Óvoda a Délibáb utcában

Itt ismertem meg első, beteljesületlen szerelmemet, Beke Évát. A falon függött egy kép, alatta a szöveg: ő a mi apánk. De akkor ki lehet az a férfi,  gondoltam, aki a mi lakásunkban anyukámmal lakik és akit apunak kell szólítani? Egyszer meg is kérdeztem.

         -Ki az én igazi apukám?

         Hat éves voltam, állítólag értelmes kisfiú.

                             -Egyszer majd megtudod – felelte apám. Komolyan vette a kérdést, ezt is vártam tőle. 

A főkonzul

Csiszár Jenő kinevezése a milánói főkonzulátus vezetőjének inkább mulatságos, mint bosszantó. Főkonzulnak lenni azonban Milánóban olyan munka, ami jelentős tapasztalatot és komoly munkabírást követel. Fontos gazdasági központ, tele nagynevű gyárakkal és intézményekkel, ott nem csak mókázni kell, azután ott az a sok arra járó, bajba került magyar állampolgár, az ő ügyeiket is intézni kell. Éppen a veronai baleset mutatott rá mindennél erőteljesebben a magyar diplomáciai kirendeltségek hatalmas felelősségére. Nagyon jól kell ismerni a nemzetközi jogszabályokat, az olasz társadalmi életet és magas fokon beszélni a nyelvüket. Hát ezeknek kellene Jenőnek megfelelnie. Hazafias cselekedeteiért nyilván mehetett volna valami távoli, csendesebb helyre, ám közismert, Olaszország iránt érzett szeretete miatt választotta Milánót, ez fontos szempont, de nem szabad meghatározónak lennie. Azzal, hogy a külügyi vezetés ezt támogatja, lényegében viccet csinál a diplomata-szakmából. Arra utal, hogy ez egy olyan munka, amire gyakorlatilag, ha van kellemes politikai háttere, mindenki alkalmas. Felesleges hosszú éveket eltölteni a Külügyminisztériumban, felesleges tapasztalatokat szerezni korábbi kiküldéseken. Legyél politikai kedvenc és megkapod ingyen.

         Pekingben volt szerencsém ismerni a svájci konzult, aki hatodik külföldi kihelyezését követően, hatvan évesen, akkor ment nyugdíjba.

         -Soha nem akart nagykövet lenni? – kérdeztem akkor tőle.

    -A konzuli szakmát tökéletesen megtanulni soha nem lehet – felelte mosolyogva. – Én erre tettem fel az életemet.

         Hát ennyit.

         

A Nagy Mellékvágány

Évek óta beszél a Fidesz vezetése egy kínai kölcsönből fejlesztett Budapest-Belgrád vasútvonalról, ami hozzájárulna ahhoz,hogy az ázsiai árucikkek gyorsan és hatékonyan jussanak el Európába. Szíjjártó Péter, a legnagyobbakat mondó külügyminiszter, aki valaha regnált a Bem rakparton, odáig ment 2014. szeptember 4-én, hogy „a kínai vállalatok számára Magyarország lett Európa kapuja”. Lehet, hogy sokan elhiszik az efféle mondatokat, de aki egy kicsit is ismeri az ázsiai nagyhatalom lehetőségeit, az tudja, hogy nekik minden európai ország kapu, hiszen árucikkei gyakorlatilag elárasztják kontinensünket. Miért éppen Magyarország lenne a kapu?

         És a szokásos módon, miközben mi itthon nagyokat mondunk, és ezen a belgrádi dolgon rágódunk, a világ megint elment mellettünk. Létrejött ugyanis a modern Selyemút vasútvonala kelet-kínai Csöcsiang (Zheigang) tartomány Yivu állomásáról egyenesen Londonba, a Barking teherpályaudvarra. Tizenkétezer kilométer, két hét, 34 vagon, tele árúval, Kazahsztán, Oroszország, Fehéroroszország, Lengyelország, Németország, Belgium és Franciaország érintésével.  

         Ez a megoldás  olcsóbb, mint a légi áruszállítás, és rövidebb, mint a hajóút. Biztos siker, nem is kétség. De mi, magyarok, valahogy ebből kimaradtunk, pedig Szíjjártó szerint „központi helyen” fekszünk, de úgy fest, hogy ezt a véleményét mások nem osztják.  

Jellegzetes Fidesz-propaganda. Szeretnék elhitetni, hogy sikeresek vagyunk, „megkerülhetetlenek”, Kína számára pedig létfontosságúak. A valóság azonban teljesen más. A pekingi politikai és gazdasági vezetés számára igazi európai partnerként Németország és az Egyesült Királyság a legfontosabb, és természetesen ott van Oroszország, mint természetes szövetséges,  amelyikkel számtalan fontos gazdasági és energia-ügy köti össze. A kínai vezetés amúgysem barátokat keres, hanem globális nagyhatalomként a világ összes régiójában erősíteni akarja a befolyását.

