Életem 50.: XXIX. Rózsák tere

Gimnazista koromban hetente egyszer kötelező volt Vilma néninél ebédelni. Minden családban vannak borzalmak, ezek tartják össze a családot. Egyhangú és unalmas ebédek voltak, Vilma néni megkérdezte, mi újság az iskolában, de az iskolában soha nem volt semmi újság. Na és, mi újság a lányokkal? A lányokkal sem volt semmi olyan újság, amit elmeséltem volna. Mindig húsleves volt metélttésztával, párolt csirkemell, ízetlen főtt krumplival és befőtt. Vilma néni a visszafogott kosztolás híve volt.

          -Ízlik? – kérdezte az ebéd után.

          -Ízlik – hazudtam. 

Hazafelé rendszeresen átkeltem a Rózsák terén. Nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, az Esti Hírlapot olvasták. Szólt a rádió, gyerekek kiabáltak. Gyakran láttam ott egy elegáns, idős férfit, tolószékben. Lábát kockás pléd borította, csak fényes, fekete cipője látszott ki alóla. Vajon van-e lába egyáltalán? Ez is érdekelt. Akkoriban még minden érdekelt. Télen-nyáron zakót viselt és kalapot.  Barna kabátos, fiatalabb felesége mellette ült a padon, megigazgatta a pléd szegélyét, felolvasott neki vagy beszélgettek. Szép asszony volt, vékony, elegáns. Néha megfogták egymás kezét. 

            A tolókocsi. Mindig attól rettegtem, hogy én is így végzem majd, mozdulatlanul, délutánonként kitolva a zajos Rózsák terére, olyan emberek közé, akik rendesen tudnak járni. A feleségem beszélget velem vagy felolvas nekem, aztán egyszercsak megunja a reménytelen életet, feltol egy dombtetőre és elengedi a kocsit. De hát a családban mindenki rettegett a betegségektől, és mindenkinek megvoltak a saját rettegései. Apám a ráktól félt, anyám attól, hogy apámnak rákja lesz, Vilma néni attól, hogy egyszercsak leáll majd az emésztése és felrobbannak a belei. És nem csak a betegségektől és az orvosoktól rettegtünk, hanem a gyógyszerektől is, de még jobban rettegtünk attól, hogy az orvos rossz gyógyszert ír fel, ezért nem szerettünk gyógyszert szedni, másrészt szerettünk gyógyszert szedni, mert rettegtünk a betegségektől, még jobban rettegtünk a kórháztól, legjobban azonban akkor rettegtünk, amikor egészségesek voltunk, mert az azt jelentette, hogy bármikor betegek lehetünk. 

          Egyik nap a Murányi utcában megláttam a barna kabátos asszonyt. Még szebb volt, mint a Rózsák terén. Egy férfival beszélgetett. Ismertem ezt a férfit. Stein Gábor volt, csellista. Stein egyszercsak megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, az ujjaival még az asszony hajába is beletúrt, majd hirtelen szétváltak. Szeretik egymást, gondoltam. Stein a Baross tér felé ment, az asszony végig, a Murányi utcán. Mielőtt belépett az egyik kapun, megigazította a frizuráját. Néhány nappal később előttem ültek a Bethlen moziban, fogták egymás kezét. Mastroianni-filmet vetítettek. Az angyalok. Ez volt a címe. Előadás után az asszony belekarolt Steinbe, amikor kifelé mentek, úgy nézett rám, mintha ismerne.

            Azt hittem, hogy többé nem megy ki a férjével a térre, soha többé  nem igazítja meg a plédet, nem fog neki felolvasni és nem beszélget vele. De a következő héten megint láttam őket együtt, a Rózsák terén. A  férfi a tolókocsiban, a felesége mellette, a padon, felolvasott neki, azután nevettek valamin.

          Mintha semmi sem történt volna. És talán nem is történt semmi.

