Polgár László emlékére

Az unokatestvérem volt. És elképesztően szerény, ami nem felvett vonása volt, valahogy vele született.  Olyan szerény, amilyen én csak az álmomban tudtam lenni. Még főiskolás volt, amikor egyszer együtt utaztunk a 74-es trolibuszon. Sötét öltönyt viselt, nyakkendőt.

-Miért vagy ilyen elegáns? - kérdeztem.

-A Schubert dalverseny döntőjének eredményhirdetése van  - felelte.  - Nem jössz?

-Nem, dolgom van - hazudtam, mert soha nem szerettem a dalesteket. - És ki nyert?

Rám nézett, ahogyan csak ő tudott. Nem mondta ki. Ő nyerte.

Utoljára 1998-ban találkoztunk, amikor ő a Kékszakállút énekelte Londonban, a Barbican-ben. Hihetetlen siker volt. Őt amúgyis imádták. Marival bementünk hozzá az előadás után az öltözőbe. Megöleltem, isteni voltál, mondtam neki.

-Milyen szépek vagytok - felelte erre.

Többet már nem találkoztunk.  Azt hittem, vele  mindig, minden rendben van. Hogy vele aztán semmi rossz nem történhet.  De mégsem így volt. Nagyon szerettem.

Most lett volna a születésnapja. 

Osztálykirándulás

Középiskolás diákok csoportosulnak a tihanyi főtéren. Dél van, meleg, verejtékeznek. Szemlátomást tanácstalan a társaság.

–Irány az apátság – adja ki végre a jelszót egy korosabb tanár, vállán megigazítja hátizsákját, homlokába húzza átizzadt vászonsapkáját.

-Nem érdekel bennünket az apátság – zúgják a gyerekek.

–Nézzük meg a remetelakásokat – javasolja a fiatalabb tanár. Igyekszik lelkesedést mutatni.

– Nem érdekelnek bennünket a remetelakások – kiabálják a gyerekek.

A lelkesedés eredménytelen marad.

– Akkor szóródjatok szét, öt órakor indulunk – legyint az idősebb tanár és megvonja a vállát.

A gyerekek nevetgélve szétszóródnak, a két tanár leül a kőkerítésre, rágyújtanak.

– Bekaphatják, Marcikám – mutat diákjaira az idősebb.

– Meg mi is bekaphatjuk, Ernő bácsi – bólogat a fiatalabb.

Hogy ismertem meg Budapestet?

Mindenki másképpen ismeri meg a várost, ahol él. Én úgy ismertem meg, hogy tizennyolc évesen, 1967-ben beiratkoztam az akkori egyetlen autósiskolába, az Autóközlekedési Tanintézetbe. Három hétig minden nap este hatkor kellett jelentkeznem a Dankó utcai Központi Garázsban Benkő úrnál, hogy egy agg, de megbízható Skoda MB1000 típusú autóval elkezdjük a kötelező gyakorlatokat. Vezetni már tudtam, hála apámnak, aki rendszeresen átengedte a kormányt, hogy egy kis tapasztalatot szerezzek. Benkő úr tapasztalt oktató volt, rögtön felfedezte, kivel is van dolga.

         -Maga már tud vezetni – állapította meg az első sarok után. –Így sokkal könnyebb lesz. – Megveregette a vállamat, majd kék köpenyének zsebéből előhúzott egy kis noteszt. Lapozott benne, aztán kiadta az utasítást.

         -Irány a Népköztársaság útja 25.

         Ezt az akadályt könnyen vettem. Akkoriban könnyű volt vezetni Budapesten, a parkolás sem volt gond, alig volt forgalom.

         -Fél óráig körözzön, Odze, és jöjjön vissza értem – mondta, amikor megérkeztünk a ház elé.

         Érdekes volt egyedül vezetni, élveztem, de aztán időben visszaértem.

         -Rendben van – mondta Benkő úr. – Most pedig Budára megyünk, Alkotás utca 32.

         Ez is megvolt, lakott a környéken egy ismerősöm, tudtam, merre menjek. Benkő úr itt is fél órát töltött, aztán újra találkoztunk. Volt még fél óra az aznapi tanulásból.

         -Na, akkor még egy belefér – Benkő úr a noteszában lapozott. – Ez jó lesz. Van a Moszkva téren egy fodrászat. Ott álljunk meg.

         Még egy fél órás körözés, aztán találkozó Benkő úrral, majd vissza a Dankó utcába. Vállveregetés, elköszönünk egymástól. És ez így ment egy hétig, jártunk a Bimbó úton, Soroksáron, Józsefvárosban, megálltunk iskoláknál, kórházaknál, moziknál, így gyakorlatilag megismertem Budapestet, az egyirányú utcákat, a veszélyes gyalogátkelőhelyeket, szóval jól tájékozódtam. Benkő úr kifogyhatatlan volt  lakcímekből, a második héten már a külvárosok következtek, sőt, egy alkalommal Gödöllőre is elmerészkedtünk. Nem sokat beszélgettünk közben, oktatóm többnyire a többi autóst szidta, különösen a nőket, akiknek szerinte nem kellene vezetniük, mert alkatilag alkalmatlanok az ilyesféle feladatokra.

         -Az ősemberek munkamegosztása helyénvaló volt. A férfiak vadásztak, pontosan bemérték, hány méterre állnak a célpontként kinézett vadállattól. Ezért tudunk mi, férfiak parkolni. Na, mit szól hozzá, Odze?

