Ecetezés alatt 6.: A Kék Marcipánszív szerelmese

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi. Így volt természetes. És nem csak szerettem, hanem szerettem vele élni, mert kedves volt, jókedvű és alkalmazkodó. Miután anya meghalt, Panni pedig férjhez ment a közönyös, lusta könyvelőhöz, Selbach Palihoz, mi apával kettesben maradtunk a Böszörményi úti lakásban. Esténként zongoráztam neki.

         -Legyél zseni – mondta ilyenkor apa. – Mindig fordulj szembe a múlttal.

        Húsz éves voltam, nem érdekelt a múlt, rajtam volt a pénzszerzési és az önállósodási kényszer. Apa szerette volna, ha a Zeneakadémián tanulok, Mozartot és Chopint játszok hangversenytermekben, de hiányzott belőlem az igazi tehetség vagy az a kitartás, ami felszínre hozta volna, meg aztán akkor éppen a Kék Marcipánszívbe voltam szerelmes. A Kék Marcipánszív egy amerikai rockjazz alakulat volt,  fúziós zenét játszottak, valamiért ez volt a nevük, akkoriban szokásban voltak az ilyen különös nevek. Esténként a Pipacs bárban játszottam, egyik Kék Marcipánszív-dalt a másik után, meg Chic Coreát, sokat cigarettáztam, ittam, és felszínes lányokkal ismerkedtem. Apával kettesben reggeliztünk a konyhában és újságot olvastunk, délutánonként  kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszékünk, cigarettáztunk,  ha szereztem Lucky Strike-ot, akkor azt szívtuk, a közös kedvencünket, néztük az ötvenkilences villamosokat, amint kanyarodnak a Lékai tér felől  a Böszörményi útra és beszélgettünk. Apával mindig lehetett beszélgetni.

         Egyik este a Pipacsban odajött hozzám egy testes, túlillatozott férfi. Nem volt rokonszenves. Angolul beszélt. Megkérdezte, hogy nem akarok-e az Amerigo Vespucci nevű luxushajón milliomos utasok előtt zongorázni a Karib-tengeren. Ő volt Stan Morgan. Egzotikus mintájú nyakkendőt és díszzsebkendőt viselt.

         -Ezt kell játszanod. Ez az irányzat most nagyon megy. És te zseni vagy – mondta és hozzátette, hogy mennyit fizet érte.  Dollárban. Elintézi a repülőjegyet és szerez útlevelet is.

         -Az nem lesz könnyű – feleltem.

         -De nem is lehetetlen – mondta Morgan.

         Apa nem örült, hogy elmegyek, Panni ellenezte, Selbach Pali pedig azt mondta, hogy legyek óvatos, de hát Selbach Pali mindig, mindenkinek azt mondta, hogy legyen óvatos. És én sem mindig hittem abban, hogy sikerülni fog. Aztán egyszercsak csengetett a postás, egy barna kartonborítékkal a kezében. Abban volt az útlevél.

Egy hónappal később már az Amerigo Vespucci éttermében játszottam a milliomos közönségnek. Szép hajó volt a Vespucci, bejártuk vele a karibi szigeteket. Igen, a fúziós dzsezz akkor nagyon ment. Sok hódolóm volt, lányok is, persze. Napközben a fedélzeten szunyókáltam egy nyugágyban. Minden rendben volt, csak apa  hiányzott. Annyira hiányzott, ahogyan azt korábban elképzelni sem tudtam volna. Naponta hosszú leveleket írtam neki mindenféléről, aztán, ha kikötöttünk, feladtam a helyi postán.  Csupa jó hír. Meghosszabbították a szerződésemet, Morgan azt mondta, hogy akár nagy zenész is lehet belőlem, maradjak még egy évig a hajón, ő közben intézi az amerikai hangversenykörutat. Julie, egy finom, vöröshajú párizsi sanzonett lett az énekesnőm, akkoriban már francia dalokat is játszottunk és néha a kabinomban aludt. Apa vajon nem jönne el egy ilyen utazásra? Néhány hét a tengeren. Lenne időnk beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája. Telefonon is hívtam minden alkalommal, amikor kikötöttünk, de nem mindig sikerült beszélnünk. Éppen Nassauban, a Bahama-szigetek fővárosába jártunk, amikor megkaptam Morgan üzenetét arról, hogy megkaptam a szerződést, tíz amerikai város, utána lemezfelvétel Los Angelesben. Julie is jöhet velem.  Akkor bementem a postára, hogy felhívjam apát. Úgy festett, hogy csakugyan zseni leszek. Várni kellett a kapcsolásra, az óceán alatt foglaltak voltak a vonalak. A Bay Streeten cigarettáztam, néztem a kikötőben várakozó hajókat. Türelmetlen voltam. Aztán végre szólítottak.

