Hruscsov, Kádár, Onódy - egy regény szinopszisa

1964. október 30-án letartóztatták  Onódy Lajost, az egyik legnevesebb magyar vállalati vezetőt, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatóját  „társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények” miatt, ami gyakorlatilag lopást vagy sikkasztást jelentett.   A nyomozás szerint   Onódy és társai éveken keresztül "csaltak, sikkasztottak, károsították a kezelésükre bízott társadalmi tulajdont, s bűnszövetségben elkövetett cselekményeikkel súlyos kárt okoztak a népgazdaságnak".  Ő volt az, aki orgiákat szervezett a magyar felső vezetés tagjainak és erről széles körben pletykáltak nem csak Budapesten, de az akkori szóhasználat szerint „nyugaton” is.

Onódy 1949-ben kapott megbízást Vas Zoltán akkori budapesti polgármestertől, hogy szervezze meg a főváros ellátását. Nagy és elegáns vevőkörre egyelőre nem számíthatott, ezért arra gondolt, hogy fejleszti a nagy építkezéseken  dolgozó munkások ellátását. Megszerezte a színházakban, a vállalatoknál és a sportpályákon működő büféket, újdonságként vezette be a mozgó büfékocsikat az ünnepségeken és a felvonulásokon, valamint a népszerű kirándulóhelyeken, ahol korábban semmiféle ellátás nem volt. Maga is meglepődött azon, hogy ezek a kis költséggel létesített egyszerű  büfék milyen jelentős bevételt hoztak. Ez azonban csak az első lépés volt Onódy számára, ám már akkor sejtette, hogy merre kell elindulnia. Ugyancsak az ő javaslatára néhány évvel később Éttermi és Büfé Vállalattá alakultak át, és közvetlenül a Belkereskedelmi Minisztérium alá helyezték. A sikerek után Onódy még többre vágyott, és úgy érezte, hogy alkalmas nagyobb vállalkozás irányítására is. A belkereskedelmi minisztérium vezetőit rábeszélte, hogy bízzák rá az olyan ismert és jelentős bevételt jelentő szórakozóhelyeket, mint a Kis Royal, a Budapest Táncpalota, az Abbázia, a Gresham, az Emke, a Savoy, a Váci utcai Anna Presszó, a Budapest Eszpresszó, a budai Rózsakert, az Apostolok étterem, a Baross kávéház, a Jereván és a margitszigeti Casino Étterem. Onódy ehhez nagyon értett. A rábeszéléshez. A meggyőzéshez. Olyan szenvedélyesen tudott érvelni, hogy mindig elfogadták a javaslatait. Akkoriban kezdtek azonban Budapestre járni külföldi üzletemberek, akiket esténként magyar partnereik szórakoztattak, és  ezek a táncos-zenés éttermek ilyen célra tökéletesen alkalmasak voltak. Tartott persze a hidegháború, de az üzletemberek szerettek szórakozni. Onódy látta külföldön a  krémkávét,  a jégkrémet és a lágyfagylaltot, hazajött, összehívta a munkatársait, elmagyarázta, mit kell tenniük. 

Ilyen átalakulás még nem volt Magyarországon.

És mindennek tetejébe megszületett a Mézes Mackó. Tárgyik Sándor, a hidegkonyha korábban osztályellenségként nyilvántartott zseniális szakembere találta ki ezt a nevet, ami első hallásra gyermetegnek tűnt, ám könnyen megjegyezhette mindenki. (Részlet a regényből)

A történet hátterében azonban ott volt a világpolitika: Hruscsovot,  a szovjet pártfőtitkárt éppen akkor mozdították el a hatalomból,  érkezett a keményvonalas Leonyid Brezsnyev, aki köztudottan nem rokonszenvezett sem Kádárral, sem a liberálisnak tartott magyar  vezetéssel. Kádár helyzete megkérdőjeleződött, környékén is teljes volt a bizonytalanság.  Balra-vagy-még-inkább-balra: mindig ez volt a kérdés. Megindult a helyezkedés és a találgatás.  Senki sem merte hangosan kimondani, de mindenki ezt kérdezte: ki következhet Kádár után?

Leginkább Biszku Béla akarta megszerezni a hatalmat: elszántan küzdött azért, hogy Kádár utóda lehessen.

A politika már ekkor is összefonódott a gazdasági vezetéssel, és egyik szféra sem tudott mit kezdeni azzal a különleges jelenséggel, amit Onódy Lajos testesített meg.  Kezdetben közétkeztetéssel megbízott vállalata folyamatosan terjeszkedett, már az ötvenes években valóságos nagyhatalom lett, befolyása pedig túlnőtt hivatali főnökein. A hatvanas évek elejére gyakorlatilag ő irányította a teljes magyar éttermi és szállodahálózatot, amelyikbe viszont szervesen beépült a hírszerzés és az elhárítás.

Onódy felsőbb utasításokra – és szovjet példára -  szerelmi találkozókat szervezett gödi nyaralójában pártvezetőknek, akikhez a kor kedvelt szinésznői és mulatókban dolgozó táncosnők is csatlakoztak, így szereztek  „felső” támogatást pályafutásukhoz.  A programokról kevesen tudtak, a részleteket mindig  telefonon egyeztették, a helyszíneket pedig civil rendőrök biztosították. Mindezeket figyelembe véve Onódy méltán érezhette védettnek magát, biztosra vette, hogy neki senki sem árthat.  

Magyarországon csak pletykák terjedtek a közpénzeken tartott  mulatozásokról szólt, amelyek az Onódy felügyelete alá tartozó fővárosi mulatóhelyeken, gödi nyaralójában és a zárt vadászházakban zajlottak, a nyugati sajtó azonban részleteket is megtudott:  „az új osztály nagyjai így pihenték ki a szocialista hétköznapok fáradalmait”, ahol az egyik fogásként  „meztelen lányokat szolgálnak fel óriási ezüst tálcákon”, s ahol ruletten desszert gyanánt „csokoládéval leöntött stewardesseket” lehetett nyerni.

A kor és az események nagy vesztese Bara Margit volt.

„Bara Margit sikeres karrierjét egy alaptalan és rosszindulatú rágalomhadjárat törte derékba, amely ellen a művésznő védekezni sem tudott, hiszen pletykákról volt szó, hivatalosan semmi sem hangzott el ellene, megvádolói sosem adták nevüket és arcukat a rágalmakhoz. Az ügy központi figurája Ónody Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat egykori igazgatója volt, aki ellen a rendőrség 1964-ben kezdett nyomozni csalás és sikkasztás miatt. A nyomozást újabb gyanúsítottakra terjesztették ki, s az eljárás kezdett politikai felhangokat kapni. Ónody ellen lényegében koncepciós per zajlott, ami ugyan nem volt teljesen alaptalan, ám a kirótt büntetés nem állt arányban a bűncselekmény súlyosságával. Hogy Ónodyt minél jobban befeketítsék a hazai és a nemzetközi közvélemény előtt, olyasmiket kezdtek híresztelni róla, hogy az irányítása alatt álló mulatóhelyeken vad tivornyák, fékevesztett orgiák zajlottak magas beosztású funkcionáriusok és a legszebb magyar művésznők közreműködésével. Utóbbiak közül Bara Margitról szóltak a legvadabb pletykák, melyek szerint meztelenül táncolt az asztalon, és csupasz testéről nyalogatták a csokoládét a meghívott vendégek. Sosem sikerült kideríteni, hogy ki és miért keverte bele pont Bara Margitot ebbe a szégyenletes ügybe, melynek vádlottját a művésznő még csak nem is ismerte. Valószínűnek mondható, hogy alighanem valamelyik nagy befolyással rendelkező irigye állhatott a pletykák hátterében, és az egész suttogó propaganda célja az volt, hogy az Ónody-ügyben eltereljék a figyelmet a valódi felelősökről. Az ügyről a médiában egészen a rendszerváltásig nem lehetett beszélni. A művészvilág – a színésznő visszaemlékezései szerint – nem állt Bara Margit mellé, aki mindinkább kiszorult a pályáról, és végül maga döntött úgy, hogy a méltatlan és megalázó körülmények között nem dolgozik tovább. A rendszerváltás után sem fogadott már el semmilyen felkérést.” (Wikipédia)

Both Béla, a Nemzeti akkori igazgatója felsőbb utasításra vezető szinésznőjét egyik napról a másikra letiltatta a színpadról. Onódy letartóztatásával ennek az ügynek az árnyékától is szabadulni akart a  korszak „kemény embere:  Biszku Béla. Brezsnyev akkor már megbékélt Kádárral, ám utódlásáért a színfalak mögött továbbra is kemény harc folyt.