           

Életem 50.: XXVII. SARS, 2003, a Vírus Pekingben

 

Li professzor telefonált. Jó lenne találkozni, mondta. Kedvenc éttermem bejárata előtt két pincérlány maszkban tollaslabdázik. Lelkesen invitálnak, péntek este van, már majdnem nyár, ezúttal azonban sehol egy vendég, pedig máskor szinte lehetetlen asztalt kapni. A fő- és egyetlen szakács szívesen nekiáll, hogy összedobjon egy feketebors-mártásba aprított marhát, tekintélyes méretű bárdjával villámgyorsan dolgozik, a négyzetméternyi konyhában, ócska rezsóján úgy lobbannak fel a lángok, mintha éppen gázkitörés lenne, sistereg a wok, pár perc és kész a vacsora. Itt eszem? Nem, inkább tékevéj, mutatom, de ezt ő is érti. Megtörli a kezét földszínű köpenyébe, csomagol, átgumiz, nejlonzacskóz, szomorkásan int búcsút, lehet, hogy jövő héten bezárnak. Az étterem mellett, a hosszú bazársoron az eladók többsége szundikál, egy-egy arra tévedő külföldivel is kedvetlenül alkusznak, tudják, hogy mostanában nagyot nem nyerhetnek, nem megy az üzlet, kénytelenek a szokásosnál is többet engedni az árból. A négy betű bejárta a világot. Egy csillagszerű, stramm, ellenálló vírus, módszeresen szedi áldozatait. Nem sokat, ám a tudat, hogy ez a kór közöttünk van, félelmet kelt az emberekben. Először januárban hallottam erről a Sheraton szálló báltermében, egy fogadáson társalogtunk brit diplomatákkal, talán éppen arról, hogy a Manchester nyeri-e a bajnokságot, vagy az Arsenal, amikor Robin Porter tanácsos, a rá jellemző visszafogott tényszerűséggel egyszer csak ezt mondta: van ez a dolog, ott Kantonban, ott mindenki erről beszél. Vírusos tüdőgyulladás. A fejünket rázzuk, áttérünk az iraki háború kitörésének esélyére. Ugyan már, feleltem, tudod, milyen messze van ide Kanton? Kétezer kilométer. Vagy majdnem kétezer. Valamikor még 2002 novemberében a dél-kínai Guangdong tartománybeli, általunk ismeretlen Foshan városában bukkan fel először ez a különös betegség, amelyet később SARS néven ismertünk meg. Kínában sokféle vírust ismernek, talán nem is csoda, ha az első esetek nem keltettek különösebb érdeklődést. Decemberben hasonló tünetekkel két beteget kezelnek Höjuan városban. Miután azonban nem sikerül javulást elérni állapotukban, két másik kórházba szállítják őket. Itt nyolc orvos és nővér azonnal elkapja a betegséget. Itt már beszédtéma a betegség, az emberek gyógyszereket vásárolnak. A helyi újság kategorikusan cáfolja, hogy rejtélyes kór ütötte volna fel a fejét a városban. Januárban a tartományi egészségügyi szervek bejelentik, hogy "egy nem hagyományos, de kezelhető tüdőgyulladásról van szó". Februárban Hongkongban egy nyolcéves kislány hal meg állítólag madárinfluenzában, miután visszatért Fujian tartományból. Édesapja tíz nappal később ugyancsak meghal. Egy Kantonban élő orvos Hongkongba utazik, és megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba. Másnap egy ötvenéves amerikai üzletember hal meg Hongkongban, nem sokkal azt követően, hogy visszatér Hanoiból. Márciusban Hongkongban húsz kórházi alkalmazott betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik a fertőzött városok listájára. A többi nagyjából ismert. Április 20-ig titkolóztak. Kik? Nem tudni pontosan. Tévedtek? Elképzelhető. Vagy azt gondolták, hogy ez csak egy a sokféle kínai influenza közül, amit előbb-utóbb sikerül lokalizálni? Ez is lehet. Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy titkolóztak? Mert "a kínaiak mindig titkolóznak". Lehet. De éppen Indiában dolgoztam, 1984-ben, amikor az amerikai Union Carbide bhopali üzeméből kezdett szivárogni a mérges gáz: már az egész várost betakarta, a vállalat azonban tagadta, hogy köze lenne a szennyezéshez. Azok az anyák, akik nem sokkal később testi és szellemi fogyatékos gyerekeket szültek, a mai napig nem kaptak tisztességes kártérítést. 1996-ban a Bovine Spongiform Encephalopathy, más néven a kergemarhakór-botrány kirobbanásakor meg éppen Londonban tevékenykedtem: a brit kormány 2000-ben ismerte be a témáról kiadott jelentésének 267. pontjában, hogy egy vidéki állatorvos már 1986-ban tudott a jelenségről, de senki sem figyelt rá. Hongkongból közben már kétségbeesett hangok hallatszanak, ám senki sem rendel el utazási tilalmat. De hát Hongkong mindig ilyen volt, mondják. Ott hajlamosak a pánikra. 