         -Hogy vagy? – kérdeztem.

         -Minden rendben. Semmi különös.  És te?

         -Velem sem.

         Hallgattunk.

         -Nagyon hiányzol – mondta azután.

         -Te is nekem, apa.

         Megint hallgattunk. Szerettem volna elmesélni a szerződést, meg Julie-t, de aztán nem mondtam semmit.

         -Biztosan drága onnan telefonálni – mondta.

         -Nem számít, apa, beszélgessünk még.

         -Ha jössz, majd írjál.

         Aztán megszakadt a vonal.

         Már vissza sem mentem a hajóra. Julie-nak hagytam üzenetet. Beszéltem Morgannal, lemondtam az amerikai hangversenyeket. Akkor nem lesz lemez, mondta mérgesen, hát akkor nem lesz, feleltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy apa vár az állomáson, a Keleti füstös, huzatos peronján, ott, ahol elváltunk.

         Tulajdonképpen semmi sem változott. Reggelenként a konyhaasztalnál kávézunk, újságot olvasunk, aztán az erkélyen elszívunk egy Lucky Strike-ot. Még mindig szerettem apával élni és az, hogy az ember szeressen valakivel élni, nagyon fontos az életben. Talán a legfontosabb.

        

Ecetezés alatt: 5: A 6:51-es járat

Amióta nincs autóm, valahogy felszabadultabbnak érzem magam. Tihanyban kényelmesen sétálgatva vásárolok, közben beszélgetek az ismerősökkel,  ha pedig valami másra még szükségem lenne, tíz pernyi buszozás Füred. Kedvenc járatom 06:51-kor indul, éppen nyitásra érkezik a bevásárlóközponthoz, 07:31-kor már úton vagyok hazafelé. Egy férfinek, aki nem bámészkodik, fél óra mindenre elég. Ilyenkor kellemes a Balaton környéke, csendes és nyugodt, nyáron aztán feszült és zsúfolt, mert sok  embernek már a nyaraláshoz sincs türelme.

         Minden utast ismerek: a  Veszprémbe induló diákokat, a Füreden dolgozó gimnáziumi földrajztanárt, aki felszállás után azonnal kibontja a reggelijét, a kormányhivatal piperkőc könyvelőjét, az álmos, szolgálatból hazafelé tartó szállodaportást, a társkereső oldalakat böngésző magányos varrónőt, akit Marci, a sofőr gazdag üzletemberek ismeretségével  bolondít, a kislányt a hegedűtokjával, aki mindenkinek udvariasan köszön, név szerint, jó reggelt, Gyuri bácsi, a két nyugdíjas barátnőt, akik megbeszélik az utca híreit, mit főzzenek aznap, milyen átkozott az időjárás, mindig fáj valamijük, már nem fiatalok.  Ma velünk utazik Géza, a postás is, továbbképzésre rendelték Veszprémbe, egy füzetet gyűröget a tenyerében, kíváncsi leszek azokra a nagyokosokra, mondja nekem, akik mindent jobban tudnak, de még egy bélyeget se nyaltak életükben. Mást, bezzeg, azt dalolva.

         Aznap azonban kevés a fél óra. Beszorul a szalag a pénztárgépbe, a kisasszony nehezen boldogul vele. Lekésem, gondolom, és nem akartam lekésni.

         -Előre engedne? – kérdezem az előttem álló erős felépítésű, Viva Las Vegas tenisztrikót viselő borostás, álmos férfitől, aki kenyeret vett, kolbászt és néhány kétcentes önindítót. - Lekésem a buszomat.

         -Hol lakik?

         -Tihanyban.

         -Ne izguljon, Főnök, elvisszük – és hozzá még egy barátságos mosoly.

         Tiltakozom, hogy azért ezt mégsem kérném, de leint.

         -Mondtam, hogy ne izguljon.