         -Engem inkább az érdekelne, miért járunk házról-házra?

         -Sok tanítványom volt – mondta merengve Benkő. – Többségük, különös módon nő. Én vagyok a legjobb oktató, természetes, hogy hozzám osztották be a sok tehetségtelent. És hát, tudja, Odze, a kapcsolatok néha megmaradnak.

         -Szóval őket látogatja végig – mondtam, némi elismeréssel a hangomban.

         -Talán csak nem bűn?

         -Nem, szó sincs róla – feleltem.

         -És hát megtanultak vezetni, az is valami.

         Amikor megkaptam a jogosítványomat, kezet ráztam Benkővel. Végülis sokat köszönhettem neki.

         -Odze, egyszer megkérdezte tőlem, mi a biztonságos előzés titka.

         -Emlékszem.

         -Akkor elmondom a titkot: ha a kérdés felmerül magában, hogy előzzön, vagy ne előzzön, akkor ne tegye. Akkor már késő. Hát ez a filozófiám.

         És azóta így vezetek. Vagy így is élek?

 Megjelent korábban a Népszava "Vélemények" rovatban

Pontos vagy?

Az attól függ. Nem  csak az számít, hogy pontos vagy-e, hanem az is számít, hogy akarsz-e pontos lenni és kell-e pontosnak lenni. Ahány ország, annyi pontosság. Vannak híresen pontos országok, ahol a pontosság nem érdem, hanem természetes magatartás. Svájcban kifejezetten modortalanságnak számít megkérdezni, hogy egy vonat pontosan indul vagy érkezik-e, mert ezzel az ember elárulja, hogy a kontinens melyik részéből érkezett. A pontatlanság nem más, mint mások idejének tudatos rablása. Néhány évtizede a hivatalban, ahol dolgoztam, volt a portán Jelenléti Ív, amit pontban nyolc órakor a portás önelégülten elzárt a fiókba, a későket jelentette a munkaügynek. A hivatalnokok tehát pontosan érkeztek, aztán fél kilenckor már a szemközti presszóban kávéztak.

         A diplomáciában alapelv a pontosság, öt-tíz perc késés megengedett, mert a vendégek számítanak arra, hogy a háziasszony esetleg még bugyiban és melltartóban szaladgál a konyha és a fürdőszoba között. De hát mindig a kivételek az érdekesek. Kínában a vendégeket nem érdekli a háziasszony, az ebédet pontosan 12 órakor kell tálalni, de hát ők így élnek, hajnalban kelnek, reggelire valami kását esznek, utaznak, dolgoznak, az ebéd pedig mennyország. Vacsora pontosan hatkor, nincs előtte huzavona, azonnal asztalhoz ülnek, térjünk a tárgyra. Evés után elköszönés, nincs vesztegetnivaló idő.

         Megint mások a törökök. Ha megbeszélt időpontod van egy török diplomatával, és már egy órája vársz rá,  felhívod, azt mondja, már a környéken van és parkolóhelyet keres, akkor biztos lehetsz benne, hogy otthon még a zuhany alatt áll. Őt ne sürgesse senki. Ugyan, miről lehet lekésni? Nézzük csak meg, mire ment Európa azzal a nagy sietségével.  

         Azért vannak, akik vitték valamire. Például a finnek. Ha a szerelő tizenegy órára jelzi, hogy érkezik, akkor nyugodtan ajtót nyithatunk egy perccel korábban, ő már ott áll majd és várja, hogy szerelhessen. De pontosak a munkában is. Talán nem véletlen, hogy ők gyártják a világ talán legjobb liftjeit és mozgólépcsőit.

         De az igazi történet mindig India.

         Ott aztán a pontosság nem szentírás. Egy alkalommal vacsorára vártuk Pandzsáb állam kormányzóját, akivel egy nagyszabású magyar filmhónap terveit beszéltük volna meg. Előre jelezte, hogy gépkocsival jön az állam fővárosából, Chandigarhból (amit mellesleg a francia-svájci Le Corbusier tervezett), négy órás út, néhány percet késhet. Mondtam is Marinak, milyen különös, az indiaiak általában a jövünk-ha-jövünk filozófia szerint érkeznek, de jólesett a kis figyelmesség. A kormányzó a megbeszélt este hét órakor persze nem érkezett meg, vártunk, vártunk, nyolc óra, kilenc, tizenegy. Megvacsoráztunk Marival, mi mást tehettünk volna, bezártam a  kaput, hát majd legközelebb, gondoltam.

         Másnap este pontosan hétkor csengettek, megérkezett a kormányzó. Elnézést kért a késésért, ránézett a sofőrjére, aki bűnbánóan lesütötte a szemét, de hát zavaros egy állam ez a Pandzsáb, mondta – ebben igaza volt,  még 1947 nyarán India és Pakisztán Londonban megállapodott arról, hogy Pandzsáb tartományt kettéosztják, ettől kezdve több konfliktus is kialakult a muzulmánok és a hinduk között -, nem tudott időben elindulni.

         -Semmi gond – feleltem és még megtoldottam egy Gandhi-idézettel, miszerint egy barátságnak sokat ki kell bírnia, máskülönben a barátság nem barátság.

         És ezt nem csak megtoldottam,  hanem hittem is benne.

Rántottát vacsoráztunk, kellemes és hasznos este volt. Lehet, hogy így kellett alakulnia?

Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban

        

        

igazi skótok

Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húsz millió éppen arrafelé legelne, amerre mi megyünk. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között,  amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 194-ben mobiltelefonunk még nem volt, ilyen mellékúton segélykérő készülékek sem voltak. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mi lesz? Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

         Aztán egyszercsak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

         -Elszakadt – jegyzi meg.

         -El- hagyom helyben.

         -Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.

         -Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

         Csakugyan, mit tegyünk? Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Hibát követtem el? Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán egyszercsak felbukkan a teherautó, a göndör vörös és egy barátja. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek, szőke asszony, és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk, magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára,van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban  a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

         Búcsúzkodunk,  megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndörhajú csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek nevetnek velük.

         Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

         Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

         Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk. 

Ebéd Károly herceggel

Tudom, hogy sokan nem kedvelik, semmire sem tartják, aki még mindig első igazi munkahelyére vár. Csakhogy ez így, nem igaz. Érdekes átmenet ő, a zárkózott, médiától irtózó szülők és a népszerűséget élvező fiai között, súlyosan terhelve a Diana-örökségtől, amiről tehet is, meg nem is.

         Mindez szinte lényegtelen, rövidesen feltehetően ő lesz az új Király, és lehet, hogy nagyon is alkalmas lesz rá. Akik nem ismerik, nem tudják, hogy  - kerülve a nyilvánosságot - rengeteg energiát áldoz jótékony szervezetek működésére, szigorú napirend szerint él, még hisz abban, hogy a monarchia a paloták falai között és nem a búvárlapok hasábjain fejti ki a tevékenyégét, évente közel hatszáz hivatalos programot bonyolít le elegánsan, jókedvűen, és a hírek szerint mindig időben érkezik és tudja, mikor kell távozni. A királynő ma 92 éves, halálára, temetésére

külön programot dolgoztak ki „A London Bridge leomlott” kódnévvel, amit követően a BBC gyászzenét és híreket sugároz, hivatalosan pedig Károly jelenti be a hírt a világnak.

         Látszólag nem érdekli a politika, ez azonban nem igaz. Naponta olvassa a brit nagykövetségek jelentéseit, aktívan tartja a kapcsolatot külföldi politikusokkal, hivatalos látogatásain pedig „majdnem” kormányfői szinten és formalitásokkal fogadják.

Aztán ott a Camilla-történet, amiben szintén sok a félreértés. Károly tizenhét éves kora óta ismeri őt, feltehetően ez volt az első szerelem, és az első felnőtt asszony az életében.

De hát akkor Camilla férjnél volt, a korkülönbség jelentős (akkor még annak számított), az Udvar semmiképpen sem járult volna a kapcsolathoz és egy fiatal, „múlt nélküli”, de nemesi háttérrel is rendelkező lányt kerestek. Camilla amúgy jól beilleszkedett a családba, nem akar fontoskodni, nem akar  előtérbe kerülni és állítólag sokat segített Harry ifjú feleségének a formalitások hátterének megismerésében.

A kilencvenes években egy alkalommal személyesen is találkoztam vele  vidéki birtokán, Highgrove-ban.  "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak.  Ha voltak is biztonsági emberek, én nem láttam egyet sem.

Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, rutinos bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit rendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 

Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolta italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karolt. Közép-Európáról beszélgettünk, szeretett volna többet tudni a rendszerváltás társadalmi hatásairól.

-Felkészíttették az embereket a radikális változásokra? – kérdezte.

-Nem – feleltem őszintén.

Aztán témát váltottunk.

-Fürj lesz az ebéd - mondta. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 

-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.

De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab, a savanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja.

Ebéd után Károly csalódottan nézett a távozó magyar küldöttség autói után.

-Azt hiszem, ez a fürj nem volt nagy ötlet. Nem a magyar gyomornak való.

Széttártam a karomat. Őfelségének mindig igaza van.

A hivatalos fotót Morley von Sternberg udvari fényképész készítette, kérte, hogy amennyiben külön közölném, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik. 

Ganesh, az Odze-ikrek és a nevelés

Öt évesek voltak akkor, és Delhiben, a Magic Years óvodába jártak, ahol Montessori-elvek alapján foglalkoztak a gyerekekkel.

            -Mit jelent a Montessori-elv? – kérdeztem az igazgatónőt,  az olasz Miss Pavonét a beíratáskor. Fiatal, jókedvű asszony volt, szívesen beszélgetett  a szülőkkel.

            -Minden gyerek azt csinálja, amihez kedve van – felelte  mosolyogva.

            Hát ez szép, gondoltam. Én annak idején, a Délibáb utcában mindig azt csináltam, amihez az óvónéninek volt kedve.  Kati legszívesebben színezett, Orsi a fiúkkal focizott az udvaron.

            Mi újság, kérdeztem minden alkalommal, amikor hazaértek, semmi, felelték minden alkalommal.

            A kis Ganesh volt az egyik kedvencünk, anyukája norvég, apukája indiai, csodás nadrágtartókat viselt, sokszor beszélgettünk a szülőkkel is, amikor a gyerekeket vártuk délután a kapuban. Egy alkalommal néhány napig nem láttuk, esetleg beteg, kérdeztem a lányoktól, de csak rázták a fejüket. Nem tudják, mondták egyszerre. Egy fogadáson találkoztunk  Anni-Friddel, az anyukával. Szegény Ganesh, mondta, eltörte a karját, amikor Orsi lelökte a mászókáról.  Jobb lett volna politikáról beszélgetni, de hát mi a gyerekekről beszélgettünk.

            -Csakugyan, Orsi lelökte a mászókáról? – kérdeztem vissza aggódva.