Onódyt a koncepciós perben végül elitélték. Igazi bűne az volt hogy sokoldalú és tehetséges üzletember volt, ám túlságosan  közel merészkedett a politikához, amelyik – éppen ezért - nem fogadta be.  Ügyvédje útján hiába kereste régi kapcsolatait, a  telefonhívásokat senki sem fogadta.

Akkori szóval élve: „elengedték a kezét”…

A bajok azonban sokasodtak: Kádár helyzete ugyan megszilárdult, ám a gazdaságban komoly gondok voltak. Takarékossági rendszabályokat, szigorú létszám- és bérgazdálkodást vezettek be,  gyakorlatilag csökkentették a jövedelmeket, „adminisztrációs” leépítéseket vezettek be  az államigazgatásban, a vállalatoknál és minisztériumoknál. Sokan ezekben a bomlás első jeleit vélték felfedezni.

Onódy Lajos összesen négy év négy hónapot ült a szegedi Csillag Börtönben, többek között az Alföldi Bútorgyár öntő üzemrészébe vezényelték betanított munkára, a káros gázokat közvetlenül belélegezve ő szedte le a frissen ragasztott bútorlapokat, szeme és tüdeje alaposan károsodott, fogainak egy része kihullott, cukorbeteg lett, csontsoványra fogyott. Büntetése kétharmadának letöltése után 1969-ben szabadult. Emberi roncsként hagyta el a börtönt, kórházba került, 49 évesen nyugdíjazták. 1996 februárjában, 76 évesen hunyt el.

A regény 1964 szeptembere és 1965 tavasza között játszódik. Főszereplői: Hruscsov, Kádár, Biszku és Onódy.

*

Könyvem címében is utalok arra, hogy túllépek az Onódy-ügyön. Igyekeztem hiteles korrajzot adni, bemutatva a pártvezetés színfalai mögötti kegyetlen hatalmi harcot. 

Zavar a PISA körül

Nagy zavart keltett a világban az úgynevezett ’PISA”-teszt (Programme for International Student Assessment, azaz „a nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja).  Talán túlságosan is nagyot. A természettudományos, matematikai és olvasás-szövegértési kompetenciákat vizsgáló legutóbbi PISA-teszten katasztrofálisan szerepeltek a magyar gyerekek: az előző felmérés óta nálunk romlott legtöbbet a gyerekek teljesítménye az EU-tagországok közül. De alapos önvizsgálatok vannak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, sőt, még az előkelő, harmadik helyen végzett finnek körében is.

         Nálunk, Magyarországon pontosan tudjuk, hogy komoly gondok vannak az oktatással, nem tudunk előrelépni a nyelvoktatásban, a kormányzat többnyire a testneveléssel meg a lovaglás, mint kötelező tantárgy bevezetésével foglalkozik. Emlékezeteim szerint középiskolai tanárnak lenni a hatvanas-hetvenes években tekintélyes foglalkozás volt, nem fizették őket túl, de elhivatottan törődtek a gyerekekkel, noha a gondok már akkor is egyértelműek voltak. Sok volt az óra, sok volt a tanagyag, a középiskolában sok felesleges ostobaságot tanítottak nekünk, ám mindenkinek forró krumpli volt, nemigen mertek a gyökerekhez hozzányúlni. Én magam általános iskolai tanulmányaimat Indiában végeztem, ott már akkor inspiráltak bennünket önálló vélemény kialakítására, esszék írására és felolvasására. Lányaim londoni anglikán középiskolájában pedig már a kilencvenes években csoportos készségfejlesztési gyakorlatok folytak.

         De hát annyi más példát tudnánk mondani a tantervek folyamatos alakítására, a tanárok rendszeres képzésére és tisztességes fizetésére, az elmúlt években pedig szemlátomást éleződött a klasszikus elvek és a reformerek vitája, a praktikus tudásra nevelés helyett előjöttek  politikai hátterű demagóg szólamok, a „nemzeti nevelés”, a „magyarnak nevelés”, amelyek mögött nehéz volt igazi tartalmat felfedezni. Komoly tanulság, bár nem könnyű érteni, hogy egy ilyen világversenyen előkelő helyen szingapúri, vietnami és sangháji és észt iskolák tanulói végeznek. Sok magyarázatot olvastunk az elmúlt napokban, sokan megkérdőjelezik, hogy lehet-e egyáltalán összemérni a diákok képességeit és ha igen, akkor milyen következtetéseket lehet ebből levonni, ha egyáltalán.

         Nálunk szokás szerint hirtelen fontos lett a téma a politika számára, hiszen mi nem szeretünk lemaradni nemzetközi összehasonlításokban, ám az is kiderült, hogy komoly, értelmes nyilatkozatokat  ebben az eddig elhanyagolt témában nem tudtak tenni. Az eredmények ismeretében  az ellenzéki pártok Balog Zoltán oktatásért felelős emberi erőforrás miniszter lemondását követelték, az ezt célzó újságírói felvetésre a legutóbbi kormányinfón Lázár János úgy reagált: nem érti, miért kellene lemondania a miniszternek, hiszen nem ő töltötte ki a teszteket.  Jól elviccelte. Balog felelőssége abban van, hogy nem készítettek el egy krisztálytista oktatási stratégiát, és valójában őt ez az egész PISA-dolog meg a nemzetközi összehasonlítás nem is érdekli. Palkovics László oktatási államtitkár is csak mentegetőzött, szerinte  a 2015-ös felmérésben még nem érvényesült a két évvel korábban bevezetett nemzeti alaptanterv hatása, a természettudományos mérésnél pedig olyan feladatot kellett megoldani, amit nincs benne  a magyar tananyagban.

És még egy személyes emlék. 2010-ben Hoffmann Rózsa államtitkár felhívott Helsinkiben, ahol ügyvivőként dolgoztam, hogy egy delegációval szívesen kijönne Finnországba tanulmányútra. A részletekre, mondta, majd visszatérünk.

De valahogy a dolog nem sikerült. Minden maradt a régiben. 

Eltűnt milliárdok

Nem egészen értem, hogy hogyan megy ez. A vizes (nem szeretem ezt a szót, de úgy fest, megkerülhetetlen) világbajnokság költségvetése eredetileg 28 milliárd forint volt, most már állítólag 90 milliárd körül jár és hol van még a vége? De ugyanez történik egy vasútvonal fejlesztésénél,  a  hajmeresztő fordulatokban gazdag Budapest-Esztergom vasútvonal építésénél, a Kelenföldi és a Ferencvárosi pályaudvar átalakításánál és minden nap hallani ilyen híreket, különösen az Árpád-híd felől, miszerint egy előzetes költségvetés nem öt-tíz százalékkal emelkedik, ami még elfogadható lenne, hanem két-háromszorosára, ami alapvetően aláássa a kormányzati gazdálkodásba vetett bizalmat.