         A többiek kint várják a parkolóban, elnyomják a csikkeket, hatan bezsúfolódunk a brigádautóba, én hátul, középen, vendégülés, jót nevetnek rajtam, mindenki megkapja a kétcentesét, újabb cigaretta, szinte vágni lehet a dohányfüstöt. Régi autó, mondják, Dácsia, de munkára meg a göröngyös utakra jó, nem kell ide márkás cucc, a tenisztrikós a legbeszédesebb, múltkor is mi segítettünk betolni egy béemvét, a pasas akart adni egy ötöst, mondtam, én egy vízcsaphoz sem nyúlok ennyiért, nyugodtan bassza meg a bmv-jét. Sofőrünk válófélben, ez a legrosszabb, mondja, már nincs feleség, de senki új a látóhatáron, a mellette ülő bólogat, bizony, így van ez, harmadik utasunk  göndör fiú, homlokán napszemüveg, ő a divatos csávó a csapatban, őt nyomjuk előre tárgyalni, ha feszült helyzet van, ezen mindnyájan nevetnek, amúgy értünk mindenhez, jó lenne nyugaton, de mi arról a vonatról már lemaradtunk.

A tenisztrikós megtapogatja a laposüveget a zsebében,  beteg az édesanyja, meséli, otthon ápolják, mert egy kórház sem fogadja, dolgoztunk egy faszinál, aki magánklinikát vezet Budapesten, kértem, hogy egy hónapra fogadják be anyut, legyen valami jó az élete végén is, cserébe nem kérünk pénzt a munkáért, barterbe, így mondják, de azt felelte, hogy egy ilyen asszony nem illene a klinika betegei közé, na, akkor rájöttünk, hogy kik is vagyunk.

Egy kis csend az autóban és meg is érkezünk Tihanyba. A ház előtt mindenki kiszáll,  a tenisztrikós felírja a telefonszámát egy noteszlapra, ha bármire szüksége van, Főnök, csak hívjon, víz, villany, dugulás, mindent vállalunk.

-Köszönet. Jó volt beszélgetni.

         A lányaimnak el sem meséltem, mert őket arra tanítottam, hogy soha ne szálljanak be idegen férfiak autójába.

Korábban megjelent a Népszava Vélemények oldalán, a Kalandpark rovatban, N. Kósa Judit szerkesztésében. 

Előszó Melléklet, Soron Kívül, Csoportképeim

Délibáb utcai óvoda, 1953, nagycsoportos. Eta néni és Edit néni felügyelete alatt. Beke Évi és Tóth Laci is a képen, velük később a Radnótiban egy osztályban.

Családi csoport, Gyurika még a nyakkendős apuka ölében karonülő, mellette vidám anyukám, Nóbel Erzsi, Klári barátnője, majd Klári, végsőkig szeretett nagynénikém és végül férje, Völgyes, mindig rá bízták, hogy vigye a felesleges ruhadarabokat.

Iskolai Csoport: Hernád utca, 1957. Nem tudom, hogy mi volt a titok, de mintha egy börtönudvaron lennénk elítéltek. Egyedül én mosolygok. 

És a végére a legkisebb-csoport. Az igazi csoport. 

Ecetezés alatt 3.: Klári

Nem sokat törődtem vele, amíg élt, el kell ismernem. Pedig a nagynénikém volt és apám halála után már csak ő maradt a családjukból. De mindig jöttek fontosabb dolgok, gyerekek, munka, mindig vannak fontosabb dolgok, amiért a fontos dolgokat elhanyagoljuk. És ő olyan asszony volt, aki soha nem panaszkodott, nem hiányolta a figyelmet, úgy élte az életét, amiről azt gondolta, neki ez jutott.

Mesélhetett volna, de nem mesélt.

Hiába volt ez a svájci levél, senkit sem érdekelt. 

Túlélte. Vagy azért mert kemény volt és elszánt vagy azért lett kemény és elszánt, mert túlélte.

Ápolta Hannát, a beteg nagymamát, aki a háború óta ágyban feküdt, nem szólt senkihez, csak nézett maga elé. Klári esténként az ágya szélén ült és felolvasott neki. Tudta hogy Hanna nem nem érti, talán nem is hallja, de nem az nem számított. Napközben járta a kórházakat, de reménytelen esetnek tartották, csak a körzeti orvos ment el néha sajnálkozni.

Soha nem kérte számon elmaradt és lemondott látogatásokat, soha nem kért segítséget.  Amikor külföldön voltam, nem  írtam neki, pedig mindig megígértem, és hálás volt minden kis ajándékért, amit kapott. Szerette a gyerekeimet, örült, ha egy pár percre felmentek hozzá. Marasztalta őket, de mindig megértette, amikor azt mondták, hogy sietniük kell. Hiszen gyerekek. Tulajdonképpen a sajátjaim, mondta.