            -Véletlen volt, bizonyára – felelte a norvég asszony -, Ganesh nem is panaszkodott. Nagyon szereti a lányokat, rajzolt virágot is nekik. Még egy-két nap és megy óvodába.

            Hát bizony, feleltem, mi is nagyon szeretjük a kis Ganesht.

            Másnap felkerestem Miss Pavonét, hogy megbeszéljem vele a dolgot.

            -Igazán sajnálom – mondtam. – Nem is tudtunk róla.

            -Ugyan már, egyszerű baleset volt. Miért kellene tudniuk róla? – az olasz igazgatónő nyilván úgy érezte, engem is nevelnie kellene egy keveset.

            -Gondoltam, beírják az üzenőfüzetbe - mentegetőztem.

            -Felesleges ilyesmibe bevonni a szülőket – mondta az igazgatónő. – A gyerekek így megtanulják, hogy hogyan kell a saját dolgaikat elintézni maguk között. Vagy nem erről szól a nevelés?  

           

           

Diplomaták élő adásban

És természetesen délután elkezdett havazni. December  6-a finn nemzeti ünnep, és hát abban semmi csoda nincs, ha Helsinkiben havazik. De aki nem járt Finnországban, az nem tudja, mi az a havazás. Egy óra alatt harminc centi, de lehet negyven is. Ideiglenes ügyvivő voltam, hivatalosak voltunk az elnökasszony fogadására. Készültünk, persze, hiszen az ország elitje gyűlik össze ilyenkor a tengerparti palota termeiben, ráadásul az állami televízió egyenes adásban közvetíti, ügyelni kell tehát a részletekre. Frakkom és Mari piros estélyi ruhája előkészítve. Talán hihetetlen, de az ember pályája végefelé már nem jár lelkesen fogadásokra, meg aztán megváltozott a diplomáciai érintkezés is, manapság már inkább telefonon és üzenetekben tartjuk a kapcsolatot, de hát a nemzeti ünnep azért más, állítólag rokonok is vagyunk az északiakkal, de lehet, hogy ez csak mese.  De hát negyven centi, az negyven centi. A fényes autó a garázsban, a sofőr a város végén lakik, hókotrás az ünnep miatt szünetel, a helyzet tehát reménytelen, sőt, kilátástalan. Lakóparkunk környezetbarát, autóval a lakás elé behajtani tilos, és ami Finnországban tilos, az tilos. Gumicsizmát húzok,  végigsétálok  a gyalogúton a garázshoz, aminek a kapuja persze nem nyílik, szakad a hó, a lapátolás pedig értelmetlen. Történt máskor is ilyen, de hát mégiscsak kezünkben a díszes meghívó, ing kivasalva, cipő kitisztítva,  egyetlen kitüntetésem, amit még Londonban kaptam a királynőtől, már kitűzve, Mari ruhája gyönyörű. És mégis.

         Maradunk, döntök, nincs más megoldás.

         De mi lesz a munkatársaimmal, akik alig várják már, hogy élőben lássanak a finn televízióban, amint kezet fogok az elnökasszonnyal? Vajon hogyan magyarázom meg nekik a dolgot?

         Másnap reggel némi izgalommal léptem be a nagykövetségre, felkészülve a magyarázkodásra.

         -Hát isteni voltál, Gyuri – mondta a titkárnőnk. - Csak pár pillanatig mutatott a kamera, de láttuk, hogy Mari ruhája csodálatos volt.

         A többiek is megerősítették, hogy jól szerepeltünk, így aztán többet nem is foglalkoztam a dologgal. Az élet tele van félreértésekkel és meglepetésekkel, ehhez, különösen a diplomáciában, hozzá kell szokni.

         Néhány nappal később a német nagykövetnél vacsoráztunk, persze, szóba került a nemzeti ünnepi fogadás és a nagy havazás.

         -Te hogy jutottál oda? – kérdezte von Stoberg már a konyak és a kávé mellett, miközben egy karcsú szőke berlini lány zongorázott a szalonban.

         -Hát keservesen – feleltem. Az igazmondás nem a szakma része. Az ember megszokja, azért fizetik, hogy hazudjon.

         -Az igazság az, hogy én nem mentem el – mondta ő. –A feleségem ruhája úgy festett volna, mint valami mosogatórongy.

         Hát ebben van valami, bólogattam.

         -És tudod, mi az érdekes? – folytatta a nagykövet, akivel akkor már majdnem baráti kapcsolatban voltunk. – Másnap reggel minden munkatársam gratulált, hogy milyen jól mutattam a televízióban.

         Hát ez érdekes, bólogattam.

         -Valójában ugyanis senki sem nézte az adást – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletén a konyak és a szivar illatának keveredését. – Látod, ilyenkor derül ki, hogy csak seggnyalók, de hát így van ez rendjén. Mi is mind így kezdtük.

         Megveregette a vállamat, aztán hallgattuk tovább a Beethoven-szonátát.  Kellemes este volt, nem is havazott.

Korábban megjelent a Népszava „Vélemények” rovatában

Európa szívei

A jót könnyű megszokni. Úton vagyunk Észak-Finnországban, Kemiből Rovaniemi felé, Helsinkitől már több, mint hétszáz kilométerre vagyunk és már nyolcadik órája autózunk magányosan vakító napfényben sűrű fenyőerdők és tavak között, csak egy-egy kamionnal találkozunk. Végre egy benzinkút, megállunk, a mosdóban melegvíz, szappan, tiszta törölköző, a kiszolgáló kislány tökéletes angolsággal segít bennünket a tájékozódásban.