         Mi ennek az oka? Az első ok az lehet, hogy eleve rosszul számolják ki a várható költségeket azok az emberek, akiknek az lenne a dolguk, hogy többé-kevésbé pontosan kiszámolják, hogy mennyi pénzt szánnak egy ilyen vállalkozásra. Ha ők hibásan számolnak, akkor ezért valamiféle felelősség csak terhelni őket, hiszen egy olyan országban, ahol – a kormányzat szerint – szigorúan betartandó költségvetés van, nem lehet játszani a milliárdokkal. A másik lehetőség, hogy eleve alábecsülik a várható költségeket, mert tudják, hogy úgysem tartja be senki a kereteket, akkor meg minek a sok bajlódás, majd menet közben módosítanak. És módosítanak is. Ha már egy vállalkozó megkapta a megbízást, bizony körülményes visszavonni tőle és átadni valaki másnak, akkor kezdődik a végeláthatatlan pereskedés, ami rendszerint tovább növeli a költségeket. Aztán az is lehet, hogy a vállalkozó szándékosan alacsonyabb áron vállalja a munkát, majd menetközben különböző ürügyekkel emeli a költségeket, és ezzel praktikusan hülyét csinál megbízójából, a magyar kormányból.

         Úgy fest, valami ilyesmi gyakorlat alakult ki Magyarországon, nem számítanak a határidők, nem számít a pénz, manapság már magyarázkodni sem kell, nem magyarázkodik a kormány, nem magyarázkodik a MÁV, az útépítési mizériáknál néha próbálkoznak hamis ígérgetésekkel, aztán ezeket mindenki elfelejti, jönnek az újabb ügyek, aztán azokat is elfelejtjük.

         Még gondolni rossz arra, hogy a megpályázott budapesti olimpia pénzügyei hogyan alakulnak majd. Már most létrejött valamiféle, de ugyancsak kormányközeli bizottság, amelyik felügyelné a körülbelül – még kimondani is szörnyű – 2000 milliárd forint elköltését, de hát az efféle kormányközi bizottságok működését Magyarországon általában cinikus mosoly követi. Csak megjegyzem, hogy a Pricewaterhouse Coopers megvalósíthatósági tanulmánya szerint az olimpia látszólag mindig nagy elismerést hoz az országnak, azonban ezek az elismerések múlandóak, a terhek és adósságok viszont maradnak. Ráadásul az olimpiák költségvetése rendre elszáll, a végösszeg gyakran köszönőviszonyban sincs a tervezett kerettel. Athénban a kivitelezés elcsúszása miatt borult a büdzsé, de Londonban sem sikerült tartani az eredeti számokat. A görög gazdaság rá is ment. Az olimpiák szervezésekor a költségek végeredménye átlagosan majdnem másfélszerese annak, amivel eredetileg számolnak – derül ki az oxfordi egyetem kutatóinak 2012-es tanulmányából. E szerint 1960 óta még soha, sehol sem tartották a büdzsét. Ez esetleg megérheti egy gazdag országnak.

Mi is azok vagyunk – de csak Orbán álmaiban…

Amikor felléptünk az Operában

Életemben nem ismertem olyan lelkes  zenerajongót, mint Körner Tamás. Fiatal korunkban évekig egy irodában dolgoztunk,  sokat beszélgettünk koncertekről, operáról, lemezfelvételekről. Aztán egyszercsak előállt azzal az ötlettel, hogy vállaljunk néma-statisztálást az operában, ismer valakit, aki elintézi. El is intézte, egy héttel később már kaptunk is szerepet. Este hatra mentünk, a főstatiszta kiosztotta a szerepeket, nagyjából vázolta, hogy mit mikor és hogyan csináljunk, a kelléktárból öltöztünk, többé-kevésbé testhezálló jelmezeket kerestünk. A főstatiszta aztán még egyszer végignézett rajtunk és mehettünk is a színpadra. Voltak kedves szerepeink: pekingi nép a Turandotban,  Moszkva népe a Szent Szűz kolostorban, katona az Aidában, vendég Valery Violetta szalonjában, Tamás pedig egyszer hóhérsegéd lehetett a Hunyadi Lászlóban és ezzel elérkezett színpadi szereplésének csúcspontjára.  Nagy élmény volt. Előadás végén kiosztották a gázsit, esténként harminc forintot kaptunk.  Az Opera művészbejárójánál sikongó lányok kértek tőlük autogrammot, aztán Tamást a lelkes nézők a vállukon vitték a Kodály köröndig.

            Ezért érdemes szeretni az operát.

Első idei ajándékom Mikulásra lányomtól, csupa mézeskalács

A Rogán-történet: így kezdődött 2011-ben

Mint olvasom, nyílt pályázaton egy kft. nyerte el a budapesti V. kerület könyvelésének és ügyvitelének adminisztrációját. A cég azt vállalta, hogy a kerület működése során létrejövő iratokat különböző színű tartókba rendezi, a megfelelő polcokon elhelyezi, valamint gondoskodik azok későbbi pormentesítéséről.  Én is dolgoztam hivatalban, az ilyen munkákat Erzsi néni és Pali bácsi csinálták, vagy  középiskolásokat vettünk fel nyári munkára. A győztes vállalkozót  Rogán és Társának hívják, de ez biztosan nem befolyásolta a döntést.

Egy kis diplomácia

Üzletember-delegáció Pekingben

A miniszterelnökök manapság szeretik, ha üzletember-delegáció kíséri őket, mert úgy gondolják, hogy ez komolyságot kölcsönöz az utazásuknak. Az üzletemberek azonban nem azért utaznak, hogy üzletet kössenek külföldi partnereikkel, hanem azért, hogy kedvenc magyar politikusuk társaságában lehessenek, a szállodában együtt reggelizzenek, esténként összejöjjenek egy kis ivászatra, aminek költségeit természetesen ők fedezték. Miközben a miniszterelnök és kísérete járt programról-programra, az üzletemberek többsége a szálloda uszodájának partján napozott, otthoni munkatársaikkal folytatott hosszú telefonbeszélgetéseket, vagy olcsó, hamis ingekre, órákra és nyakkendőkre vadászott, délután pedig a szálloda előcsarnokában várták, hogy véletlenül összefuthassanak a magyar miniszterelnökkel. Amikor aztán a magyar miniszterelnök megérkezett, össze is futottak.

         -Eredményes napotok volt? – kérdezte hamis érdeklődéssel a miniszterelnök.

         -Maximálisan – hazudták  szemrebbenés nélkül az üzletemberek.

         -Helyes – bólogatott a miniszterelnök. – Erősítenünk kell a gazdasági kapcsolatokat.

         -Azon vagyunk – hazudták az üzletemberek. 

         -Nekem is eredményes napom volt – hazudta a  miniszterelnök. – Jó politikai kapcsolatok nélkül nincsenek jó gazdasági kapcsolatok.

         Bizony, nincsenek. 

Stratégiailag fontos ügyek

Bizonyos szavak divatba jöttek, amelyeket  a diplomaták szívesen használnak, pedig nincs mögöttük igazi tartalom. Egyik ilyen kifejezés a geopolitikailag fontos, amit gyakorlatilag minden országra és térségre elmondhatunk. A finneknek Izland is geopolitikailag fontos, Azerbajdzsánnak Türkmenisztán, Kínának Mongólia. Akkor szeretjük használni, ha semmi más nem jut eszünkbe. Ehhez hasonló a stratégiai kérdés, ami szinte valamennyi külügyi iratban előfordul, és alig-alig van olyan diplomáciai párbeszéd, amelyikben néhányszor ne fordulna elő. 