         Amikor meghalt nagymama, Klári egyedül maradt a Thököly úti lakásban. Takarított, főzött, mosott, vasalt, esténként verseket,  klasszikus regényeket olvasott és zenét hallgatott. Csak Hanna hiányzott neki. Az ápolás.

Aztán egyszer összeesett az utcán. Pedig nem voltam beteg egész életemben, mondta a mentőknek. Talán ez volt az utolsó mondata.

Most, sok évvel a halála után, egyszercsak álmodtam vele. Magam is meglepődtem, hogy milyen pontosan emlékszem a részletekre. Nem hiszek az álmokban, és nem is szeretek mesélni róluk, de azért ez más. Azt álmodtam, hogy egy hideg téli napon vár a kapu előtt, ahol lakott, a Thököly úton, sápadt,  kendőt visel, kezében egy kis papírt tart.

         -Azért felírtam neked a titkos telefonszámomat. Hívjál fel, ha egyszer szükséged lenne rám.

         És ezzel eltűnt.

Ecetezés alatt 2.: Idő múltán

Idővel az ember megérti, mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket..

És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel…
és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy…
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret…
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel…
és megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet…
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton…
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet…

Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és diszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon…..
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni, hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy…
és az ember csak tanul és tanul…
és idővel megtanulod, hogy ha csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér, előbb-utóbb visszatérsz a múltba…

Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni…
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni…

Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak…

Idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit meg akartál sérteni…
megtanulod, hogy mindenki mondhatja “sajnálom”, de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak…
megtanulod, hogy ha megsértettél egy barátot, valószínűleg soha többet nem lesz úgy, mint régen…

Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő, amikor hiányozni kezd a régi…

Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető…

Megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod…
megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté…
és megtanulod, hogy a ma a jó, pont ez a perc, nem a holnap…

és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal, akik körülvesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek…

Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni… egy sír fölött haszontalan…

Megtanulod ezt mind, de csak idővel…

Jorge Luis Borges

Fordította Lator László

Ecetezés alatt 1.: Anyakép

A legfontosabb, amit egy gyerek kaphat az élettől:  az anya képe. Lehet, hogy sok minden, ami később történik vele, ezen múlik. Hogy mit lát ezen a képen.  Simogatást, ölelést,  összebújást. Keménységet, elszántságot, gyengédséget, erőt, bizalmat és kétkedést, őszinteséget és titoktartást,  értelmes és hiábavaló harcokat, a szenvedésben is méltóságot. A némaságból is érteni a lényeget,  féltékenység nélkül örülni  egy férfi sikereinek és bátorítani, ha kudarc éri, megérezni, melyik az a pillanat,  amikor beszélni kell és melyik az, amikor hallgatni. Ilyen kép minden gyerek életében egy van: az anyáé.  

Ecetezés alatt

Új sorozatom. A legjobb ötletek néha a konyhából jönnek.

Fülöp herceg és Erzsébet beszélget

A kilencvennyolc éves Fülöp herceg este televíziót néz a skóciai Balmoral kastélyban, a nyári  -  amúgy kissé fagyos - rezidencián, amikor Erzsébet bejön az esti puszira.
-Bözsi, te érted, mi folyik Londonban? - kérdezi Fülöp és elhajítja a távirányítót.
-Fülöp, te ezzel ne foglalkozzál.
-De hónapok óta nem értek ebből semmit. Jó, Cameron egy hülye volt, de aztán ledarálták May-t, most ott ez a hangos szőke gyerek, Torisz...
-Nem Torisz, hanem Borisz.
-Neki ott most mi a dolga? Mit kavargat össze-vissza?
-Fülöp, ő a miniszterelnök.
-Ezt nem mondod komolyan, Bözsi. Te tudtál róla? Ez egy bohóc.
-Én neveztem ki.
-Ez az egész egy bolondokháza.
-Tudom - feleli Erzsébet. - De most már menjél aludni.
-És mi lesz az országgal? Kilépünk ebből a dologból vagy bent maradunk ebben a dologban?
-Nem tudom.
-Hát jól elcseszték, az biztos. Trump-pal beszéltél? A másik bohóccal?
-Fülöp, ebből elég. A végén még felizgatod magad. Menjünk aludni.
-Előbb pisilnék egyet.
Erzsébet leül egy fotelbe, megvárja Fülöpöt. Nem véletlenül élte le az életét ezzel a férfivel. Mindig igaza van.  Őszinte, okos ember.