         -Hol tanulta a nyelvet? – kérdezem.

         -Az iskolában – feleli mosolyogva. – És svédül is beszélek, a biztonság kedvéért,  most pedig interneten oroszt tanulok. Nincs nagy forgalom, van időm.

         Egy évvel később, már hazafelé. Hajóval Stockholmba, onnan tovább, délnek. Félúton, Malmö előtt egy büfében állunk meg. Legnagyobb megdöbbenésünkre nincs személyzet, minden automatikusan működik. Gép adja a virslit, mellé a krumplipürét, az italt, a süteményt, a fagylaltot. Tanácstalanul álldogálunk Marival, szerencsénkre érkezik egy svéd, ő  magyarázza el, hogy mi az eljárás, errefelé ez a szokás,  fogyasztás, kifelé hitelkártya, az edényeket is egy futószalag húzza egy kis ablak mögé.

         Átkelés Dániába a nyolc kilométer hosszú Oresund hídon,

itt sincs személyzet, hitelkártyával fizetünk, délután már Dánia déli csücskén, Gedesby-ben vagyunk,  egy kis, tengerparti panzióban töltjük az éjszakát, a tulajdonos örül, hogy magyarokat lát, fiatalkorában egy kórussal járt a Balatonnál, még fényképeket is mutat, meghív egy italra, vacsora a közeli kocsmában, éppen esküvőt tartanak, jókedvű a társaság, alig tudunk szabadulni. Méghogy a dánok zárkózottak: megint ezek az ostoba előítéletek.

         Másnap hajnalban kelünk, újabb hajóút Rostockba, hajnali öt óra, ködös reggel, aztán autópályán tovább, Berlin,  Brandenburgi kapu, Checkpoint Charlie, de csak autóból, Lipcse, előjönnek a fiatalkori emlékek, valamikor egy nyarat itt töltöttem,  születésnapomra német nyelvtanfolyamra fizettek be a szüleim, még most is érezni, hogy valamikor ez volt az NDK,  hiába egy ország,  azért még mindig  mások a pihenőhelyek is,  a személyzet sem kedves, a pincérek a bejárat mellett cigarettáznak, nem érdeklik őket a várakozó vendégek, lengyel és ukrán turistabuszok, vendégmunkásokat szállítanak,  két kínai csoport is itt ebédel, vidáman fényképezik az autónk diplomata-rendszámát, csoportképek is készülnek.

         Prága, a számomra rossz emlékű Vencel tér, egy pillanatra a Hradzin,

délután érkezünk Pozsonyhoz,  nincs megállás, estére szeretnénk hazaérni, két nap alatt 2500 kilométer elég.

         Magyarország. Régen még szorongással vegyes örömmel léptük át a határt, Hegyeshalom a kelet-nyugati átjárás jelképe lett, ma már megállás nélkül hajtunk át, némi büszkeséggel gondolok arra, hogy a gyerekeinknek ezt hagyjuk örökségül, se vízum, se vámvizsgálat, se rettegés, remélem, majd értékelik. Tankolás Mosonmagyaróváron. Régen még olcsó volt a hazai benzin, most már csak hagyomány.

         Unott férfi nyomja az üzemanyagot, miközben mi a közép-európai színvonalú mosdóban idézünk fel az észak-finn körülményeket. De hát ez csak álmodozás.

         A pénztárnál csodálkozva látom, hogy hatvan litert számoltak fel.

         -Különös – mondom -, a mi tartályunk csak ötven literes.

         -Bocsánat – mondja közömbösen a pénztáros kisasszony és autónk finn rendszámára pillant.  – Nem tudtuk, hogy magyarok.

         Na, mondom Marinak, hazaérkeztünk.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban.

Brexit, a rémálom

Lassan csakugyan dönteni kellene, hogy mi legyen, mert úgy fest, vége ennek a keserédes kettős létnek: kint is, bent is. Pedig a britek ezt szerették Európában legjobban. Oda is tartozni, meg nem is. Nézzünk a múltba, talán segít megérteni. A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy világot irányítanának, „ahol sohasem megy le a nap”. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles népszerűsége pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Utcanevek váltak fogalmakká. 

Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család is számos hosszútávú kellemes utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják.  Károly herceg még vár élete első munkájára,  de egyre kisebb az esélye, hogy valaha trónra léphet. De ez is így tetszik a briteknek.

1997. június 30-án ugyan hosszas tárgyalás után néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, ám ebben a gyönyörű ázsiai városban azóta semmi sem változott.  A „Hongkong Különleges Igazgatású Terület” nagyfokú autonómiát élvez a kínai "egy ország, két rendszer" politikájának köszönhetően. Mindenben független Kínától, csak a hadügyekben és a külügyekben nem.  Ez is milyen kényelmes. Előnyök és hátrányok összhangja. Panaszkodás és kompromisszum. A Kínával aláírt nyilatkozata biztosítja a régiónak, hogy az 1997-es átadástól számítva még legalább 50 évig fenntarthassa kapitalista gazdaságát, és az emberek szabadságát.

A britek nagy dilemmája azonban mindigis Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  De Gaulle az első kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámoltatják velük majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a langyos sört, esetleg a krikettet is, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a sem-kint-sem-bent állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás végülis barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, maradt a szerelem az amerikaiakkal, de nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz, London virágzó pénzügyi központ lett és a sört továbbra is langyosan itták.