Visszatérve a Budapest-Belgrád vasútvonalra: ez csupán mellékvágány a pekingi külgazdaságnak, persze, szeretik ők a politikai gesztusokat, meg fontos nekik a Magyarországon élő kínai közösség, de egy ilyen léptékű szállítási útvonalat csakis olyan országokon át lehet vezetni, ahol annak politikai és technikai biztonsága garantált. Nálunk a vasúti infrastruktúra még nagyon távol van a nyugat-európai színvonaltól, aki nem hiszi, látogasson ki a ferencvárosi pályaudvarra és győződjön meg erről személyesen.

May most megmondta: game over

Hát elhangzott.  Nem terhelem olvasóimat adatokkal. Theresa May végre kimondta: kemény Brexit következik. Az Egyesült Királyság globális nagyhatalommá szeretne válni, mert úgy fest,  hogy az Európai Unió keretei szűknek bizonyulnak az álmok valóra váltásához. Mert tulajdonképpen erről  van szó. Londonból valamikor olyan méretű gyarmatbirodalmat vezettek, ahol, ahogyan ők fogalmaztak: „soha nem megy le a nap”. A gyarmatbirodalom összeomlott, átalakult Nemzetközösséggé, ez azonban már csak utánérzés volt, legfeljebb a királyi család érezhette külföldi utazásai során, hogy uralkodásuk globális méretű. Aztán jött a gazdasági hanyatlás, az észak-ír konfliktus, a britek pedig keresték a helyüket egy új világban, amiben azonban nem ők írták a szabályokat.

         Aztán a hatvanas évek úgy kezdtek alakulni, hogy valahogyan rájöttek: a hagyományokat csak kreatív gondolkodással lehet megtartani. A londoni emeletes busz, a kerek piros postaláda, a királynő és a királyi család arcképeivel festett tányérok mellett megjelent a Beatles, a Rolling Stones, a Mini, sőt, a mini-szoknya is, mindez pedig önbizalmat adott az öntudati válság leküzdéséhez. Ám itt volt a következő probléma: hová is tartozunk? Szellemes megfogalmazás szerint „ez csak egy sziget Európa és Amerika között”. Csakhogy a realitások ismét keménynek bizonyultak: szerveződött a Közös Piac, sok londoni üzletember szerint ebből nem lehet kimaradni, hiszen mégiscsak ide tartoznak, ehhez a kontinenshez, másfelől jellemző volt a britekre ez a húzódozás, tartottak az alkalmatlankodás nehézségeitől, nem szerették volna felcserélni a pint nevű űrmértéket literre, nem szerették volna megváltoztatni közlekedési rendjüket, nem akartak mérföldről áttérni a kilométerre. És De Gaulle megmondta a  szemükbe is: „maguk sem tudják, mit akarnak”.

         Aztán jött az Európai Unió, ami az Egyesült  Királyság nélkül nehezen volt elképzelhető.  Az egységes piac olyan esélyeket kínált, ami a gazdaság fellendülésének szinte feltétele volt. Hát beléptek. De hangsúlyozom, a megosztottság mindigis megvolt, hétköznapi fogalmazási fordulatokban is: „vettünk egy házat Európában”, emlegették gazdag üzletemberek, és szívesen utaztak oda, de azért mégiscsak az volt a megkönnyebbülés, amikor megpillantották Dover szikláit, a kikötőben megihatták a tejes teát és kezükbe foghatták valamelyik brit lap egyik példányát.

         Szóval most fordul a dolog. Sajátos, különleges nép a brit, megpróbálták  ezt a tagságot, de igazán soha nem tudták magukat meggyőzni arról, hogy ide tartoznak. Fontos adatokat lehetne leírni a brit-német kereskedelemről, meg arról, hogy hogyan változnak majd a külföldiek munkavállalási jogai, igen, mindez fontos, de a döntő momentum az volt, hogy nem akartak ebben a kettősségben élni, nem akarták, hogy egy európai bíróság beleszóljon a dolgaikba. A németek, a dánok, a finnek – ők különösen – elfogadták, hogy egy ilyen közösségben alkalmazkodni kell, fel kell adni a nemzeti hagyomány egyes értékeit, hogy újakat kapjanak helyette. A  briteknek, úgy fest, ez nem ment. Egy személyes élményemmel zárnám elemzésemet. Még a hetvenes évek elején egy balatoni szálloda portáján dolgoztam nyári munkásként. Kevés angol turista járt akkoriban mifelénk, egyikük, egy középkorú, igen kedves úriember egy reggel azt kérdezte, kaphatna-e egy Daily Mail című újságot.

         -Nálunk csak a Morning Star kapható – feleltem, ami a brit kommunista párt lapja volt.