1997 óta, hogy a britek elhagyták, már minden mindegy nekik. Igen, pánik. Aztán a legfelső kínai vezetés cselekvésre szánja el magát. Hu, az új, mosolygós, de kemény elnök és pártfőtitkár úgy döntött, személyesen megy el Kantonba. Igyekszik lelket önteni az orvosokba. Ebből is lehetett tudni, hogy nagy a baj. Ekkor ez már mindenki előtt világos. Április 20-án kiderül, hogy a korábban közölt adatok hamisak. Több a beteg, mint hittük. Bukik az egészségügyi miniszter, a főváros polgármestere, számos vidéki pártember és kórházvezető. Ki kaphatja meg? Nem tudni. Tüsszentés? Köhögés? Egyesek szerint az arc érintése. Egy orvos azt állítja, hogy két méteren belül "átugrik". Mások szerint nem egy vírus van, hanem több. És van még egy másféle vírus is. Milyen? Nem tudjuk. Mi a teendő, ha valaki már megkapja? Nem tudni. És persze, a hírek terjednek. Mindenki lázat mér. Ha egy étteremben tüsszent valaki, a többiek összerezzennek. Hátha most kapták el. X. hallotta, hogy Z. látta, hogy két koporsót vittek ki a diplomáciai lakótelep kapuján. Egy órával később kiderül: félreértés volt, csak a nigériai konzul költözik. A sajtó, amelyik korábban hallgatott vagy cáfolt, most szinte csak ezzel foglalkozik. Orvosok, kutatók, mentők, betegek, gyógyultak, a betegek és gyógyultak rokonai nyilatkoznak. Mi a teendő? Még mindig csak találgatnak. Kézmosás. Arcmosás. Fertőtlenítés. Szabad levegő. Vitamin. Fehérrépa. Káposzta. Sok alvás. Tartsunk távolságot másoktól. Viseljünk maszkot. Ne viseljünk maszkot. Ha viselünk, csak tízrétegűt viseljünk. Nem, inkább tizenhat rétegűt. De akkor nem kapunk levegőt. Jó, legyen tíz. Igyál zöld teát. Milyen a karantén? Van telefon? És lélegeztetőgép? Nézd a CNN-t. Ne nézd a CNN-t. Nézd a BBC-t. Ne nézd a BBC-t. Van egy új immunerősítő, olyan az íze, mint a szar, de hatásos. Mari is főz egy literrel, de aztán mégis maradok az Unicumnál. Úgy érzem, segít. Ezen az áprilisi napon azonban minden megváltozott. A pánik elmúlt. Most már mindenki tudatában van a veszélynek, talán túlságosan is. A kínaiak félnek és óvatosak. A parkolóőr, a buszvezető, a kertész, a bolti eladó, a postás, a rendőr, akik egy hete még nem is hallottak a SARS-ról, már tudják, hogy együtt kell élniük vele, maszkot és kesztyűt viselnek, a benzinkutas kislány akkor tölti tele a tankomat, ha én is maszkot viselek, a lakóparkunk kapujában szemüveges és védőruhás fazonok lefújják az autó kerekét valamilyen oldattal, a vezető és az utasok kiszállnak kezet öblíteni egy klóros hordónál. Ha gyanút fognak, lázat mérnek. Ha az érték 38 körüli, már hívják a járványügyiseket, nincs vita, nincs ellenkezés, érkezik a különlegesen felszerelt mentőautó különleges védőruhát viselő mentősökkel, irány a különlegesen felszerelt kórház, egyágyas, jól szellőző kórtermek, jobb esetekben televízióval és telefonnal, gondoskodni kell arról, hogy a beteg mindent megkapjon, amire szüksége van, és arról is, hogy mindent, ami innen kijut, fertőtlenítsenek és sterilizáljanak, egyetlen hibás lépés vagy apró gondatlanság újabb áldozatokat követel. Mindezt a gyógyítási folyamatok közben kellett kitalálni, valahogy rá kellett jönni, valahogy meg kellett oldani, mert az első hetekben éppen az ápolók és az orvosok fertőződtek. Közben a tapasztalatokat feldolgozzák, összesítik, módosítják, csapatokat, osztagokat, egységeket szerveznek. Persze, nem mindenki kerül azonnal a különleges kórházba, sokszor a láz más betegségre utal, a kivizsgálás azonban minden esetben kötelező. De minden ápoló, minden orvos, mindenki, aki a "gyanús" beteggel érintkezik, védőmaszkot és védőszemüveget visel, minden eszközt, amit használnak, azonnal fertőtlenítenek és a fertőtlenítő helyiségeket is folyamatosan fertőtlenítik. A kórházi személyzet egy része nem is hagyhatja el a szigorúan ellenőrzött területet. Talán már nincs is kedvük hazamenni. Megszállottakká váltak. Ha egy lakóházban, iskolában vagy középületben akár egy gyanús esetet találnak, azonnal vesztegzárat rendelnek el, rendőrség veszi körül az épületet, szökni lehetetlen. De senki sem akar megszökni, mindenki tudatában van annak, hogy mekkora a kockázat. Az egyik pekingi egyetem kollégiumában négyezer hallgató töltött el két hetet, jellemző módon, e-mailen