Diplomáciai kislexikon - I: A nagykövet és a többiek

A nagykövetségen minden és mindenki a nagykövettől függ.  A nagykövet élet és halál ura. A nagykövetnek nem kell okosnak lennie, elég, ha annak látszik, nem kell jól ismerni azt az országot sem, ahol dolgozik, mert a munkatársai úgyis jól ismerik, ő pedig majd úgy tesz, mintha ő ismerné. Sőt, mintha ő ismerné a legjobban. A nagykövet szabályozza a nagykövetség életét. Nem csak a szabályokat határozza meg, de a kivételeket is. A nagykövet hóbortjai szabályokká válnak. Új nagykövetek új szabályokat alkotnak és szeretnek is új szabályokat alkotni, mert ebből érzik, hogy ők a nagykövetek. A többiek nem számítanak. A Korábbi Nagykövetet nem zavarta, ha a diplomaták a Titkárságon beszélgettek egymással, az Új Nagykövet a titkárnőjével megüzente, hogy őt ez zavarja. A Korábbi Nagykövet gondoskodott arról, hogy a diplomaták a földszinti konyhában ásványvízhez jussanak és kávét főzhessenek, az Új Nagykövet azt mondta, hogy ezt a gyakorlatot felszámolja. A Korábbi Nagykövetet nem érdekelte, hogy melyik munkatársa mikor jön munkába és mikor megy haza (a diplomácia amúgy tagadhatatlanul huszonnégy órás szolgálat), az Új Nagykövet viszont igényt tart arra, hogy a hét végén is rendelkezhessen beosztottjai fölött.

         Ha valaki megkérdezné, hogy miért és hogyan történnek ezek a változások, azt a választ kapná, hogy azért történnek ezek a változások, mert a nagykövet ezeket a változásokat helyesnek tartja. De természetesen senki sem tesz fel ilyen kérdéseket, mert mindenki tudja, hogy a nagykövetségek így működnek – és nem csak a magyar diplomáciában, de mindenhol a világon. Ha a beosztottak mindenben a nagykövet utasítására várnak, akkor nem eléggé önállóak, ha pedig önállóan cselekszenek, akkor nem eléggé fegyelmezettek.

         -A csapatmunka híve vagyok – mondja  a nagykövet, de nem gondolja komolyan. A nagykövet csak  siker esetén része a csapatnak, és minden siker, ami születik, az neki köszönhető.  

         A nagykövet alatt dolgoznak a diplomaták, akik között a Primus Inter Pares  az Első Beosztott (EB), aki attól Első, hogy ő kapja elsőként a nagykövet utasításait és szidalmait, rá hárulnak mindazok a feladatok, amelyekhez a nagykövetnek nincs kedve.  A nagykövetségen ugyanis a Nagykövet az igazi és egyetlen úr, akkor is, amikor nincs jelen. 

         Amikor a nagykövet nem tartózkodik az országban, akkor az EB lesz az Ideiglenes Ügyvivő (IÜ), és kissé beleszagolhat a hatalomba. Például ő kérdezheti meg a titkárnőtől reggelente, hogy mi újság?, ő használhatja a nagyköveti autót,  felesége pedig nagykövetnének képzelheti magát. Amikor én IÜ voltam, nem használtam a nagyköveti autót és a feleségem soha nem képzelte nagykövetnének magát, a titkárnőm viszont mindig megsértődött, ha nem kérdeztem meg tőle, hogy mi újság? Én ugyanis tudtam, hogy ha a nagykövet távol van, akkor nem lehet semmi újság. És nem is volt.

Hogyan nem tanultam meg könnyen, gyorsan oroszul?

Érettségi előtt álltam. Régen volt, a hatvanas években. Írónak készültem, a rádióban már fel is olvasták egy novellámat, büszke voltam tehát és öntelt. Csak hát az orosz. Az sehogyan sem ment. Általános iskolába részben Indiában jártam, oroszt ott nem tanítottak, Jutka néni, az egyik magyar diplomata fiatal felesége vállalta, hogy felkészít a középiskola megpróbáltatásaira. Ott ültünk a lakás teraszán, Delhiben, kettesben, ő könnyű nyári ruhát viselt és magyarázott, én pedig sok mindenre gondoltam, csak éppen nem az oroszra. Hol jár az eszed, Gyurika, kérdezte, közben belekotort rövid, barna hajába, ragozás, Gyurika, ragozás. Anyám, aki velem kapcsolatban ugyancsak szeretett elszakadni a valóságtól, beiratott az egyik legjobb budapesti gimnázium orosz tagozatára. Orosz tankönyvekből orosz tanárok tanítottak.  Vot eta ucsebnyik! Már az első felmérő dolgozatnál kiderült, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok. Pedig okos fiú voltam, jóeszű, ahogy akkoriban mondták. De valahogy mégsem. Bukásra álltam, legjobb esetben kettesekkel végeztem az évek során, ám érettségi előtt a helyzet menthetetlennek látszott, és gyakorlatilag az is volt.

