orbán szeptember 25-én

Orbán Viktor szeptember 25-én  Brüsszelben nyilatkozott a Reuters hírügynökségnek. Ezeket mondta: 

 Donald Trump nyerni fog az amerikai elnökválasztáson, ezért  nem készült B tervvel arra az esetre, ha mégis a Demokraták nyernének. Azért ül ő – Orbán - még mindig itt 30 év politika után, mert mindig hitt az A-tervében.Szerinte a demokraták morális imperializmust erőltetnek rá a világra, amit a hozzá hasonló illiberálisok elutasítanak. Orbán szerint, ha az EU-t központosított szervezetként kezeljük, akkor Trump nem a legjobb választás az uniónak, de ha a tagállamok közösségeként kezeljük, akkor messze ő a legjobb. Magyarország öt éven belül a GDP 2 százalékát fogja honvédelemre költeni, amit Trump régóta követel a NATO-tagállamoktól. Támogatja, hogy a lengyelek amerikai katonákat állomásoztassanak az országukban, de erre Magyarországnak nincs szüksége, mert minket nem fenyeget Oroszország.

Talán mégis készülni kellett volna B-tervvel. 

 

·     

 

India, újraírva IV. - Vidéki élet

 

Manapság már sok külföldi jár Indiában, de kevesen ismerik az igazi vidéki életet. Csak a méretek kedvéért: az ország lakosságának 80 százaléka, azaz 850 millió ember falun él, számítások szerint 600 ezer településen. Nagy részük mezőgazdasági munkát végez, a fiatalok azonban, mint világszerte, a nagyvárosokba vonzódnak, amelyek  már munkalehetőségek  hiányában képtelenek befogadni a képzetlen embereket. Ötven város lakossága meghaladta az egy milliót, a növekedés ütemével azonban az infrastruktúra fejlesztése, a lakhatás és az oktatás nem tud lépést tartani. A lakosság huszonöt százaléka a városok peremén, nyomornegyedekben él. 

Ez száz milliós nagyságrendet jelent. Sokan most már  visszavágyódnának a kis közösségekbe, amit megszoktak, ott azonban újabb gondok várják őket: megfelelő egészségügyi ellátás híján  nekik kellene gondoskodni idős szüleikről, akik már feleslegessé válnak ebben a társadalomban. 

Vissza a faluba? 

Valamikor még fontos szakma volt a kőfaragás. Ennek a nehéz mesterségnek azonban nincs utánpótlása. És már szükség sincs rá.

Mennyire szeretem

 

Ma délután kedvenc zöldségesemnél. Egy idős néni válogat óvatosan, vesz három szilvát és egy almát. Venne még gesztenyét, nem lehet, mondja magának, pedig mennyire szeretem, de túl drága. Minden van, csak pénz, az meg nincs. Majd én megveszem, mondom, belemarkolok a zsákba, ugyan, nem fogadhatja el, néz rám, el van intézve, felelem és már fizetem is. Jó napom lett, mondja a néni és megszorítja a kezemet. 

Nekem meg szomorú. 

India, újraírva - III

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométer  keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az  egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogos, a gyalogos belerúg a kutyába.  Úton vagyunk az  északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem itt állna egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség, a Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember.  A Taj Mahal. 

A legenda, ami övezi, igazi romantikus regény a XVII. századból. Shah Jahan  uralkodó  feleségül vette a gyönyörű Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Az építkezés húsz évig tartott, a főépületet csillogó márvány- és  drágakő berakások díszítik. A hatalmas boltozat alatt a két sír, ide temették a császárt is. Felbecsülhetetlen összegeket költöttek rá. Shah Jahan  legendája azonban különös fordulatot vett: gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és élete végéig a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.    

Túszdráma a fedélzeten - IV.

A történet főszereplője Simon Ernő, vezérőrnagy, a hírszerzés korábbi főnöke.  Érdemes róla még néhány dolgot még tudni. 1975-ben, amikor egyértelművé vált, hogy a Malév bejrúti járata bűncselekmény áldozata lett, nem nyugodott bele abba, hogy a magyar hatóságok nem nyomoznak az ügyben, és maga kezdett a végére járni, sokszor saját hatáskörének túllépése árán is. Ahogy mondta: "van egy fontosabb dolog a hatáskörnél: a lelkiismeret.  Amikor a nyomozást eredmény nélkül lezárták,  lemondott vezetői állásáról. Balatonfüreden lett rendőrkapitány, érdeklődése a repülés a bűncselekmények iránt azonban nem szűnt meg.  Repülőgép-eltérítések és a túszejtések kezdték érdekelni.  Beiratkozott egy hat hónapos képzésre az FBI Akadémiájára, a híres Quanticóra. Tanulmányozni kezdte a híresebb eseteket. Mindegyik más, és mindegyikben vannak hasonlóságok. Sokat olvasott, órákat töltött könyvtárakban, hivatalok irattáraiban, hogy pontos képet alkosson magának mindarról, ami történt. Már a harmincas években történtek eltérítések, különböző motivációkkal a háttérben.  Olyan egyszerűnek látszott: fegyvert fogok egy pilótára, vigyen oda, ahová akarom. A pilóta védtelen, természetes, hogy engedelmeskedik. Nem mérlegel, hogy mennyi az esélye, mert erre nincs idő. 1958-tól már népszerű időtöltésnek látszott, bűnözők jegyet vettek amerikai belföldi járatra, amit azután Kubába térítettek el, ahol a politikai vezetés örömmel látta őket. A gyakorlat bevált, és nagyrészük sikeres is volt, százból hetvenszer olyan országba tudott menekülni valaki, ahonnan nem adták ki. Ügyes módszernek látszott tehát. Az amerikai hatóságok csak a hatvanas évek közepén figyeltek fel a jelenségre, akkor tiltották be a fegyverek viselését a fedélzeten. 1964-ben már zárni kellett a pilótafülkék ajtaját, a légiutas-kísérők és az utasok azonban védtelenek voltak, így ez az előírás semmit sem ért. Felmerült fegyveres, biztonsági őrök alkalmazása is, így azonban egy fedélzeti tűzharc lehetősége is, ami viszont a biztonságot alapjaiban veszélyeztette volna. A szabályokat szinte sehol sem tartották be, mert felesleges óvatoskodásnak tartották, a repülőtéri ellenőrzések pedig időt és munkaerőt igényeltek volna. A kísérletek egyre elszántabbak lettek, 1968 és 1972 között közel száz próbálkozás volt. 1969 októberében történt az egyik leghíresebb, közel negyven órás légidráma Los Angelestől Rómáig, ám ez is csak néhány napig volt téma az újságokban.  Az amerikai légügyi hatóság az FBI-t hibáztatta, de hát Amerikában mindenki, mindig az FBI-t hibáztatja, időnként leváltanak egy-két vezetőt, majd minden megy tovább, mint korábban. Amerika fegyverviselő ország, ezen, gondolták, nem lehet változtatni, de azt is tudták, hogy  hiányzik egy láncszem.  A képzett, felkészült, türelmes és tudatos közvetítő. Simon Ernő ez akart lenni.