üzentek az őröknek, felesleges a felügyelet, vállalják a fogságot. A helyi önkormányzat még aznap megszervezte az ellátásukat, háromszori étkezés, nem tékevéj, hanem tékin, ez napi tizenkétezer étel, mosószerek, törülközők, fogkrémek, a kiszállított edények szállítása különleges járműveken, amelyeken különleges védőruhába öltöztetett személyzet utazik. A diákokat naponta két önkéntes orvos és nővér látogatta meg, lázat mértek, figyelték, nincs-e újabb megbetegedés. Az egyetemisták mosnak, vasalnak, mosogatnak. Az épület tetején táblákon üzenik a hozzátartozóiknak, ne aggódjanak értük. Nincs utazás, nincs mozi, nincs színház, nincs iskola, nincs egyetem, nincs szórakozás, nincs a nagy, pekingi sétafika és nézelődés, nincs utazási kedv, elmaradnak a tavaszi családlátogatások is. A fodrásznő hajvágás közben percenként kezet mos, munkatársa megállás nélkül permetez. A széles sugárúton, ahol néhány hete még szenvtelen arccal tolakodtak egymás elé, most fiatal lányok görkorcsolyáznak. Az utcai zöldséges most klórral mossa az áruját, gumikesztyűt visel, a repülőtéren műszerrel ellenőrzik az utasok testhőmérsékletét, kimegyek egy ingyen lázmérésre, tréfálkozom Marival, de ő most nem értékeli a humoromat. Az élelmiszerboltból, ahol korábban is ötpercenként felmostak, most kiszédülök a klórszagtól. Rémhírek. Kínát elszigetelik a világtól. Mindnyájan meghalunk. A Finnair már lemondta a járatokat. Frankfurtban az utasokat két hétre vesztegzár alá helyezik. Sört adnak a karanténban? Ezt kérdezi egy jókedvű kollégám. Ő speciel a búzasört kedveli, de végül is mindegy. Aztán kiderül, hogy a Finnair nem mondta le a járatokat, Európában sincs karantén. Lányaim aggódó sorokat küldenek a postafiókomra, igyekszem nyugtatni őket, de hát a világban naponta minden híradás azzal kezdődik: "a gyilkos kór újra lecsap". Ismerősök kérdezik komolyan: éltek még? Küldök is haza egy fényképet, jókedvűen mosolygok nekik a pekingi utcán. Válaszolnak: kicsit korpulens lettél, papa. A követségi ügyeleti telefonon Budapestről izgatott anyuka keresi Kantonban tanuló fiát, azonnal, mondja nekem, azonnal küldjük haza a gyerekét, igyekszünk mindenkivel tartani a kapcsolatot, mondom neki, még aznap felhívom a fiatalembert, az egyetem ugyan zárlat alatt van, de jól érzi magát, éppen most kötött szorosabb ismeretséget egy dél-koreai kislánnyal, naponta mérik egymás lázát, esze ágában sincs hazamenni, ellenben megtehetném, hogy megnyugtatom aggódó édesanyját. Mari hazautazik, nem a kór miatt, lányaim kérésére amúgy is ment volna. Nehezen válunk el egymástól, de amikor látom felszállni a gépet, mintha meg is könnyebbülnék. Tíz óra múlva Európában lesz. A kínai filmtudományi főiskola professzora, Li meglepődik, hogy felkeresem. Hosszan beszélgetünk, szereti a magyar filmeket, Jancsótól Gárdos Péterig mindenkit ismer, teával kínál, aztán együtt is vacsorázunk, utána sem sietünk haza, gyalog megyünk végig a kihalt Wangfujing utcán. Most van idő mindenre. Orvosok, mentősök, nővérek napokat dolgoznak alvás nélkül, a veszély közvetlen közelében. Sokan el is kapják a betegséget, de hát a gyógyítás közben okosodnak ők is, most alakulnak csak azok a módszerek, amelyekkel biztosan óvhatják magukat. Peking külvárosában hétezer ember nyolc nap alatt épített fel egy kórházat, gyakorlatilag a semmiből, felszerelése a legkorszerűbb, a személyzet már az építkezés alatt a helyszínen ismerkedett a körülményekkel. Most nincs idő. Minden gyanús beteget kikérdeznek, kivel beszélt, kivel találkozott a megelőző napokban, azokat is megkeresik, sőt azokat is megkeresik, akikkel azok találkoztak. Brigádok keresik fel a lakásokat, hogy tanácsokat adjanak, a gyakorlatban mutassák meg, hogyan kell fertőtleníteni, nem, most már makacsul és elszántan néznek szembe a helyzettel. Fiatal impresszárióval ebédelek, ő kezdeményezi, hogy találkozzunk, harmincéves, igazi européer, az étterem előtt Volvóban sofőr várja, szerinte Kína új ország lesz, állítja, ha leküzdi ezt a kórt. A vezetők most komolyan veszik a nyitottságot, ami életeket menthet, a reformokat, amelyeket nem lehet elég gyorsan végrehajtani. Unja már ezt a vesztegzár-légkört, nem szívesen ül otthon egész nap, elutazni sincs kedve. Aztán egyszercsak felderül az arca

