"Na és, magába szívta az indiai kultúrát?" kérdezte tőlem egyszer egy tudálékos riporternő, miután megtudta rólam, hogy az életem különböző szakaszaiban összesen tíz évet töltöttem ott, először diplomatagyerekként, később, az élet furcsa fordulataként, magam is diplomataként. "Hát, persze", feleltem álszenten. Persze, próbáltam, minden nap szívtam magamba valamennyit, de legfőképpen a mindennapokat, azokat akartam magamba szívni. Ez a család ott él, az utcán, egy kerítés mellett, egy fa alatt, fiatal férfi, egy asszony, egy kisgyerek, az én szememben reménytelen sorsú emberek, akiket már a születésük, a szüleik és nagyszüleik élete határozott meg, feltehetően így élnek majd, az utcán, rongyokban, annyi élelemmel, amennyi aznapra elég, a háztartás két edény, egy zsák, a lakóhely két négyzetméter, nincs lakáskulcs, nincs buszbérlet, nincs tankönyv, tulajdonképpen semmijük sincs. Lesz majd lesz holnap is valahogy. Mosolyognak, szinte jókedvűek, nem tartanak a betegségtől, mert az, hogy betegek lesznek-e vagy sem, az amúgyis a sorsukban már régen eldöntetett, a sorssal pedig nem lehet szembeszállni, mert aki a sorsával szembeszáll, az alulmarad. Ez az élet, ezt élik meg. Ők nem a reménytelenséget látják benne. Úgy élnek, mint akik most nem tudnának jobbat elképzelni annál, mint ami éppen történik velük. Lehet, hogy az előző életük jobb volt, lehet, hogy a következő lesz jobb. Én ezt szívtam magamba.
(Fotó: Majtényi Klára)