         -Átiratkozom -  mondtam szomorúan Inyesza Vlagyimirovnának,

akit a tantestületben a legjobban szerettem. Alacsony, vékony asszony volt. Gyakran jött velünk kirándulni, ott beszélgettünk, a Mátrában, egy hegyi úton.  Szeretett engem, mindig megmutattam neki  a készülő írásaimat. – Nincs nyelvérzékem.

         -Egyszerűen csak lusta vagy  - felelte. Kissé törve, de pontosan beszélt magyarul. – Legyen önbecsülésed. Az a legfontosabb. Majd én keresek megoldást.

         A megoldás egy Székely Juli nevű egyetemista lány volt, orosz szakra járt az egyetemen és gyönyörű volt. Azonnal beleszerettem, de hát akkoriban két év korkülönbség fényéveket jelentett,  így a  reménytelen szerelem önbecsüléssé alakult. Korrepetálás. Ennél borzalmasabb szót nem ismertem. Úgy hangzott, mint a májgyulladás. Jutka néni is felhívott időnként, azt mondta, már két nagy fia van, éppen velük szenved, de sokat gondol rám, én meg azt feleltem, hogy én is sokat gondolok rá.  

         -Nagyon tetszett a novellád a rádióban – mondta Székely Juli az első órán, miközben teáscsészket tett az asztalra. Zuglóban lakott a szüleivel, de délután mindig kettesben voltunk. Nagyot sóhajtott és szomorúan nézett rám. Mi lesz így velünk? – Te ennél sokkal okosabb vagy.  Csak hát a szorgalom. Az hiányzik.  

         És akkor nagyon kezdtem akarni. Megtanultam, hogy milyen nagy erő az akarás. De nem ment könnyen. Azt akartam, hogy Juli mondja azt, hogy na, ugye. Fel is írtam magamnak minden füzet első oldalára: az akarat helytállás. Még anyám is csodálkozott, megkérdezte, milyen az a lány, akihez különórákra járok.

         -Pattanásos – hazudtam.

         Inyesza is gyakran érdeklődött, hogy hogy állunk, mindig azt feleltem neki, hogy haladunk. És haladtunk is. Gyakran maradtam ott Julinál, és akkor már oroszul beszéltünk. Már nem csak a tankönyv volt, az ucsebnyik, Lermontovot olvasott fel nekem.

         És végül az érettségi is jól sikerült. Vettem a Baross téren három csokor virágot, hogy megköszönjem Jutka néninek, Székely Julinak és Inyeszának, hogy segítettek és bíztak bennem. Át is adtam, persze csak képzeletben, hiszen már nagyfiúnak tartottam magam, és úgy gondoltam, hogy ebben a korban nem csinál ilyesmit az ember. Úgyhogy most megírtam nekik ezt  a történetet.

Kaladjaink a Jangce folyón

Még korábbi kiküldetésem során, Londonban Marinak valahogy ez volt a szíve-vágya. Hajózás a Jangce folyón. Ábrándozott róla, hogy az milyen jó is lenne. Megnéztük az árakat, aztán lebeszéltem róla. Néhány évvel  később már Pekingben dolgoztam, amikor a Sárga-folyó (azaz a Jangce) immáron mégiscsak elérhető közelségbe került. Ráadásul a kínai külügyminisztérium bemutató hajóutat szervezett európai diplomaták számára, aminek legfőbb látványossága a Három Szurdok romantikus környezetében épülő hatalmas - sőt, a világ legnagyobb - vizierőművének népszerűsítése volt. A Sárga-folyó több, mint ötezer kilométer hosszú, nevét és színét annak a sárga lösznek köszönheti, amit Közép-Kínából hoz magával. Mi Csunkingban szálltunk vízre és Jicsangig hajóztunk. Többnyire szeles, ködös, esős idő volt, alig-alig mentünk ki a fedélzetre, az időt általában beszélgetéssel és alkoholfogyasztással múlattuk.  Amúgy, ha lepillantottunk a hömpölyő hullámokra, többnyire emberi és állati testrészeket láttunk a víz felszínén. "Van ilyen" - mondta jókedvűen kínai idegenvezetőnk -, "tudni kell, hogy a Jangce a világ legveszélyesebb folyója, az időjárás kiszámíthatatlan és mindennaposak a szélviharok. Sok baleset is történik errefelé."
-Akkor örüljünk, ha túléljük? - kérdezte Kaczmarczek, a lengyel kolléga.
-Bizony - felelte jókedvűen a kínai idegenvezetőnő.
Jót nevettünk. Vártuk a vacsorát.