            -Jövő héten jön az új kocsim - mondja. - Leszaladunk a tengerhez, ha van kedved.

            A lakóparkunkban röpcédulákat osztanak, mindenki naponta mérje a lázát, két nővér járja a házakat és gyűjti az adatokat. Kérik, ne keressük egymás társaságát, rövid időt töltsünk együtt, a kutyák is viseljenek maszkot. Egy este csengetnek, szomszédom, a svéd diplomata, Rasper áll az ajtóban. Lesz nála este egy kis összejövetel, mi lenne, ha én is átugranék, kortyolunk egy kis vodkát.

              Porterrel a brit nagykövetségen beszélgetek. 2003 május 14-én, délelőtt.

              -Leküzdik – mondja. Feláll, az ablakhoz sétál, kinéz a néptelen utcára. - Júliusra vége lesz. Makacs kis kínaiak. De most szerencséjük volt. De legközelebb?

            Két nappal később kényelmesen dőlök hátra a Finnair repülőgépének fedélzetén. Kinézek az ablakon, a vakító napfényben a betonon egykedvű, maszkos rakodók helyezik el a csomagokat a konténerekbe, egy maszkot viselő munkás az üzemanyagtöltő csövet szereli le a szárnyról. Elhúzzák az utashidat, becsukják az ajtókat, Ladies and Gentlemen, welcome on Finnair flight to Helsinki, the flying time will be eight hours. A légiutaskísérő már hozza is a tálcán a pezsgőt, jólesik megérinteni a hideg poharat, várom, hogy mikor tölt el a felszabadult öröm, hogy utazom haza. Ám sokkal inkább úgy érzem magam, mint aki elmenekül, és hátrahagyja azokat, akikkel eddig együtt harcolt. Aztán, amikor a gép eléri az utazási magasságot, betakarózom, megigazítom fejem alatt a kispárnát. Kínában déli egy óra, Budapesten reggel hét.