         -Mi a véleménye az Európai Unió bővítéséről?

         -Ez stratégiai kérdés.

         -És a japán atomerőművek bezárásáról?

         -Ez energiastratégiai kérdés.

         -És mit gondol  a nyári uborka-őrületről?

         -Az agrárágazat stratégiai kérdés. Nem is lehet vitás.

         És elégedetten bólogatunk.

         Hasonló kifejezés a nagyságrendileg és a homloktér.

         -Hogy áll a magyar export? – kérdezte a nagykövettől a külügyi államtitkár, pedig tudja, hogy rosszul állunk.

         -Vannak gondjaink, de nagyságrendileg rendben vagyunk – felelte a nagykövet, pedig tudja, hogy nem vagyunk rendben.

         -És mi áll a homloktérben? – érdeklődik tovább az államtitkár.

         -A technológiailag igényes ágazatok – feleli a nagykövet, mert tudja, hogy most ezt kell mondani

         -Helyes – bólint az államtitkár, mert mást nem mondhat.

Kulináriai reformjaim

Mindigis szerettem és tudtam is főzni, soha nem vettem szakácskönyvet a kezembe. Aztán megtörtént a forradalom, rájöttem, hogy lehet hinni azoknak, akiknek ez a hivatásuk, hogy van valaki, aki jobban tud mindent, mint én. Mindent, amit a tanácsai alapján csináltam, jól sikerült. Arra is rájöttem hogy lehet osztozni a sikeren.

Találkozásom Indira Gandhival

Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát  jellemezte.  Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van?

Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.

Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is.  Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt, Mari gyakran vitt neki magyar ételeket. 

A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozókat. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador   mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix  már a pályán melegített.

-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi – felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. –  Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?

-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Próbáld hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.

Erre én hallgattam, mint rendesen.

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van – feleltem. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort. 

Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.

Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.

-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között.  Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.

Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. 

Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje. 

Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.

“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

Igazán nem hivalkodás, de ezt a cikket még szeptemberben írtam a Népszavába...

Amerikai újságíró ismerőseimmel beszélgettem a napokban: mind ugyanazt mondák. Trump esélyes,   Európában pedig nem értik az amerikai politikát. Meg is magyarázták: ez az alak jobban hasonlít a klasszikus amerikai elnökre, mint elődei. Bush elbújdokolt, amikor megtudta, hogy megtámadták az Ikertornyokat, amúgyis jobban szerette Jim Beant, mint a feleségét, Clinton sok más játszadozásra használta az időt, kevés időt fordított a gazdaságra, amelyik – talán ezért – amúgy fellendült. Lehet, hogy bárdolatlan férfiú, de ez csak az európaiaknak fontos, akik megszokták a finomkodást, mert azt hiszik, hogy a politika, az egy értelmiségi foglalkozás. Őszinte, kimondja, amit gondol, legyen az akármekkora marhaság, azután visszavonja, mert akkor meg úgy gondolja. Végülis sok poitikus csinálja ezt, csak árnyaltabban. Imádja a médiát, és a média is imádja.

Kell valaki, aki véget vet az egyhangú Obama-korszaknak. Akármennyire lelkesedtünk is annak idején az első fekete elnökért, lássuk be, unalmas volt. Amerika a szórakoztatásról szól, a politika, a politikai naggyűlés is egyfajta show-műsor, talán ezért is választja annyi színész a politikát, úgy érzik, ez is egyfajta szerep, amit ügyesen el kell játszani. A harmadik tényező, ami növeli Trump esélyeit: maga Clinton. Unalmas, mint Obama, nem tud és nem szeret nyilvánosan beszélni, nem meggyőző, néha azért ő is mond butaságokat (mint mindenki, aki sokat beszél), látni rajta, hogy őt magát sem szórakoztatják az efféle események. Hillary nem sok mindent mondhat el magáról, ami igazán alkalmassá tenné elnöknek, túl azon, hogy  ismeri a Fehér Házat, továbbá sokak szerint „inkább ő, mint Trump”, ám ez a hangulat a választások másnapján már elmúlik és következnek a kemény hétköznapok.

         Trump demagóg, de tudja, hogy a demagóg érveléseken a legnehezebb fogást keresni. Abba, hogy erőssé teszi Amerikát, nem lehet belekötni és ez ellen nincsenek ellenérvek sem. Az, hogy harcol a bevándorlók ellen, ma tükrözi a természetes társadalmi hangulatot az Egyesült Államokban. Az a tény, hogy gazdasági birodalmat épített, amiben széleskörű szociális juttatásokat biztosít, kiemelt szerepet szán  a nőknek, óhatatlanul, de árnyalja a róla kialakult képet, miszerint egy durva és erőszakos fajankó.

Aztán itt van ez a dolog, ami Amerikában mindig nagyon megfog egy kampányt és ez ebben az esetben a volt külügyminiszter Hillary Clintonhoz is köthető: a háború és béke kérdése. Érdemes pár sot szenteli rá, mert az utóbbi időben kevesen írtak róla. Sokan azt gondolják Európában, hogy az óceán túloldalán nem számít a külpolitika, mert úgyis az történik, amit Washington szeretne. Ebben sok igazság van, és sajnos, sokszor az is történik. Kissinger erre mondta: „az amerikai külpolitika mindig megtalálja a legjobb megoldást, csak előtte minden rosszat kipróbál.”

És hát még sok minden előkerülhet. A kampány végnapjaiban szoktak felbukkanni feketén alkalmazott takarítónők, eddig titkolt egészségügyi gondok,  kisebb lopások áruházakban, be nem fizetett parkolójegyek, titokban jó állásokba helyezett jóbarátok. Lesznek még meglepetések.

Churchillről mesélik, hogy egyszer levelet küldött amerikai kollégájának, ám a tervezeteket sorra visszaküldte munkatársainak.

-Ne angolul írjátok – mondta végül mérgesen. – Azok ott nem ismerik ezt a nyelvet…

És igaza lehetett…

Orbán már nem ura a helyzetnek?

A jelek mindenesetre valami ilyesmire utalnak. Egy átlagos olvasó előtt is nyilvánvaló, hogy a bőnyi rendőrgyilkosság szakmai hiba vagy tévedés eredménye, most az mindegy, hogy a terrorelhárítókat (ha már vannak), miért nem értesítették, vagy ha értesítették, miért nem mentek ők, de a lényeg, hogy október 26. óta még senki sem mondott részleteket, és ami a nagyobb baj, hogy senki sem vállalt  felelősséget. Hiába is írnám, hogy más országokban ilyenkor lemond a belügyminiszter, de legalább egy rendőri vezető mondaná azt, hogy „én hibáztam”. De ha már senki sem mondja, és Pintér sem mond le, akkor miért nem jut Orbán Viktor eszébe, hogy megkérdezze, mégis, hogy is áll ez a dolog és miért nem beszélnek róla a nyilvánosságnak?

            És nem ez az egyetlen eset, amikor azt látom, hogy Orbán nem foglalkozik olyan dolgokkal, amit országvezetésnek hívnak. Nem érdekli mindaz, ami Rogán körül vagy a saját vejével történik, vagy, ami sokkal rosszabb,  úgy tesz, mintha nem érdekelné,  pedig sok minden történik körülöttük, ami nem fér bele a tisztességes kormányzásba.