Cameron ezt nem értette. Történelmi hiba volt.

Nagypapa Londonban

Ő volt  családunk csodálatos mandarinja. Az első világháborúban Doberdónál, a hatodik isonzói csatában megsebesült, a gyomrát a kezében vitte a frontsebészetre, ahol a műtét után rövid életet jósoltak neki, ne egyen nehezet, ne igyon alkoholt és ne dohányozzon, mondta neki az olasz orvos. Nagypapa néhány hétig lábadozott, közben viszonya volt egy olasz nővérrel.  Kis zöldségüzletet nyitott Szombathelyen, ami a világválság idején tönkrement, a család Budapestre költözött, nagypapa akkor vas-edény üzletet nyitott, ami szintén tönkrement. Jöttek a sötét évek, nagypapa megszökött a haláltáborból, és munkát vállalt egy osztrák uszályon, ami Linz környékén elsüllyedt.

         -Kincseket szállítottunk, ékszereket, ilyesmit – mesélte nekünk, de mi persze nem hittük el. Nagypapa gyakran füllentett, konfabulált, úgy is mondhatnánk, hogy megrögzött hazudozó volt. Ha a boltban sorba kellett állnia, azt állította, hogy nemzetközi hálókocsi-kalauz és nemsokára indul a vonata.

         Egyik lánya, Eszter és családja 1956-ban Londonba költözött

- akkori kifejezéssel disszidált -, a férje kezdetben szemétszállító volt, nehezen éltek, de talpra álltak, Eszter saját kozmetikai szalont nyitott. A hetvenes években nagymama meghalt, akkor hívták meg nagypapát Londonba egy hónapra.

         -Mit fogok ott csinálni ennyi ideig? – kérdezte tőlem a repülőtéren. Öltönyt viselt, nyakkendőt, de kezében sétabot. A lábának semmi baja sem volt, de néha úgy tett, mintha sántítana, és örült, ha fiatal nők segítenek neki a közlekedésben.

         -Majd ismerkedsz – mondtam neki.

         Nagypapa persze nem beszélt angolul, miért is beszélt volna, de néhány olasz és német szó eszébe jutott a múltból. Naponta sétára indult a Bayswater negyedben, ahol  Eszterék laktak, végigjárta a Queensway üzleteit, mindent megnézett, kipróbált,  soha nem vett semmit, de az eladók mindig örültek neki, mert azt állította, hogy nyugdíjas olasz operaénekes, aki már fellépett a Milánói Scalában is. Eszter ugyan meglepődött, amikor délután kenyeret vett az ismerős pékségben és gratuláltak neki a sikeres édesapjához,  o sole mio, de ő csak mosolygott.  Egy este  Eszter telefonált, nagypapa haza akar menni, elszánt, nem lehet marasztalni,  nem is mond semmit, de már be is csomagolt, másnap érkezik Ferihegyre.

         Marival mentünk ki a repülőtérre. Nagypapa, ahogy sejtettük is, botra támaszkodva jött ki az útlevélvizsgálatról, egy fiatal földi utaskísérő támogatta.

         -Mi történt? – kérdeztem izgatottan.

         -Hát képzeld, mi történt – felelte nagypapa feldúltan. – Lementem a közeli halárushoz és megkérdeztem, van-e ponty. Haben Sie Karpf?  Úgy nézett rám, mint egy őrültre.

         Azért nem állt messze a valóságtól, gondoltam.

         -Mondtam otthon Eszternek, én egy pillanatig nem maradok olyan országban, ahol nem ismerik a pontyot. Elegem volt.

         -Jól tetted – a feleségem pedagógus volt, tudta, mit kell mondani.

         A frontsebész valamit jól csinált annak idején, mert nagypapa kilencvenhét éves koráig élt, utolsó éveit a diplomáciai kiküldetésem idején egy öregek otthonában töltötte. Az ápolónők szerint fogdosta őket, de én ezt nem hittem el. Amikor meghalt, egy cipősdobozt találtunk az ágya alatt. Tele volt ékszerekkel. Volt mellette egy üzenet is. „Marinak és Gyurinak az uszályról.”

         Szóval egyszer mégis igazat mondott.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban.

Nyolc millió lázmérő

Valamikor még 2002 novemberében a dél-kínai Guangdong tartománybeli Foshan városában bukkan fel először ez a különös betegség, amelyet később SARS néven ismertünk meg. A helyi újság  akkor még cáfolja, hogy rejtélyes kór ütötte volna fel a fejét a városban. Januárban a tartományi egészségügyi szervek bejelentik, hogy "egy nem hagyományos, de kezelhető tüdőgyulladásról van szó", egyetlen biztos felismerési pont a 38 fok körüli láz. Egy Kantonban élő orvos Hongkongba utazik, megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba. Márciusban Hongkongban húsz kórházi alkalmazott  betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik a fertőzött városok listájára. Egy amerikai üzletember hétfőn lázas, kedden meghal Fujianban. A többi nagyjából ismert.  Peking akkor már üres, turisták nem jönnek, családtagjaink hazautaztak. A pártvezetés április 20-ig titkolózott, tovább már nem is nagyon lehetett.  Közlik, hogy 30 milliárd dollárt tartalékolnak a betegség leküzdésére, és rögtön meg is mondják, mit várnak a világtól. 

Nyolc millió lázmérőre lenne szükség. Mikorra? Azonnal.