         -Én nem veszek kezembe más újságot – mondta ő halálos komolysággal. – Harminc éve minden nap a Daily Mail-t olvasom. Hogy is lehetne másképp?

         Hát, valahogy így. 

Szíjjártó megint megszólalt

„A külügyminisztérium felelős Magyarország nemzetközi kapcsolatainak alakításáért, fenntartásáért, a nemzeti érdekek globális szintű képviseletéért és hazánk külpolitikai célkitűzéseinek érvényesítéséért. …A Külügyminisztérium célja, hogy a nemzeti érdekek érvényesítésével és a kormányzat külpolitikai prioritásainak hatékony képviseletével Magyarországot a közép-kelet európai régió, az Európai Unió és a nemzetközi politikai, valamint kulturális szintér erős és elismert szereplőjévé tegye.”

         Legalábbis így határozta meg a kormány 2010-ben annak a bizonyos Bem rakparton működő intézménynek a feladatát, amit ma Szíjjártó Péter vezet. Ebben az állásfoglalásban nem szerepel más országok, nemzetek lenézése, politikusaik megítélése és bírálata. Márpedig a magyar külügyminiszter és munkatársai rendszeresen ezt teszik, hol az amerikai ügyvivővel van bajuk, hol az Európai Unió bürokratáival,  mostanában pedig  az észak-koreai diktatórikus hajlamú vezetővel. Nincs kétségem afelől, hogy ez utóbbi megnyilatkozásának van igazságtartalma, a világon ezt sok helyen így látják és gondolják, de nem okvetlenül van ok arra, hogy a diplomácia kifinomult nyelvét felcseréljük olyan szavakkal, amelyeknek a nemzetközi életben később súlyuk  és negatív visszhangjuk lehet.

         De hát végtére is nincs ebben semmi különös. Magyarországnak éppen nincsenek igazi, pontosan megfogalmazott külpolitikai céljai, csupán ködös általánosságok, ezért aztán nincsenek igazi barátai és ellenségei sem. Persze, a kormányzat többi tagja is mond olyan dolgokat, amit nem kellene mondani, mostanában egyre gyakrabban, joggal érezhette hát Szíjjártó kolléga, hogy neki is kell valami nagyot mondani, mert különben lemarad a többi, tapasztalt nagyotmondó mögött. Az Uniót bírálni a bürokrácia és a migránsügyek kapcsán már nem olyan nagy dolog – különösen egy méregdrága és nem túlságosan sikeres népszavazás után -, Moszkvát sem lehet már kritizálni a demokrácia és a szabad sajtó hiánya miatt, mint néhány évvel korábban, hiszen „kapcsolataink felfelé ívelő szakaszban vannak”, a kínai emberi jogok gyakorlatának bírálatát is abbahagytuk, miután valaki ráébresztette a magyar vezetőket, hogy a pekingi pénzek nélkül csak körülményesen boldogulna az erősnek mondott magyar gazdaság.

         Maradt tehát Észak-Korea, másnéven a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és annak vezetője, a kis Kim, aki családi kapcsolatai révén jutott magas pozícióba, akinek nagypapája még vidáman pacsizott úttörőkkel Csillebércen. Lehet, hogy „őrült kommunista diktátor”, ahogyan ezt Szíjjártó mondta. De ebből kiderül, hogy miniszterünk alig néhány éve foglalkozik külpolitikával, máskülönben tudhatná, hogy ennek az országnak a léte és fennmaradása gyakorlatilag kínai politikai érdek, amit ügyesen összehangolnak a washingtoni vezetéssel,  ugyanis nem szeretnének olyan országhatárt látni, ahol kínai és amerikai katonák szemtől-szembe állnak egymással. Régi dolog ez, aki kicsit is ismeri a térséget, az tisztában van ennek a különös  status quo lényegével. És Dél-Koreai is főleg azért részesül jelentős pénzügyi és katonai támogatásban, hogy ezt a rettegést, amit az északiak – amúgy inkább csak parádékon felvonultatott – katonai ereje okoz nekik.

         A dolog lényege: a magyar külügyminiszternek nem feladata más országok vezetőinek durva bírálata, mert a diplomácia kacskaringós ösvény, könnyű eltévedni rajta, és olykor nehéz visszatalálni a helyes útra.

      Talán több szakirodalmat kellene olvasni, Kissingert például, aki részletesen és őszintén ír a kínai és vietnami kapcsolatok rendezésének nehézségeiről, ami az Egyesült Államok számára nagyon kemény lecke volt, vagy példát venni Tony Blairtől, aki ügyesen rendezte az észak-ír konfliktust.   

         Nagy dolgokat lehet mondani, de ettől nem leszünk sem erősek, sem elismertek. Egyébként pedig: ízlés dolga.