Lehet, hogy éppen szétesett a baloldal, de ettől függetlenül  kormányoldalon most túl sok a hiba, túl sok az ügyetlenkedés, túl sok a szerencsétlen mondat  (nem idézem őket: Kósa és  Schmidt Mária ostoba kampánya, ráadásul a házelnöki hazudozás a miniszterelnök halaszthatatlan közfeladatáról), ezek pedig mindig a széthullás jelei. Mi van? Orbánról tudjuk, hogy okos fiú, tudjuk, hogy karizmatikus, ám éppen ezt a karizmatikus vonás szorult most háttérbe. Kiderült, hogy a kormányzat emberei sebezhetőek és ezt a sebezhetőséget nem tartják gondnak. Hazudnak? Hazudnak, igen, és semmi sem történik. A hatalom, a hatalom kezdi az embert büszkévé tenni, nem pedig a cselekvésvágy. De hát nem ő az első és nem is az utolsó. Brüsszelnek már megüzentük, amit meg akartunk üzenni, és gyakorlatilag semmi sem  történt és nem is fog, Brüsszelt különösebben nem érdekelte, hogy mit üzentünk, különösképpen azért, amit már többször megírtam, hogy ilyen, hogy „Brüsszel” nem létezik,  tehát most lehetne más dolgokkal foglalkozni.

Fontos a foci, persze, fontos a szotyizás a haverokkal a lelátón, de nem, ez nem egy kormányfői magatartás, és mégsem kellene otthagyni egy fontos munkanapot egy gyengécske fociselejtező miatt. Ennél sokkal fontosabb ügye Budapestnek a 3-as metro, két politikus üzenget egymásnak már a tragikomikum szélén, már senki sem érti pontosan, hogy ki kinek mit ígér, mindkét fél hivatkozik a miniszterelnökre, aki azonban ezzel sem foglalkozik, amellett zavaros helyzetek  vannak az államigazgatás átszervezésében is, egy államtitkár tízezres leépítésekről beszél, de közben az Országgyűlés előtt erről szó sem esik. Vajon hogy van ez?

            Aztán  a sport. Európa-bajnokság: „nagy siker”. Csakugyan? Mit értünk el?  Valójában semmit. Nagy volt az ünnep az olimpia után is egy ideig, mindenki mámorban úszott, amíg Orbán  egyszercsak ki nem mondta, hogy ez valamiért nem volt az igazi, a férfiak sehol sem voltak, erre jött egy gyors, értelmetlen átszervezés,  a szokásos kapkodás, majd Balogh Zoltán megoldja ezt is, aki eddig semmit sem oldott meg, csak úgy tett, mintha mindent megoldana.

            Az a benyomásom, hogy Orbánt igazából kimerítette a migráns-válságnak nevezett harc, amit az európai vezetéssel szemben  vívott, és a maguk által gerjesztett feszültség feltehetően felőrölte azokat az embereket is, akiknek  a tanácsaira valamikor még bizonyára hallgatott. Korábban többször írtam, hogy baj van a kommunikációval, hiszen szemlátomást olyan emberek foglalkoznak vele, akik összekeverik  a propagandát a tájékoztatással. A bajok azonban, ez most már látnivaló, mélyebben vannak. 

Ez kínaiul lesz

A kínaiaknak soha nem volt szükségük idegen nyelv tudására, valahogy mindig boldogultak nélküle, külföldön is. Amikor először jártam Amerikában, ottani ismerőseim mesélték, hogy a kínai közösség számos tagja nem is próbálkozik meg az angol nyelv elsajátításával, kínai újságot olvasnak, kínai televízióadót néznek. Pekingben a fiatalok már érzékelik, hiába beszéli másfél milliárd ember a kínai nyelvet, a nemzetközi elszigeteltséget csak úgy lehet feloldani, ha egyre többen tanulnak angolul, ám ez még mindig nem általános. A nagyvárosokban elterjedtek az angol utcanevek, feliratok, a közlekedéssel tehát nincs gond. Ott van azonban a gondolkodásbeli különbség, a már korábban is említett civilizációs szakadék. Amint máshol írom, a kínai  úgynevezett betűnyelv, és ennek komoly mentális hatásai is vannak. A struktúra távol áll az európai nyelvekétől. Az egyszótagos nyelvek osztályába tartozik, azaz nagyrészt egytagú változatlan, tehát nem hajlított, vagy ragozott hanem végződés nélküli szavakból áll. Minden szótagot négyféleképpen lehet hangsúlyozni egyenletesen magas, emelkedő, emelkedő-majd-eső, és eső szerint változik a jelentéssel. Ebből adódik, hogy az európai fül a kínai nyelvet éneklő nyelvnek hallja. Némely szótagnak 50-60 jelentése is lehet. A tárgyakat ábrázolásukkal jelölik, ilyen például a hegy, a ház, fa, nap, hold jele. Mindenki, aki csak a képek jelentését ismeri, úgyszólván a saját nyelvét olvashatja és értelmezheti azokat anélkül, hogy ismerné a nyelvet. A nyelvek szerkezeti különbségei miatt a kínai szövegek fordítása nagyon nehéz.       

  

A kínaiak emiatt is nehezebben gondolkodnak áttételekben, idegen nyelvre történő fordítások gyakran nevetségesek. Angolul tudóknak két fényképet is készítettem a Nagy Fal kötélvasútjának irányítófülkéjéről, hasonló borzalmányok olvashatók éttermek amúgy nagy gonddal megtervezett étlapjain, vagy különböző külföldieknek címzett ajánló- és reklámfeliratokon. Kedvenc vendéglőnk, a Home Away tulajdonosának felajánlottam, hogy ingyen megírom az angol étlapjukat, amit nagy örömmel fogadott is, és miután egy neves szálloda közelében működött, ezt követően forgalma is fellendült.

Lakóparkunk, a Capital Paradise munkatársai is igyekeztek: annak a buszjáratnak a vezetői, akik óránként szállították a többségében külföldi utasokat a belvárosba, nyelvtanfolyamra jártak és a végállomásokon gyűrött füzetekből szorgalmasan magolták a szavakat. Különösen kedvelték a Sorry  kifejezést, amit akkor is használtak, ha a busz elindult, vagy megállt, minden nap- és évszakban a Good Morning, boss köszöntést, rejtélyes okokból a Happy Christmas-t ami a „kellemes hétvége” helyett, valamint hétfőn reggel hangzott el.

Utcai bűvész

Peking egyik legforgalmasabb kereszteződésében, a buszok, gépkocsik, kerékpárosok nyüzsgő, sűrű, zajos forgatagában áll egy fiatal férfi. Amikor azt írom, hogy forgatag, az európai ésszel amúgysem fogható fel. 

A fiatal férfi vékony, fekete filcpapucsot, vörös öltönyt, vörös csokornyakkendőt visel. Színes tollpelyheket helyez papucsa orrára, majd onnan azokat végtelen ügyességgel a hajára libbenti. Nem figyel rá senki, ő sem néz sehová, csak összpontosít. A tollpelyhek hibátlanul célba érnek egymás után.

         Világszám. 