         A nagykövetségek jegyzéket kapnak, a küldeményeket az egészségügyi miniszternek kell továbbítani számlával együtt, pénz  most nem számít, mindent fizetnek.

         Telefon Budapestre, az akkori Egészségügyi Minisztériumba, egyenesen a helyettes államtitkárt célzom meg, már tapasztaltam, hogy alacsonyabb szinten nem érdemes kezdeni.

         Röviden elmondom, ki vagyok, mi a helyzet és mi lenne a teendő.

         -Hát ilyen ügyekkel eddig nem foglalkoztunk – mondja a titkárnő közömbösen -, az államtitkár úr amúgyis vidéken van.

         -Vidéken nem lehetne elérni?

         -Sajnos, nem adhatom meg a számát – vicces, hiszen egy magyar diplomata vagyok, mi lehet a titkolózás oka? -  Sürgős?

         -Nagyon – az órára nézek, otthon éppen fél öt, ilyenkor a hivatalnokok  már hazafelé készülődnek, pisi, vásárlási lista, telefon a házastársnak, indulok, drágám.

         -Persze - sóhajt a titkárnő. – Minden üzenet sürgős.

         Újabb kísérlet, jöjjön az államtitkár. Itt türelmesebb a titkárnő, végighallgat, az államtitkár konferencián van, de reggel korán kezd, érdemes hívni.

         Másnap csigalassúsággal telnek a percek az irodában, délután négykor, itthon reggel nyolckor újabb telefon.

         -Államtitkári értekezlet van – mondja közömbösen  a titkárnő. – Esetleg írjon egy rövid levelet, beadom neki.

         A levél készen, elektronikusan már Budapesten.

         Válasz nem érkezik, kétszeri tapintatos sürgetés, a titkárnő szerint az államtitkár megkapta a levelet és foglalkozik a témával.

         -Ez megnyugtató – felelem álszenten.

         Este tízig ülök a gép mellett, hátha. Semmi.

         Két nappal később egy osztályvezető jelentkezik Budapestről.

         -Nyolc milliót nem tudunk összeszedni – mondja.

         -Csak amennyit tudunk. Most akár húsz dollárt is fizetnek darabonként – egy kis ösztönzés.

         -Utánanézhetek, mennyi van raktáron.

         Megköszönöm, talán ez egy lépés előre.

         Néhány órával később érkezik a válasz.

         -Háromszáz van raktáron. Megnézem, mit tehetek – ez a válasz, a beszélgetés és egyben az ügy befejezése is.

         Több hívás nem volt, az osztályvezető napokig nem volt elérhető. A  németek megszerezték a nyolc millió lázmérőt, adtak hozzá egy katonai különgépet, ami Pekingbe szállította. Mindegyik dobozon egy kínai felirat: „A német nép ajándéka”.

         Számlát nem csatoltak.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában

A fotón Peking a szokásos szmogban

Gondolkodtatok már elkülönített locsolási célú vízmérő felszerelésén?

Mire jó az elkülönített locsolási vízmérő? Olcsóbb. Remek, gondoltam, és felkerestem a vízmű ügyfél-szolgálatát.

 -Hogyan kezdjünk hozzá? – kérdezem. Középkorú, szerényen öltözött, visszafogott  asszony az ügyfélszolga, aki már hozzászokott a kellemetlen, kérdezősködő ügyfelekhez. Az a dolga, hogy segítsen, és igyekszik is segíteni.  

-Nos, egyszerű - feleli. -  A közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvíz-elvezetésről szóló, 38 per 1995 számú kormányrendelet lehetőséget biztosít a locsolási célú vízfogyasztás elkülönített mérésére. Az e célra létesített mérőhelyen vételezett víz kizárólag locsolási célra használható fel. Az így mért vízmennyiség után a szolgáltató nem számít fel csatornadíjat.

-Ez ragyogó – felelem lelkesen. - Mit kell tennünk?

-Szaktervezői jogosultsággal rendelkező tervezővel készített tervet kell benyújtania, majd az engedélyezett tervnek megfelelően ki kell alakíttatni a locsolóvíz-mérőhelyet. Ezt követően időpont egyeztetés után munkatársaink kimennek a helyszínre, és leplombálják a locsolóvízmérőt.

-Mi a részletes ügymenet?

-Az ügymenet egyszerű: Szaktervezői jogosultsággal rendelkező tervező által készített tervdokumentációt kell engedélyezésre benyújtania három  eredeti példányban. A tervengedélyeztetést a kitöltött „Tervengedélyezés megrendelő formanyomtatvány” benyújtásával kezdeményezheti, melyhez  csatolni kell műszaki leírást, részletes helyszínrajzot, a vízmérőakna gépészeti és építési tervét, a tervegyeztetés díjának befizetéséről szóló igazolást, a fogyasztói igénybejelentést a locsolási kedvezmény igényléséhez. A fentiek szerint összeállított dokumentációt postai úton kell eljuttatni az ügyfél-szolgálatra.

-Lehetséges elektronikus úton?

-Sajnos, nem. Az elektronikus levelezést nem fogadjuk el hitelesnek.

-Miért nem?

-Mert így szól a szabályzatunk.

-Mikor készült ez a szabályzat?