Estére otthon leszek.

 

Életem 50.: XXX. Ikrek születtek

Londonban történt. A fehér házaspár nem adta fel: sokévi próbálkozás után a mesterséges megtermékenyítést választotta. Valahol valaki valamit azonban elcserélhetett,  mert az asszonynak fekete ikrei születtek. A szülők első dolga volt a nyilvánossággal közölni: az csak természetes, hogy felnevelik a gyerekeket. Nem a pereskedés járt az eszükben, nem ijedtek meg az előítéletektől és a várhatóan kellemetlen helyzetek sorozatától, ők arra gondoltak, hogy amit szerettek volna, az most teljesült. 

Életem 50.:XXI. Kisgazdák Londonban

Kisgazdapárti képviselő-küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam a Leszállási Kártyákat, kértem, töltsék ki a rovatokat.

          -Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

          -Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.

          -Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.

          Némi csend következett, amit beleegyezés követett.

          A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

          -Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

          -Az a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.

          -Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik  képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

          -Tanulmányozzuk a brit parlament munkáját, az jó?

          -Az jó – adtam meg magam.

          -Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alacsony termetű, fiatal képviselő. – Sex. Ide mit írjunk?

          Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

          -Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

          -De ehhez meg mi közük?  – háborodott fel a delegáció vezetője.

          -Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.

          -Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – De azt egyeztessük,  hogy csak az otthoni kötelezőt vagy a szabadon választottat is? 

          Jót nevettek.

          -Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, azután indultunk együtt, további kalandok felé.

Életem 50.: XX.Bokros Lajos Londonban

Sokak szerint a brit repülőtereken és a kikötőkben dolgozó Bevándorlási Tisztviselők (Immigration Officer) a legellenszenvesebb és legmerevebb hivatalnokok az országban. Tény, hogy hatalmuk korlátlan és megfellebbezhetetlen. Ha ők azt állítják, hogy az utas nem léphet be az országba, akkor ezt semmiféle nagykövetségi érvelés vagy könyörgés meg nem változtathatja. Londoni éveim során sok alkalommal tapasztalhattam, hogy ezek az emberek igen képzettek, majdnem tökéletes biztonsággal szűrik ki azokat az érkező utasokat, akik csakugyan különböző hátsó szándékokkal érkeznek, néha viszont hajlamosak arra is, hogy humorosan fogják fel munkájukat.

            Egy alkalommal a nagykövet engem küldött ki a repülőtérre, hogy fogadjam a miniszteri beosztásából éppen felmentett Bokros Lajost, akit egy előadásra hívtak meg a híres londoni King’s College-ba, ami nagy megtiszteltetésnek számított.

Diplomáciai igazolványommal a repülőgép ajtajában fogadtam az érkezőket, onnan kísértem át őket a hatalmas repülőtér tekervényes folyosóin a rettegett Bevándorlási Tisztviselők pultjaihoz. Amikor Bokros került sorra, a Tisztviselő, egy középkorú, karvalyorrú férfi alaposan, sőt, némi gyanakvással böngészte át az útlevelet és az úgynevezett Leszállókártyát, aminek számtalan rovatát mindig pontosan kellett kitölteni. 

-Nem írta be a munkahelyét – jegyezte meg a férfi. Tudtam, hogy ez végzetes lehet és éppen megszólalni készültem, Bokros azonban megelőzött.

          -Munkanélküli vagyok – felelte angolul.

          A karvalyorrú rám pillantott.

          -Így, sajnos, nem engedhetem be az országba…- mondta. Rám nézett, nyilván nem értette, hogy miért fogad egy nagykövetségi diplomata egy munkanélkülit. Ez nyilván enyhítő körülménynek számított, mert megkérdezte.

          -Mi volt a korábbi munkahelye?

          -Miniszter voltam – mondta Bokros szemrebbenés nélkül.

          -Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a tisztviselő. – Éspedig milyen miniszter?

          -Pénzügyminiszter. De lemondtam.

          -Gratulálok, uram – csapta bele az útlevélbe jókedvűen a “Beléphet” bélyegzőt a férfi. – Érezze jól magát Nagy-Britanniában.

          Aztán Bokrosra nézett és bátorítóan kacsintott egyet.