Terike biztosan szólt a Főnöknek

Néhány évvel ezelőtt komppal keltünk át Visegrádról Nagymarosra (micsoda nagyszabású, sokat sejtető kifejezés: átkelés – valójában néhány perces recsegés-ropogás a Dunán),  a komp egy meglehetősen elhasznált, fekete füstöt pöfögő, a szétesés határán úszó  motoroshajó, kötelekkel hozzá erősített uszály, két végében felhúzható rámpa éppencsak eléri a part szegélyét,  azon kell az autóknak le- és felgördülniük), a legénység két kemény tekintetű, borostás, unott arcú, nyilván korán életcélt tévesztett legény, szájukban cigaretta lóg,  szóval átkeltünk. A folyóparthoz vezető lejtőn sorjáztak a járművek, így magam is járművemmel, benne családtagjaimmal. Feleségem szállt ki, megszokott önfeláldozásával és feudális alávetettsége révén, hogy az értelmetlenül távolra épített, lépcsőn megközelíthető pénztárnál jegyet vegyen. Lehetne közelebb is a jegypénztár, vagy, mondjuk, lehetne jegyet venni a hajón – de nincs közelebb a jegypénztár, nem lehet jegyet venni a hajón. Valamiért. Így alakult ki. Lehet, hogy Terike, a jegypénztáros már szólt egyszer a Főnöknek, hogy kényelmesebb lenne az autósoknak, ha, mondjuk, a szakadó esőben nem kellene mászkálni az amúgyis síkos kövezeten, a Főnök azonban kedvesen bár, de határozottan arra intette Terikét,  hogy törődjön a maga dolgával, ne akarja átszervezni a hajóközlekedést a Dunán. Tehetséges nép a magyar, vitán felül, mint sokan állítják, ám konkrét helyzetekben meg ügyetlen. Hiába, a sokszáz éves külföldi elnyomás kiszívta az önbizalmunkat. Ilyenkor persze mindig arra gondolok, hogy a finnek is ötszáz évig éltek idegen elnyomás alatt, de hát mások példája bennünket nem vigasztal. Miután feleségem kiszállt, behúztam a kéziféket, sebességbe helyeztem a sebességváltókart és beszélgettem a hátsó ülésen ülő gyerekeimmel. Társadalmi beágyazottságomnak hála, személygépkocsim jó márkájú, műszaki állapotát folyamatosan magas szinten tartom, gyermekeim nevelésünk eredményeképpen türelmesek, okosak, még csak figyelmeztetni sem kell őket arra, hogy a sebességváltókart rugdosni ilyen helyzetben  nem szerencsés. Időnk van, mert mindig úgy tervezzük az utazást, hogy ne kelljen kapkodni, inkább várunk, mint sietünk, gyerekeink is sokat utaztak, tudják, hogy a sikeres utazás titka a pontos indulás. Az  életformám is így alakult. Szerencsés pasasnak számítok tehát Közép-Európában. De azt is tudom, hogy ez nem általános. Sokan nem ilyen szerencsések: ők veszik a használt autót, amivel már korábban is gondok voltak, de ezeket eltitkolták, pénzt kellett volna áldozni a karbantartásra, de mindig ez az a pénz, amit nem karbantartásra áldoznak, ez a sorstragédia első eleme, hogy azt gondoljuk valamiről, történetesen éppen a kézifékről, hogy nincs jelentősége, mindig sietni kell, mert mindig késésben vagyunk, „át kell kelni” a gyerekorvoshoz, el kell érni a kompot, a gyerekek azonban nem tudnak sietni, minél jobban siettetjük őket, annál kevésbé tudnak sietni, és minél inkább kellene sietni, annál kevésbé tudnak, a komp menetrendje és az orvos fogadóórája szigorú, és akkor elérkezik a pillanat, a sorstragédia visszafordíthatatlan pillanata, az apa, aki tudta, hogy az autója rozoga, sejtette, hogy a kézifék megbízhatatlan, mégiscsak kiszáll jegyet venni, mert a kikötő pénztárában dolgozó Terike hiába mondogatta a Főnöknek, hogy ez így nem jó, hogy az autóvezetőknek kell szaladgálniuk a pénztárhoz, meg lehetne ezt oldani okosabban is, a Főnök azonban barátságosan megveregette Terike hátát, hagyja csak másra a szervezést, Terike,  és sem Terikét, sem a Főnököt nem érheti sem rossz szó, sem megrovás, hiszen csak úgy cselekedtek, mint mi, mindnyájan, tehetséges nép vagyunk, de évek óta nézzük a bizonytalanul kikötő kompokat, a meredek lejtőn sorjázó autókat, a rossz burkolatú utakat, amelyek közvetve számos baleset okai, ám ezért a karbantartókat és a tervezőket nem érheti sem rossz szó, sem megrovás, hiszen magunk is ilyenek vagyunk,  egy budai utcasarkon egy autó két éve kidöntötte a balra kanyarodni tilos táblát, azóta mindnyájan balra is kanyarodunk, számos baleset is volt ott, az önkormányzatnál azt mondják, nem az ő dolguk, nem is tudják, pontosan, kinek a dolga, a rendőrség azt mondja, nem az ő dolga, ez a közterületfenntartó dolga, ott meg azt mondják, ha majd az önkormányzat szól, megnézik,  ott is van egy Terike, aki szólt a Főnöknek, de a Főnök legyintett, vannak ennél fontosabb dolgok, persze, mindig mindennél vannak fontosabb dolgok,  egy évvel ezelőtt egyszer még a képviselőmet is kerestem, de az irodájában csak egy tarka otthonkát viselő nénit találtam, aki keresztrejtvényt fejtett, a képviselő úr nagyon elfoglalt, mondta, nincs ideje ilyen apróságokkal foglalkozni, de mindenesetre felírta a nevemet és a telefonszámomat egy kockás füzetbe, hogy majd visszahívnak,  jó ez így is, vajon kinek vagy minek van ma olyan tekintélye, ami változtatást kényszerítene ki, persze, ezek nem nagy dolgok, látszólag a kézifék állapota sem nagy dolog, mindnyájan látjuk, hogy milyen sorsuk van a mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóhelyeknek, miközben már nem hiszünk a mozgáskorlátozottaknak kiadott engedélyeknek sem, egy televíziós műsorban bemutatták, hogyan lehet ilyenek viszonylag könnyen és olcsón vásárolni, az ember azt várná, hogy na, ebből aztán nagy botrány lesz, de nem lett botrány, semmi sem történik, hiába, a közállapotok, mondjuk, pedig a közállapotok mi magunk vagyunk, és most már mi magunk is elkoptunk ebben a harcban, hogy szóljunk a szabálytalankodóknak, a törvényszegőknek, de senkit sem érhet rossz szó vagy megrovás, és akkor egyszercsak elérkezik az apa életében a sorstragédia kiteljesedésének pillanata, még éppen időben érkeznek a komphoz, sietve kiszáll az autóból, hátrahagyva családját a rosszul, balesetveszélyesen épített lejáraton, biztosan számtalanszor cselekedett már így, és a kézifék, amíg bírta, tartotta az autót, de most, éppen most már nem bírta, és az apa, akinek szemefénye a három gyerek, az élete értelme, amiért szerény életében annyi áldozatot hozott,  lesz maga a gyilkosuk. Anya segíts, de már nincs segítség. Lett volna, de most már nincs. Nincs más felelős, nincsenek tanúk, nincs Terike, nincs Főnök, nincs senki. Marad a bíróság. Az ügyet, ugye, muszáj tárgyalni, mert, ugye, egy ügy ma Magyarországon, a mi igazságszolgáltatásunk rendszerében nem maradhat lezáratlan. Az apának nem jutott neves ügyvéd, ebben a dologban a neves ügyvédek nem találnak fantáziát. Tisztességes, pontos ügyvédje van, aki azonban nem tud szembemenni az igazságszolgáltatással. Meg kell úszni, valahogy.  És ott vannak a bizonyítékok. A kézifék, meg a kulcs. Hogy milyen állásban van. A tisztességes rendőrségi szakértő is mutatja, hogy hát bizony. Gondatlanság.  A komplejáratok azóta is veszélyesek, Terike időnként szól a Főnöknek, a Főnöknek azonban mindig van más dolga. Így van ez. 