-Ez az adat, sajnos, szolgálati ügy, nem nyilvános. Amennyiben kifogásai vannak a szabályzat ellen, lehetősége van személyes egyeztetésre a területileg illetékes Üzemeltetési Üzemvezetőségen. Az Ön fogyasztási helyén illetékes üzemvezetőségünk elérhetőségeit megtalálja honlapunkon, illetve felvilágosítást kérhet ügyfél-szolgálatunktól. A benyújtott megrendelésre a jogszabályban meghatározott határidőn belül, írásban adjuk meg az engedélyt. Ha a terv nem felel meg az előírásoknak formai vagy műszaki okokból, úgy Társaságunk az engedély megadását a terv kiegészítéséhez kötheti. Az engedélyezett tervvel együtt megküldjük Önnek a locsolóvíz-mérőre vonatkozó szolgáltatási szerződésünket is, melynek egy példányát aláírva vissza kell küldenie Ügyfél-szolgálatunk postacímére. Tervengedélyezés díja a mindenkor hatályos árnyilvántartása szerint, mely jelenleg: 3.500,- Ft/db + 27% ÁFA = 4.445,- Ft/db.

-Világos – felelem, pedig semmi sem világos. – És ezt követően mi a teendő?

 -Az engedélyezett terv alapján ki kell építtetnie a locsolóvíz-mérőhelyet, majd ezt követően fizesse be a locsolóvíz-mérő átvételének díját és a befizetésről szóló igazolást küldje meg ügyfél-szolgálatunknak faxon, e-mailben vagy bemutathatja azt ügyfél-szolgálati Irodáinkban és Információs Pontjainkon is. Egyeztesse le a locsolóvíz-mérő átvételének időpontját az illetékes fenntartási üzemvezetőségének telefonszámán. Tud követni?

-Nem.

-Jó. Az adott településhez tartozó telefonszámról tájékoztatást kérhet a honlapunkon. Felhívjuk figyelmét, hogy locsolóvíz-mérő átvételének feltétele a szolgáltatási szerződés Fogyasztó által is aláírt példányának beküldése ügyfél-szolgálatunk részére. Ezt követően munkatársaink a megbeszélt időpontban kimennek a helyszínre és átveszik, leplombálják locsolóvíz-mérőjét. Az átvételt bizonylaton dokumentálják, ami alapján a vízmérőt nyilvántartásba vesszük informatikai rendszerünkben. A locsolási célú vízmérőn mért fogyasztás után a Szolgáltató csak ivóvíz-használati díjat számít fel.

-Mibe kerül mindez?

-A locsolómérő átvételének díja a mindenkor hatályos árnyilvántartása szerint, mely jelenleg: 8.300,- Ft/vízmérő + 27% ÁFA = 10.541,- Ft/vízmérő. Fenti díjakat befizetheti az ügyfél-szolgálatától beszerzett készpénz átutalási megbízásokon vagy átutalhatja az összeget társaságunk bankszámlaszámára. Mindkét esetben kérjük, hogy tüntesse fel a csekken, vagy az átutalási megbízáson a befizetés jogcímét (pl. locsolómérő átvételének díja), valamint – amennyiben, már rendelkezik vele - a tízjegyű partnerazonosító számot. A százalékos locsolási kedvezmény igénylését a tárgyév locsolási időszakára, legkésőbb április 15-ig kell benyújtani. Határidőn túli bejelentés esetén fenti kedvezmény csak a következő évre adható.

-Vajon miért?

-Ezt írja elő a szabályzat.

-Világos.

-Nos, a locsolóvíz elkülönített mérésének igénybevételével kapcsolatos kérelem benyújtási ideje nem kötött. Szolgáltató a benyújtott igényeket 30 napon belül az adatok valódiságának felülvizsgálatával elbírálja, és erről a fogyasztót értesíti. A százalékos locsolási kedvezményt igénybevevő idényfogyasztók a kedvezményezett időszakot közvetlenül megelőző (április 20-30) és az azt követő napokban (október 1-10) bejelenthetik a mérőállásukat, hogy a locsolási időszakra vonatkozó tényleges fogyasztás mértékére érvényesüljön a kedvezmény. A mérőállás bejelentésének hiányában a kedvezményt az éves fogyasztás átlagának a locsolási időszakra eső hányadára számítja ki társaságunk. Az elkülönített mérésű locsolási kedvezmény igénybevételére a fenti feltételek teljesülése esetén a mérőhely kialakítását erre jogosult szakemberrel meg kell terveztetni. A műszaki elvárásokat a szolgáltató külön műszaki tájékoztatóban szerepelteti. A tervdokumentáció benyújtása és annak kedvező elbírálása után kerülhet sor a fogyasztó és a szolgáltató között a locsolóvíz elkülönített mérésére vonatkozó „Megállapodás” aláírására. Ezt követően a mérőhely a jóváhagyott terveknek megfelelően kialakítható. A munkálatok megrendelhetők a szolgáltatónál, de elvégeztethető a fogyasztó által megbízott kivitelezővel is. Az elkészült mérőhelyet, a beépített hiteles mérő zárral történő ellátásával egyidejűleg a szolgáltató nyilvántartásba veszi, és ettől az időponttól kezdődően időkorlátozás nélkül, a locsolóvíz után csatornadíjat nem számít fel. Érthető?

-Természetesen – felelem.

-Nos, még valami. Az elkülönített mérőhelyen vételezett víz kizárólag locsolási célra használható fel. A locsolóvíz elkülönített mérését szolgáló mérőhely tervezésével, kialakításával nyilvántartásba vételével, helyszíni szemléjével, vízmérő átvételével és fenntartásával kapcsolatos költségek a fogyasztót terhelik. Van még  kérdése?

-Nincs kérdésem.

Ilyen egyszerű.