Olimpia után, másnaposan

Először persze nagy volt az eufória, végülis olimpia csak négyévente van, minden szem a nemzeti lobogón, a riporterek hangja elcsuklik, a magyar persze sportnemzet (sokféle nemzet vagyunk, éppen  azok vagyunk, aminek lennünk kell, ami kell, Semjén Zsolt szerint például világnemzet), nagy volt a készülődés, miközben a realisták már felhívták a figyelmet arra, hogy számos sportágban gyengébbek vagyunk, mint a klasszikus időkben (torna, vizilabda, birkózás), nem untatom az olvasókat, nem ez a lényeg. Borkai Zsolt már előre számolt. Szóval voltak előjelek, de Magyarországon nem szeretnek figyelni az előjelekre. A lényeg megint az önámítás, a szereplési kényszer, amit most aztán a legmagasabb csúcsokra járatott a tervezett 2024-es budapesti olimpia reménye. A köztársasági elnök ebből az alkalomból bejárta Dél-Amerikát, hogy foglalkozzon ott élő magyarjaink lelkével, megjelent a játékok végére Viktor is, rosszkedvűen jött-ment zsebredugott kézzel, és már akkor benne volt a levegőben, hogy  valahogy az egész nem úgy sikerült, ahogyan tervezték. Az lett volna a jó, ha minden számot mi nyerünk. Most éppen az derült ki, amit minden férfi tudott: mindent a nők csinálnak jó, pontosabban mindent jobban csinálnának, ha hagynák őket.

         Szóval Orbán nem elégedett. Először minden alattvaló elégedett volt, az M1 riporterei a végsőkig számoltak, hogy a régióban, a szubrégióban, szóval leköröztünk mindenkit, különösen azok voltak lelkesek, akiknek az állása kötődik az elégedettséghez, aztán Orbán Viktor azt mondta, hogy ő bizony nem elégedett, és annyira nem elégedett, hogy jobb lesz, ha átszervezik a magyar sportképzést, mert megint nincs idő, megint késésben vagyunk, mint mindig. Persze, jó lenne egyszer összeszámolni (ami lehetetlen), hogy ebben az országban hány ember és milyen hatékonysággal foglalkozik sportszervezéssel,  hányan képezték ki magukat sportközvetítésekre, hányan és hogyan szóltak bele a felkészülésbe. Szóval Orbán Viktor egyszercsak azt mondta, hogy nem elégedett és akkor már azok, akik korábban olyan elégedettek voltak, kissé gondterheltek lettek és ilyenkor következik az átszervezés, ami a magyar közélet egyik legsebezhetőbb pontja. Először meg kellett volna vizsgálni, hogy csakugyan olyan nagy tragédia történt Rióban? Végtére is egy kis, közép-európai ország vagyunk, most ennyire futotta. Vagy volt valaki, aki figyelte a brit tapasztalatokat, azokat a pénzügyi és szervezeti változásokat, amelyeket ők hajtottak végre egy sikeres olimpiai szereplés érdekében?

      Igen, az  átszervezés. Rosszabb szó, mint a tatarozás.  Borkai Zsolt újraszámol. Magyarországon, ezt mindenki, aki dolgozott közhivatalban, tudja.  Így hullajtotta el a Fidesz 2010-ben a közlekedési és a környezetvédelmi tárcát, aminek az árát most is sokan (nem ők) fizetik. Átnevezések, táblacsere, szobabeosztás, telefonelosztás, kutatás elveszett akták után, aztán persze szép lassan minden működni kezd (ugyanúgy, mint korábban), csak éppen az az idő nem jön vissza, amit az átszervezésre fordítottak. De arra is van forgatókönyv: ha az átszervezés miatt csúsznak a programok, mindenki megkönnyebbül, az átszervezés varázsszó.

         Azt azonban senki se gondolja, hogy Magyarország egyik legkaotikusabb, legszerteágazóbb tevékenységével foglalkozó főhatóság lesz képes hatékony sportszervezésre. De nincs baj: mindig lesz mód átszervezésre és mindig lesznek, akik bólogatnak.

         

Futárút 1956

Athénban még minden rendben volt. A két futár, Solymosi elvtárs és Tanító elvtárs a nagykövetségi gépkocsival, egy diplomata kíséretében hajtott ki a Hellinikon repülőtérre, miközben vasmarokkal szorították a titkos iratokkal és a külképviseleteknek szánt dollárkötegekkel tömött fekete, szkáj futártáskát és pillantásukat le nem vették róla. Hivatásos futárok voltak, járták a világot. Tartásuk egyenes, tekintetük komor és felelősségteljes. Más ember örömét lelte volna abban, ha utazgathat a világban, ők azonban ezt munkának tekintették, nem pedig élvezetnek.

         -Mi újság Budapesten? – fordult hátra a kocsiban Solymosi elvtárs, a főfutár a mögötte ülő harmadtitkárhoz, aki a futárfogadó diplomata volt.

        -Minden a legnagyobb rendben, Solymosi elvtárs – biccentett készségesen a diplomata. Ő is tudta, hogy a futárokat szoros kapcsolat fűzi illetékes belügyi szervekhez, amelyeket diplomáciai körökben senki sem szokott ennél pontosabban megnevezni. Nem is nagyon kellett. A diplomatának ezért esze ágában sem volt elmesélni, hogy egész éjszaka a Deutsche Welle adását hallgatta, onnan értesült arról, hogy Magyarország számos egyetemén diáktüntetések robbantak ki.

         -Helyes – felelte Solymosi elvtárs. Rutinmozdulattal megérintette zakója alatt lapuló kézilőfegyverét. Ő volt a testesebb, fiatalkorában atletizált. A szabályok szerint az éjszakát is közös szobában töltötték. Az éberség, ugye, mindennél fontosabb. Megérkeztek a repülőtér forgalmi épülete elé, a gépkocsivezető szolgálatkészen kiemelte a bőröndöket a Mercedes csomagtartójából, a két futár pedig a diplomata munkatárs kíséretében a jegykezelő pulthoz ment, kiváltották a beszállókártyát az isztambuli Sabena-járatra.

         -Küldjél értesítést a Központnak és Ankarának is – adta ki az utasítást a főfutár a diplomatának, mielőtt beléptek a tranzit területére. A megjegyzés felesleges volt, valamennyi nagykövetségi beosztott pontosan tudta, milyen feladatai vannak a futárutak adminisztrálásában. A harmadtitkár azonban rezzenéstelen arccal bólintott, sőt, mosolyogva integetett a két férfinek, majd megkönnyebbülten felment az emeleti étterembe, ahol a gépkocsivezető már várta őt és a konyakot is megrendelte. Koccintottak.

         -Végre elment ez a két fasz – mondta a diplomata. Kipillantott a betonra, ahol éppen üzemanyaggal töltötték fel a belga légitársaság Convair típusú gépét.

         A futároknak Isztambulban néhány órát várniuk kellett a török légitársaság belföldi gépére és csak este kilenckor indultak tovább Ankarába. Tanító elvtárs el is álmosodott. Általában korán ébredt, de most hamar elnyomta az álom. Akkor ébredt fel, amikor a kis  Fokker futóműve földet ért a repülőtér leszállópályáján. Az épületbe érve Solymosi elvtárs tekintetével azonnal a nagykövetségi futárfogadó elvtársat kereste, de senkit sem látott. Az érkezési területen csak néhány török atyafi kószált. Ilyen esetre még nem volt példa hosszú futármúltja során. Hogy nem várták volna a repülőtéren. Pedig az értesítést megkapták még Budapestről és biztosra vette, hogy Athén is elküldte a megfelelő jelzést. Igen, késett a járat, a nagykövetség munkatársának azonban ilyen esetekben is kötelessége a végsőkig kitartani, ellenkező esetben fegyelmivel sújtják és hazarendelik.

-Mi az isten fasza van itt? – nézett Tanító elvtársra Solymosi. – Hol a picsában vannak ezek?

Kiváltották a csomagjaikat és kiléptek a zsúfolt, sötét járdára.

-Taxit kell fognunk – szögezte le Tanító elvtárs.

-A taxi nem biztonságos – utasította el a javaslatot Solymosi.

-De hát itt sem maradhatunk – vélekedett Tanító.

-Menj el és telefonálj a követségre – adta ki az utasítást Solymosi elvtárs.

Tanító elvtárs kelletlenül elindult, hogy keressen egy fülkét, előtte még aprópénzt is kellett szereznie, Solymosit pedig közben megrohanták a kétségek. Belügyes ismerősei  már a Rajk-temetés után mondogatták, hogy ebből még lehetnek bajok, de hát persze, az ilyesmi vélekedést imperialista forrásból származó felesleges aggodalmaskodásnak tartották.

A nagykövetségen senki sem vette fel a kagylót, így Solymosi és Tanító a szabályokat megszegve taxival indult a misszióra. Majd félórás út után szálltak ki a kocsiból és becsengettek az elhagyottnak látszó villa kapuján. Némi várakozás után megjelent egy hivatalsegéd és megkérdezte, hogy mit akarnak.

-Hogy mi mit akarunk? – kérdezte felháborodva Solymosi. – Mi vagyunk a futárok.

-Az lehet – mondta a férfi, aki Solymosi megfigyelése szerint enyhén alkoholista befolyásoltság alatt állt. – De bennünket ez már nem érdekel.

-Mi az, hogy bennünket? És mi az, hogy nem érdekel?

-Budapesten győzött a forradalom. Mi pedig a forradalmi kormányt akarjuk szolgálni.

-Miről beszél, maga szerencsétlen? – kérdezte erre a főfutár. – Inkább engedjen be.

A hivatalsegéd kinyitotta az ajtót, Solymosi és Tanító megragadták a csomagjaikat, és felmentek a nagyköveti irodába, ahol együtt találták a diplomatákat és családtagjaikat. Valamennyien italoztak és népdalokat énekeltek. Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország.

-Mi történik itt, Sebestyén elvtárs? – vonta félre  Solymosi Sebestyén Bódogot, a nagykövetet.

-Többé nem vagyok az elvtársad – szögezte le elszántan Sebestyén. Testes, őszülő férfi volt, vasmunkásból lett diplomata. - Elegünk volt a szocialista önkényből. -  Arra kérlek benneteket, hogy tegyétek ki az asztalra a szolgálati fegyvereteket és a pénzt. Az iratokra nincs szükségünk. Már nem tartozunk a bolsevista seggnyalók bandájához. A független magyar kormányt kívánjuk szolgálni.

Solymosi egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. Érezte ő még a budapesti elindulás előtt, hogy ebből még baj is lehet. Tanító elvtárs némi csalódottsággal nézett a főfutárra, miközben a hivatalsegéd elmélyülten a futártáska tartalmát vizsgálgatta.

-Mi testületileg menedékjogot kérünk az amerikai nagykövetségen – folytatta a nagykövet -, ti pedig itt maradtok. Aztán boldoguljatok, ahogy tudtok.

Néhány perc múlva csakugyan távoztak, Solymosi kettesben maradt a nagykövetség épületében Tanítóval. Ittak egy korty whisky-t,

-Mi lesz most? – kérdezte tőle Tanító.

-Semmi – felelte ő. - Mi a lófasz lenne?

Két évvel később Solymosi még mindig futár volt, és egy alkalommal  Amerikában járt. Első este New Yorkban kiment sétálni, a főpályaudvarról felhívta Budapesten Ildikót, akit azóta sem vett feleségül, aztán egy csomag Lucky Strike cigarettát vásárolt az egyik kioszkban. A férfi, aki kiszolgálta, Sebestyén Bódog volt. Solymosi egy dollárossal fizetett, Sebestyén visszaadta az aprót.

Úgy tettek, mintha nem ismernék egymást.

A Delhi-spuri

Az Indiába érkező magyarok legjobban a hasmenéstől féltek. Sokan már a repülőgépen marokszám kezdték Sulfaguanidin-nal, ami a trópusi körülmények között teljes mértékben hatástalan volt. Persze, elismerem, nem kellemes dolog. Az emberből feltartóztathatatlanul ömlik a béltartalom, úgy tűnik, se vége, se hossza. Különösen akkor kell összpontosítani, ha az ember hirtelen a klasszikus, guggolós változattal 

kerül szembe.  
Nem volt  kivétel Losonczi Pál, az akkori Elnöki Tanács elnöke sem, aki valósággal rettegett az efféle dolgoktól.

         -És mi lesz, ha tárgyalás közben jön rám? – kérdezte a nagykövettől idegesen, akivel már számtalan alkalommal történt hasonló.

         -Előfordulhat – felelte a nagykövet.

         -És kiérek időben?

         -Kizárt dolog – bólogatott a nagykövet.

Félni amúgy felesleges volt, egyszerűbb az első napokban átesni a Delhi-spurin, aminek megfelelője a Bombay-roham és a Kalkutta-vágta, a félelelem azonban erős érzés és nincs ellene gyógyszer.  

És ha az ember fél valamitől, az sokszor be is következik. Szántó volt a leggyávább, akivel az öt év során találkoztam. Egy kartondoboz konzervet és több liter ivóvizet hozott magával, mert úgy tervezte, hogy kéthetes tanulmányútja során nem szeretne indiai ételt és italt magához venni.

         -Ezt nem tanácsolom – mondtam neki, miközben a repülőtérről a város felé hajtottunk. – A hasmenés…

         -Nem szeretnék hasmenést kapni – mondta rémült arccal. 

         Megvontam a vállam. Én csak egy kultuszminisztériumi kiküldött vagyok, gondoltam, nem lélekgyógyász.

         Másnap éjjel kettőkor megszólalt a telefon. Szántó volt a vonalban.

         -Hasmenésem van – mondta kétségbeesetten.

         Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, reggel majd elmegyünk az orvoshoz.

         -Lehet, hogy nem érem meg a reggelt. Ilyen hasmenésem még nem volt az életben.

         -Ez a Delhi-spuri. Pontosan tudom, magam is átéltem.

         -De hát hogyan kaptam? – kérdezte. – Még egy teát sem ittam.

         Azt feleltem, hogy erre nem tudok válaszolni.

         -Éjszakai ügyelet nincs? – faggatott tovább. De már nem volt ideje megvárni a válaszomat, elszólította a bélműködés.

         Reggel elvittem orvoshoz, aki felírta a szokásos karamellízű folyékony gyógyszert, biztosította a sápadt és végsőkig elkeseredett Szántót, hogy másnapra rendbejön.

         Aztán kimentünk a régi városba, a pályaudvar környékére, ahol utcai árusok sütötték a rántottát és friss lepényt árultak hozzá. Ha arra jártunk, soha nem mulasztottuk el Marival, hogy megkóstoljuk.

         -Zabálj – mondtam Szántónak, miután kiparancsoltam a kocsiból és magammal ráncigáltam az egyik árushoz. – Zabálj, ha nem akarsz meghalni.